Donald Trump immár nem egy békével tartozik a világnak, hanem kettővel. Eggyel, amelyet az ukrajnai háborúval kapcsolatban ígért, egy másikkal pedig Irán megtámadása nyomán, miután a hét végén szövetségesként támogatta meg Izrael akcióját Teheránnal szemben. De az amerikai elnök már annyiszor kikecmergett a slamasztikából, hogy nem elképzelhetetlen, heteken belül megnyugodva dőlhetünk hátra.
Egyelőre azonban sajnos az sem zárható ki, hogy a helyzet romlik. Iránt bombázni minimum kockázatos volt. Az ott Nagy Sátánnak tekintett Amerika részéről különösen az, nukleáris létesítményre tizennégy tonnás bunkerromboló „csomagokat” dobni pedig pláne. De várjuk ki a végét.
A „Bomb Iran” amerikai toposz. A 2008-as elnökválasztási kampányban dermesztően hatott, amikor John McCain rázendített a nótára. Maga Trump pedig – aki egyébként éppen tíz éve mutatkozott be a politikában – okkal kampányolt azzal, hogy az amerikai elnökök a kétezres évek óta irdatlan összegeket felemésztő, komoly emberáldozatokkal járó háborúkba sodorták az Egyesült Államokat. Sem az afganisztáni, sem az iraki „kaland” nem sikerült fényesen, Irán pedig 1979 óta az Egyesült Államok ellensége. Az irániak az elmúlt tíz napban meggyengültek az izraeli, illetve amerikai támadásokban akkor is, ha nem értjük szó szerint Trump szavait az atomlétesítmények teljes megsemmisítéséről. (Verset értsünk szó szerint, ne Trumpot! – nem ez az első ilyen lecke.)
Az irániak mindamellett nem roppantak össze. Tovább támadják Izraelt, Amerikával szemben is válaszcsapásokat emlegetnek – ez főleg katonai célpontokat jelenthet –, és meglátjuk, fenyegetőzésük több-e az ilyenkor kötelező arcmentésnél. Figyeljük, mi az iráni reakció, olyan lesz-e, amit Washington pedig nem hagyhat megtorlatlanul. Mert ha igen, akkor beindulhat az erőszak spirálja, s ki tudja, hol lesz a végállomás, bár nagyon reméljük, hogy nem az Örs vezér terén.
Irán a síiták kilencvenmilliós vezető hatalma, amely hatást tud gyakorolni az olajártól kezdve az iszlám országokon át a fejlett társadalmakban élő muszlimokra is. Pánikba ne essünk, de – Európában nem egyedül – hazánkban is összehívták a védelmi tanácsot. Növekvő terrorfenyegetettséggel lehet számolni. Ahol persze sok a muszlim bevándorló, ott még inkább.
„Brit tudósok” azt mondják, a perzsákat nem szabad megalázni, mert a büszkeségük fontosabb lehet számukra az életüknél. Trump a légicsapás után stratégiai kétértelműséggel utalt rá, hogy van még számos célpont. Ali Hamenei ajatollah, Irán 86 éves első embere pedig „végrendeletet” tett, lehetséges utódjelölteket nevezve meg. Amikor a főhatalomhoz jutott, nálunk még Németh Miklós volt a miniszterelnök; az irániak zömének sincsenek emlékei Hamenei előttről. Aki katonai akciók sorával a rendszerváltás magját veti el Iránban, arathat a végén enyhülést, demokratizálódást, de káoszt és durvulást is.
Kérdés, ki hol akar leállni, illetve milyen helyzetekbe sodródik nem szándékolt következményként. Mindenesetre Trump álláspontja gyorsan változott az iráni atomprogram kiiktatását első helyen kezelő Izrael javára. Ha a világpolitikát bridzspartiként képzeljük el, akkor a nagyok játszmájánál ma az amerikai, az orosz, az izraeli és a kínai vezető ül; a licit után az utóbbi most csak figyeli a többi hármat. (Európa meg a macskaasztalnál kapott helyett: három külügyminisztere Iránnal „tárgyalt”, amikor az amerikaiak már a bombákat pakolták.) Biztosan nincs olyan világpolitikai megoldás, amely csak Izraelnek jó. De – legalábbis nekünk, a mi társadalmainknak – olyan sem lehetséges, amely Izraelre nézve terrorfenyegetést jelent.
