Ennek egyébként remek történelmi hagyományai is vannak. Valahogy folyton ide lyukadnak ki. Legutóbb – úgy nyolcvan éve – az akkori helytartó nyakunkra ültetése és a kormányzó fiának szőnyegbe csavarásos elrablása után Weberék nagypapái eltüntették félmillió honfitársunkat. Oda akarok kilyukadni, hogy tökéletesen elegünk van mindenféle helytartókból, különösen azokból, akiket Berlinből szalajtanak. (De a többiből is. Ajánlom Weber és helytartójelöltje figyelmébe Lodovico Gritti esetét.)

Weberék néhány napja azt posztolták: 

A Kígyónak tehát fogalma sincs népuralomról, demokráciáról. Nem fogja föl, hogy Orbán Viktor addig marad, míg a magyarok többsége úgy akarja. Minél jobban sziszeg Manfred, annál tovább. Erős a gyanúm: Weber azért őrjöng, s követel – nyíltan, már a látszatra sem adva – magyarországi kormányváltást, mert nem bírja lábon kihordani a két héttel ezelőtti strasbourgi bukást. „Ott akar ülni abban a székben, ahol most Ursula von der Leyen ül. Miattam nem ül ott, ezért haragszik rám” – vitte be neki a kegyelemdöfést Orbán Viktor. Weber akkor és ott politikailag megsemmisült – ám ő ezt még nem óhajtja tudomásul venni.

Hogy mire számíthatunk a németek által nyakunkba ültetett birodalmi helytartóktól, arra nézve eligazíthatnak minket Edmund Veesenmayer teljhatalmú birodalmi megbízott szavai, aki 1944 telén ekképp tette helyre Szálasi „nemzetvezetőt”: 

Azóta csak annyi változott, hogy korunk német politikai vezetőit immár az sem különösebben érdekli, ha Bécs és Berlin elpusztul, vagy legalábbis a harmadik világ megszállja. Egyvalami érdekli őket: hogy minket móresre tanítsanak. Anno Klessheimben üvöltöztek velünk, mostanság meg Brüsszelben és Strasbourgban.

„Magyarország ellen szavaztam. Nem a Fidesz, nem Orbán Viktor, hanem az egész ország ellen!” – tudatta Manfred Weber a hazánk elleni hetes cikkelyes eljárás megindítása után. Aki ezek után a pártját fogja, azzal nincs miről beszélni.