Logikus módon zárult kompromisszummal Orbán Viktor és Jens Stoltenberg tegnapi találkozója. A miniszterelnök azzal a felhatalmazással felvértezve ült a tárgyalóasztalhoz, amelyet több mint kétmillió, a kormánypártok békepárti EP-programjára szavazó polgár adott a minap. A NATO-főtitkár pedig azzal, hogy a harminckét szövetséges tagállam zöme elkötelezett Ukrajna további fegyveres és anyagi támogatására. A kompromisszum lényege, hogy Magyarország nem lesz ennek kerékkötője, de nem is vesz részt ilyen együttműködésben, fegyvereket sem enged át a területén, ahogyan katonákat sem küld. A közeljövő történelme mondja majd meg, hogy ki tudunk-e maradni az ukrajnai háborúból. De – feltételezve, hogy a tegnap elhangzottak a júliusi NATO-csúcs záródokumentumában is visszaköszönnek – legalább elmondhatjuk, hogy minden tőlünk telhetőt megtettünk ennek érdekében.

Érdemes levonnunk néhány következtetést. Az egyik, hogy a NATO az Európai Uniótól eltérően működik. Nincs olyan intézményi eleme, mint utóbbinak az Európai Bizottság vagy az Európai Parlament, amely a tagállamok fejére nőtt volna. A NATO főtitkára az elmúlt egy hétben Helsinkiben és Rigában is járt, ahol ugyanazon dolgozott, mint most Budapesten: egy elfogadható szövegváltozaton Ukrajnával kapcsolatban. NATO-katonáinkat az egész szövetségen belül elismerés övezi, mi sem fordítunk hátat a csatlakozáskor tett vállalásainknak. De ez nem jelenti azt, hogy hazánknak be kell hódolnia mások akaratának. Negyedszázados tagságunk után a miniszterelnök – aki már akkor kormányfő volt, amikor beléptünk a szövetségbe – nem az „elnézést, hogy élünk” szemléletettel utazik a NATO 75. születésnapi, washingtoni csúcstalálkozójára. Érdemes ezt szem előtt tartaniuk az olyan krónikus nyomásgyakorlóknak, mint a budapesti amerikai nagykövet, aki még az egyetemi vizsgáira biflázta a tételeket, amikor Orbán Viktor már az első nagy dózist kapta a NATO-nyomásból az 1999-es koszovói beavatkozás idején. Akkor az atlanti szövetség ugyanúgy a szomszédunkban talált magának sürgős tennivalót, mint most Ukrajnában. David Press­man még szűk körben sem tud elmondani úgy egy beszédet, hogy ne támadja a magyar kormányt. A minap ezt az amerikai kereskedelmi kamara gálaestjén bizonyította; tirádája talán hosszabb is lett volna, ha nem kell szmokingostul átsietnie egy pride-összejövetelre.