Logikus módon zárult kompromisszummal Orbán Viktor és Jens Stoltenberg tegnapi találkozója. A miniszterelnök azzal a felhatalmazással felvértezve ült a tárgyalóasztalhoz, amelyet több mint kétmillió, a kormánypártok békepárti EP-programjára szavazó polgár adott a minap. A NATO-főtitkár pedig azzal, hogy a harminckét szövetséges tagállam zöme elkötelezett Ukrajna további fegyveres és anyagi támogatására. A kompromisszum lényege, hogy Magyarország nem lesz ennek kerékkötője, de nem is vesz részt ilyen együttműködésben, fegyvereket sem enged át a területén, ahogyan katonákat sem küld. A közeljövő történelme mondja majd meg, hogy ki tudunk-e maradni az ukrajnai háborúból. De – feltételezve, hogy a tegnap elhangzottak a júliusi NATO-csúcs záródokumentumában is visszaköszönnek – legalább elmondhatjuk, hogy minden tőlünk telhetőt megtettünk ennek érdekében.

Érdemes levonnunk néhány következtetést. Az egyik, hogy a NATO az Európai Uniótól eltérően működik. Nincs olyan intézményi eleme, mint utóbbinak az Európai Bizottság vagy az Európai Parlament, amely a tagállamok fejére nőtt volna. A NATO főtitkára az elmúlt egy hétben Helsinkiben és Rigában is járt, ahol ugyanazon dolgozott, mint most Budapesten: egy elfogadható szövegváltozaton Ukrajnával kapcsolatban. NATO-katonáinkat az egész szövetségen belül elismerés övezi, mi sem fordítunk hátat a csatlakozáskor tett vállalásainknak. De ez nem jelenti azt, hogy hazánknak be kell hódolnia mások akaratának. Negyedszázados tagságunk után a miniszterelnök – aki már akkor kormányfő volt, amikor beléptünk a szövetségbe – nem az „elnézést, hogy élünk” szemléletettel utazik a NATO 75. születésnapi, washingtoni csúcstalálkozójára. Érdemes ezt szem előtt tartaniuk az olyan krónikus nyomásgyakorlóknak, mint a budapesti amerikai nagykövet, aki még az egyetemi vizsgáira biflázta a tételeket, amikor Orbán Viktor már az első nagy dózist kapta a NATO-nyomásból az 1999-es koszovói beavatkozás idején. Akkor az atlanti szövetség ugyanúgy a szomszédunkban talált magának sürgős tennivalót, mint most Ukrajnában. David Press­man még szűk körben sem tud elmondani úgy egy beszédet, hogy ne támadja a magyar kormányt. A minap ezt az amerikai kereskedelmi kamara gálaestjén bizonyította; tirádája talán hosszabb is lett volna, ha nem kell szmokingostul átsietnie egy pride-összejövetelre.

Egy további következtetés, hogy a mostani diplomáciai megoldás, miszerint hazánk nem gátolja, hogy a többi tagállam elkötelezze magát Ukrajna mellett, egy konkrét helyzetre vonatkozik. Nem jelent biankó csekket, amellyel mostantól fogva mindenbe beleegyezik, csak hagyják békén. Így kifejezetten nem vonatkozik Ukrajna esetleges NATO-tagságára. Úgy tudni, az erre való törekvések most éppen fékezettebb habzásúak a szövetségen belül. Először is látni kellene legalább a perspektívát a háború lezárására, másrészt Ukrajnának előbb egy meghatározhatatlan területű és népességű, illetve legalábbis kétes irányítású alakzatból újra országszerűvé kellene válnia. Még ebben az esetben is lesz számos rendezetlen kérdés, nekünk elsősorban kárpátaljai nemzettársaink helyzetének megnyugtató rendezése. Hazánk beleegyezése nélkül Ukrajna nem lesz a NATO tagja.

Végül levonhatjuk azt a következtést: nem ideális a NATO-tagállamok zömének háborúpárti álláspontja. De az EP-választások eredménye változásokért kiált Európában. Amerikában is érik a fordulat. Az atlanti szövetség országaiban százmilliós nagyságrendben várják úgy a polgárok e változásokat, mint a messiást. Nem Magyar Pétert értve utóbbi alatt.