Fekete március: ma harmincöt éve kezdődtek a magyarellenes zavargások Marosvásárhelyen

Halálos áldozatokat is követelt az 1990. márciusi magyarellenes erőszak Marosvásárhelyen. Felelősségre ugyanakkor csak magyarokat vontak, a történtek pedig megingatták nemzettársaink bizalmát a romániai rendszerváltozásban.

Sütő Andrást Budapesten ápolják 1990 márciusában az őt Marosvásárhélyen ért támadás után Fotó: Diósi Imre Forrás: MTI/MTVA/MTVA - Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelõ Alap

A marosvásárhelyi 28. számú patika kirakatában 1990. március 16-án, a késő délelőtti órákban megjelent a magyar nyelvű Gyógyszertár felirat. Ezt követően szinte percek alatt mintegy ötvenfős, románokból álló tömeg gyűlt a gyógyszertár köré, és dühösen zúgolódva eltávolították a magyar nyelvű szöveget. Híre ment ugyanis, teljesen alaptalanul, hogy a román vásárlókat nem fogják kiszolgálni.

Körmöczky Emese gyógyszerész, a patika akkori munkatársa – akinek a férje, Körmöczky Zoltán mérnök, helyi magyar politikus a város ideiglenes tanácsa elnöke, Ioan Judea ezredes politikai riválisa volt – így emlékezett a történtekre:

Március 16-án én is hátul voltam a laboratóriumban, az eseményekről csak akkor szereztem tudomást, amikor a tömeg behatolt a gyógyszertár belső helyiségeibe. A nagy robajra lettem figyelmes, és jöttem előre az iroda felé, ahol szembe találtam magam a felajzott tömeggel, mely anélkül, hogy okot adtam volna erre, engem is megfenyegetett. Egy magas szőke férfi egy barna kerámiavázát kapott fel, és azt kiabálta az arcomba, hogy »Te omor! Te fac praf!« (Megöllek! Porrá zúzlak!) Mikor azt mondtam »Hai, omoară-mă!« (Gyere, ölj meg!) – letette a vázát. Egy másik ember puszta kézzel akart megfojtani, de bántódásom nem lett. Csak sírógörcsöt kaptam és hátramentem a raktárba. Nem gondoltam semmire, csak keservesen sírtam.

Ezzel párhuzamosan a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) tagjai és a helyi közéletben aktív magyarok vegzálása is megkezdődött. Több kisebb-nagyobb nemzetiségi alapú konfliktus alakult ki a városban a következő napokban. A tragikus csúcspont az volt, amikor március 19-én – elsősorban Görgény-völgyi településekről való – románok szervezetten, buszokkal, láncokkal, lécekkel, baltákkal fölfegyverkezve érkeztek Marosvásárhelyre. Részben álhírekkel (miszerint az erdélyi magyarok el akarnak szakadni Romániától), részben pálinkával heccelték őket a fölbujtóik.

A demagógiától és az italtól megrészegült románok pogromot hajtottak végre a marosvásárhelyi magyarság körében. Az utcán bárkit terrorizáltak, akit magyarnak véltek. 

Agyonvert férfi fekszik a földön 1990. március 20-án Marosvásárhelyen. A Görgény-völgybõl felutaztatott román parasztok rátámadtak a kisebbségi jogaikért tüntetõ magyarokra. Az összecsapások öt halálos áldozatot követeltek, háromszázan megsebesültek. Fotró: MTI/EPA/ROMPRES

A döbbenetes események része volt az RMDSZ székháza elleni brutális támadás. Az épületben tanácskozás zajlott, de a fenyegetések miatt az azon résztvevők nem merték elhagyni a házat. Mintegy hetvenen rekedtek benn. Köztük Sütő András író (1927–2006), aki a marosvásárhelyi fekete március legismertebb, s később ikonikussá vált áldozata. Bár a román rendőrség és katonaság nem nagyon avatkozott be az eseményekbe, mégis egy teherautót küldtek a magyar szervezet székházában ragadtak kimenekítésére. Elsőként Sütő András ment az utcára, akit hamar közrefogtak és olyan brutálisan bántalmaztak, hogy számos sérülést szenvedett, sőt a támadásban elvesztette a bal szeme világát. Jelképértékű, hogy szakszerű orvosi ellátást csak Budapesten kaphatott, ahová egy magyar honvédségi repülőgép szállította. 

Előzmények és következmények 

Közvetlen előzménye volt a konfliktusoknak, hogy a magyarság politikailag aktivizálódott 1989–90 fordulóján a településen, amely az egyik erdélyi magyar politikai központként volt ismert. Elég csak arra utalni, hogy 1952 és 1968 között a Magyar Autonóm Tartomány (1960-tól átalakított területtel, s ezáltal hetvenhétről hatvankét százaléknyira csökkentett magyar lakossággal Maros–Magyar Autonóm Tartomány) székhelye volt. A helyi magyarok 1990 elején anyanyelvi oktatást követeltek, március 15-én pedig megemlékeztek az 1848–49-es forradalomról és szabadságharcról.

