Százéves háború vagy száz békés év. Kis történelmi túlzással így fogalmazható meg a ma élő emberek előtt álló legfontosabb dilemma. Érzi, látja mindenki, hogy az a világrend, amiben az elmúlt évtizedekben éltünk, már nem működik, de nem látszanak a ránk váró időszak viszonyainak körvonalai sem. A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen nagyságrendű változások általában súlyos véráldozattal járó összeütközések során mennek végbe.
Ám nincs kizárva az sem, hogy akad a világ jelenlegi gazdasági és politikai vezetői között néhány józan gondolkodású államférfi, akik kölcsönösen előnyös feltételek mellett megkötött együttműködési megállapodások mentén alakítják ki az új világrend működési feltételeit, biztosítva ezzel a békés átmenetet és az emberhez méltó életet a többség számára.
Vannak tehát, akik a háborúban hisznek, és vannak, akik a békében. Utóbbiak szószólójává vált az elmúlt napokban Orbán Viktor, hazánk miniszterelnöke azzal, hogy rövid idő alatt felkereste Kijevet, Moszkvát, Pekinget és Washingtont, ahol beszélt a török elnökkel is. Békemissziójának elindulása egy időben történt az Európai Unió soros elnöki tisztségének átvételével Magyarország részéről, ami sokakban azt a látszatot kelthette, mintha ebben a minőségében indult volna útra, és az unió nevében kérte volna állásfoglalásra vendéglátóit béke és háború kérdésében. Ám aki kicsit is odafigyelt a magyar kormányfő tevékenységére, az tudja, hogy nála következetesebben senki nem állt ki a háború kitörése óta az öldöklés befejezése, az azonnali tűzszünet és a béketárgyalások megkezdése mellett még akkor is, amikor látszólag teljesen egyedül maradt álláspontjával. Egyáltalán nem volt szüksége sem újabb titulusra, sem egyéb felhatalmazásra, hogy körbevigye a béke üzenetét minden olyan érintett vagy meghatározó befolyású országban, ahol tudnak valamit tenni az embertelen pusztítás megfékezése érdekében.
