Bár mai lapszámunkban Borbély Zsolt Attila remek cikket írt a fekete márciusról, itt is szóljunk néhány szót az évforduló ürügyén.
Akkor, 1990-ben Marosvásárhelyen románok és magyarok estek egymásnak, halottak hevertek az utcán, kiverték Sütő András szemét. Voltaképpen néhány órán belül visszarendeződött az éppen lebunkózott szocializmus.
Pedig két hónappal azelőtt nem álltak határok Magyarország és Románia között. A határőrök tisztelgéssel, vidám integetéssel fogadták a végeláthatatlanul hömpölygő magyar segélyszállítmányokat, amelyek aztán vagy eljutottak néhány nélkülözőhöz, vagy végleg elsülyesztette őket a balkáni vircsaft, amelyről addig is tudtuk, miféle, de naivan azt hittük, talán tényleg megjavulnak kicsit az emberek.
Dehogy javulnak.
Bármilyen furcsa, a Ceausescuék kivégzését követő euforikus napokból egyetlen ember hangja maradt meg bennem: Tamás Gáspár Miklósé.
Aki valamilyen újságban olyasmit írt a „forradalom” kellős közepén, hogy hohó, vannak ott még sáros utcák, amelyek bemocskolnak románt, magyart egyaránt. Hittem is, nem is.
Bár Tőkés László, Páskándi Géza, Mircea Dinescu, bárki, akire a rezsim azelőtt vadászott, ugyanúgy tudta, hogy nem szabadult fel Románia, mi azért reménykedtünk. Feleslegesen. Hogy pontosan mi is történt, akkor értettem meg, amikor valaki később felfestette a falfirkát a testet öltött MSZP, a romániai PSD párt uralma idején: „Csitt, adok szalámit. PSD.” Tényleg csak ennyi kellett Romániában (akkoriban sajnos Magyarországon is). A hatalom szalámit ad, a nép köszöni szépen, az üzlet megköttetett, a vörös Bizánc pedig tovább virágzik, szóljanak a fanfárok.
A fekete márciusról ma már tudjuk, hogy kapitális átverés volt.
Ahogyan az 1989 karácsonyi „forradalom” is. Tervezőasztal mellett született a forgatókönyv, rajzolói és végrehajtói ugyanazok a kommunista funkcionáriusok, akik nem sokkal azelőtt véresre tapsolták a tenyerüket a Ceausescu házaspárnak. Romániában akkor, azóta és most is minden csupán átverés. Hazudnak a magyarokról, hogy növeljék a szavazataikat, akár hajóskapitányok, akár szász városvezetők. Ha szükséges, az állambiztonság külföldi erőkkel együttműködve elnököt, kormányt buktat. Most éppen az történik, hogy miután a nép nem találta el a helyes választ, a játékmesterek megismétlik az egész elnökválasztást.
1990 márciusában hosszú időre elillant a magyar–román megbékélés esélye. Magunk között szólva: Trianon és Erdély miatt végleges megbékélés egyébként sem nagyon lehetséges.
Ezt magyarként, románként egyaránt tudjuk, de amit megtehetünk a jobbításért magánkörben, közösségileg, szükséges megtennünk. Mondok egyetlen okot, miért: új globális kihívások körvonalazódnak, magyarok, románok – és szerbek, horvátok, lengyelek, szlovákok, csehek, minden kelet-közép-európai nemzet – hamarosan a saját identitásunkért, vallásunkért, nyelvünkért, helybenmaradásunkért küzdünk majd. Hogy elkerüljük mindazt, amit a rossz európiaiak előidéztek Nyugat-Európában. Ma még kevesen értik, de ebben a küzdelemben össze kell fognunk, fel kell sorakoznunk egymás mellett, és nem Trianonért vagy Trianon védelmében, hanem azért, hogy az utódaink szabadon élhessenek.
Azonban addig is ragaszkodunk az erdélyi magyarság jogainak biztosításához, azt gondoljuk, autonómiára van szükségük, és nem engedjük, hogy megbénítsák az együttélést Erdélyben és Románia más részein.
Mi ugyanis azt tanultuk meg a fekete márciusból, hogy a magyar szolidaritás természetes kötelék, és soha többé ne gyilkoljanak, mert valahol, valakiknek éppen érdekükben áll a politikailag motivált kölcsönös vérontás.