Előzőleg a román államelnök, Ion Iliescu január 25-i beszédében a magyarok iskolai törekvéseit szeparatizmusnak minősítette. A román sajtó egy részében elharapódzott a magyarellenesség, s hosszasan írtak az erdélyi magyarok által állítólag elkövetett – valójában persze soha meg nem történt – atrocitásokról. Március 16-án Marosvásárhelyen a román tömeg erőszakos cselekményekbe kezdett, amelynek során letépték a magyar feliratokat és a helyi magyar közösség megfélemlítésére törekedtek. Az RMDSZ nyilatkozatban tiltakozott ez ellen, de a helyzet tovább romlott, s március 19-én a román soviniszták tömegtüntetést tartottak. Ekkor kezdődtek a súlyosabb összecsapások, amelyek során a rendőrség és a katonaság is passzív maradt, ezzel mintegy segítve a román támadókat. 

A fordulópontot március 20-a jelentette, amikor a környékbeli falvakból érkező magyarok és magyar identitású cigányok több összecsapásban is győzedelmeskedtek. Végül a román haderő és rendőrség beavatkozása vetett véget a magyarellenes pogromnak, amelynek öt (három magyar és két román) halálos áldozata volt és csaknem háromszáz sérültje. A büntetőeljárások során negyvenhárom embert ítéltek el. Mind magyarok voltak.

Nicolae Ceausescu diktatúrájának 1989. decemberi bukása után a romániai magyarság joggal reménykedett abban, hogy oktatási és kulturális területen bizonyos önállóságra tehet szert. Ezt a román politikai élet szereplőinek jó része – élükön a hírhedt soviniszta Vatra Romaneasca reprezentánsaival – szeparatizmusnak vélte és föllépett ellene. Marosvásárhely lakosságának akkoriban kicsivel több mint fele magyar volt, de a románajkúak aránya is csaknem ötven százalékot tett ki. A városban tehát egyik etnikai csoport sem volt domináns. A 1990. márciusi marosvásárhelyi pogrom közvetlen következménye volt a magyarság bizalomvesztése a romániai rendszerváltozásban, valamint hogy a városból a magyarok, elsősorban a fiatalok tömegesen vándoroltak el a következő hónapokban.

Ne féljetek, magyarok! A magyarellenes román agressziót követő felelősségrevonások egyik áldozata volt Puczi Béla (1948–2009), aki magyar identitású roma családba született. Nagyapja gróf Teleki Sámuel feleségének volt a kocsisa. Ő maga szakmunkás végzettséget szerzett, majd több helyen dolgozott, s évekig hosszabb-rövidebb időre munkát vállalt Líbiában is. Családot alapított, lakáshoz jutott, négy gyermeke született. 1989-ben ott volt a bukaresti Ceausescu-ellenes tömegtüntetéseken, amelyek végsősoron a diktatúra bukásához vezettek. 1990 márciusában pedig a Marosvásárhely környéki falvakból érkező magyar cigányokkal együtt vett részt az eseményekben, s számos társával együtt küzdött a román provokátorok ellen. A március 20-i történésekre később így emlékezett vissza: „Beálltunk a tömegbe, hallgattuk a beszédeket. Köztünk és a románok között egy vékony kordon volt rendőrökből meg sorkatonákból. Hat-hét óra körül már hol innen, hol honnan indult meg a tömeg, dobálták egymást és egyre feszültebb lett a hangulat. Ekkor érkeztek meg a marosvásárhelyi cigányok Gondos Károly és Boldizsár Máté vezetésével, irtó sokan. Jöttek végig lefelé a Bolyai utcán, ami pont a két tömeg közötti részbe érkezett le a térre. Ők már felkészülve érkeztek, nem úgy, mint a magyarok, akik csak a főtér padjairól tudták felszedni a léceket. Nem tudták először, ki a román, ki a magyar, odakiáltották hát románul: hol vagytok, testvérek? A románok visszakiállítottak: itt vagyunk. Na jó, ha ott vagytok, akkor megyünk mi nektek. Előbb a magyarok sem tudták, hogy kik azok, egész addig, amíg meg nem indultak a cigányok a románok felé. Egyikőjük elkiáltotta magát: ne féljetek magyarok, mert itt vannak a cigányok! Így kezdődött el a románok kiverésre a városból. A harc nem tartott tovább két óránál, de a hajsza egész reggelig folyt. Senki nem tudta, hogy kik vannak még a városban, és van-e náluk fegyver. A románok menekültek, amerre tudtak, erdőn, mezőn keresztül. S a magyarok meg a cigányok hajtották őket.” Puczi Bélát március 28-án letartóztatták a román hatóságok. Hét napon keresztül verték, majd börtönbüntetésre ítélték a román állam vagyonának megrongálásáért. A büntetés letöltésének megkezdése előtt Magyarországra távozott és politikai menedékjogot kért, amelyet először nem kapott meg. Ezután Párizsban próbált szerencsét, később bujkált, majd kitoloncolása után Budapesten alkalmi munkákból tartotta el magát. Véletlenül tudta meg, hogy menedékkérését a magyar állam elfogadta. Egy ideig a Roma Sajtóközpont munkatársa volt. Élete utolsó időszakát hajléktalanként töltötte. Tragikus sorsa a magyar identitású romániai cigány közösségek XX. századi történetének jelképe lehet. A budapesti Nyugati pályaudavaron emléktábla örökíti meg a nevét.  

Puczi Béla emléktáblája a Nyugati pályaudvarnál. Fotó: Elekes Andor

Borítókép: Sütő András erdélyi magyar írót Budapesten ápolják 1990 márciusában az őt Marosvásárhelyen ért támadás után (Fotó: Diósi Imre MTI/MTVA)