A marosvásárhelyi 28. számú patika kirakatában 1990. március 16-án, a késő délelőtti órákban megjelent a magyar nyelvű Gyógyszertár felirat. Ezt követően szinte percek alatt mintegy ötvenfős, románokból álló tömeg gyűlt a gyógyszertár köré, és dühösen zúgolódva eltávolították a magyar nyelvű szöveget. Híre ment ugyanis, teljesen alaptalanul, hogy a román vásárlókat nem fogják kiszolgálni.
Körmöczky Emese gyógyszerész, a patika akkori munkatársa – akinek a férje, Körmöczky Zoltán mérnök, helyi magyar politikus a város ideiglenes tanácsa elnöke, Ioan Judea ezredes politikai riválisa volt – így emlékezett a történtekre:
Március 16-án én is hátul voltam a laboratóriumban, az eseményekről csak akkor szereztem tudomást, amikor a tömeg behatolt a gyógyszertár belső helyiségeibe. A nagy robajra lettem figyelmes, és jöttem előre az iroda felé, ahol szembe találtam magam a felajzott tömeggel, mely anélkül, hogy okot adtam volna erre, engem is megfenyegetett. Egy magas szőke férfi egy barna kerámiavázát kapott fel, és azt kiabálta az arcomba, hogy »Te omor! Te fac praf!« (Megöllek! Porrá zúzlak!) Mikor azt mondtam »Hai, omoară-mă!« (Gyere, ölj meg!) – letette a vázát. Egy másik ember puszta kézzel akart megfojtani, de bántódásom nem lett. Csak sírógörcsöt kaptam és hátramentem a raktárba. Nem gondoltam semmire, csak keservesen sírtam.
Ezzel párhuzamosan a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) tagjai és a helyi közéletben aktív magyarok vegzálása is megkezdődött. Több kisebb-nagyobb nemzetiségi alapú konfliktus alakult ki a városban a következő napokban. A tragikus csúcspont az volt, amikor március 19-én – elsősorban Görgény-völgyi településekről való – románok szervezetten, buszokkal, láncokkal, lécekkel, baltákkal fölfegyverkezve érkeztek Marosvásárhelyre. Részben álhírekkel (miszerint az erdélyi magyarok el akarnak szakadni Romániától), részben pálinkával heccelték őket a fölbujtóik.
A demagógiától és az italtól megrészegült románok pogromot hajtottak végre a marosvásárhelyi magyarság körében. Az utcán bárkit terrorizáltak, akit magyarnak véltek.

A döbbenetes események része volt az RMDSZ székháza elleni brutális támadás. Az épületben tanácskozás zajlott, de a fenyegetések miatt az azon résztvevők nem merték elhagyni a házat. Mintegy hetvenen rekedtek benn. Köztük Sütő András író (1927–2006), aki a marosvásárhelyi fekete március legismertebb, s később ikonikussá vált áldozata. Bár a román rendőrség és katonaság nem nagyon avatkozott be az eseményekbe, mégis egy teherautót küldtek a magyar szervezet székházában ragadtak kimenekítésére. Elsőként Sütő András ment az utcára, akit hamar közrefogtak és olyan brutálisan bántalmaztak, hogy számos sérülést szenvedett, sőt a támadásban elvesztette a bal szeme világát. Jelképértékű, hogy szakszerű orvosi ellátást csak Budapesten kaphatott, ahová egy magyar honvédségi repülőgép szállította.
Előzmények és következmények
Közvetlen előzménye volt a konfliktusoknak, hogy a magyarság politikailag aktivizálódott 1989–90 fordulóján a településen, amely az egyik erdélyi magyar politikai központként volt ismert. Elég csak arra utalni, hogy 1952 és 1968 között a Magyar Autonóm Tartomány (1960-tól átalakított területtel, s ezáltal hetvenhétről hatvankét százaléknyira csökkentett magyar lakossággal Maros–Magyar Autonóm Tartomány) székhelye volt. A helyi magyarok 1990 elején anyanyelvi oktatást követeltek, március 15-én pedig megemlékeztek az 1848–49-es forradalomról és szabadságharcról.
Előzőleg a román államelnök, Ion Iliescu január 25-i beszédében a magyarok iskolai törekvéseit szeparatizmusnak minősítette. A román sajtó egy részében elharapódzott a magyarellenesség, s hosszasan írtak az erdélyi magyarok által állítólag elkövetett – valójában persze soha meg nem történt – atrocitásokról. Március 16-án Marosvásárhelyen a román tömeg erőszakos cselekményekbe kezdett, amelynek során letépték a magyar feliratokat és a helyi magyar közösség megfélemlítésére törekedtek. Az RMDSZ nyilatkozatban tiltakozott ez ellen, de a helyzet tovább romlott, s március 19-én a román soviniszták tömegtüntetést tartottak. Ekkor kezdődtek a súlyosabb összecsapások, amelyek során a rendőrség és a katonaság is passzív maradt, ezzel mintegy segítve a román támadókat.