A mezőségi szegényparaszti családból származó Sütő András (Pusztakamarás, 1927. június 17–Budapest, 2006. szeptember 30.) írói pályája az 1940–50-es évek fordulóján kezdődött. Előbb a Falvak Dolgozó Népe, majd az Igaz Szó szerkesztője, később évtizedekig az Új Élet főszerkesztője volt.
A Ceausescu-rendszerrel többször meggyűlt a baja, s a rezsim végére már a hírhedt román titkosszolgálat, a Securitate egyik „célszemélye” lett: megfigyelt művész. 1990 márciusában, a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom idején fölheccelt román nacionalisták súlyosan bántalmazták, sérülései következtében elveszítette bal szeme világát.
Anyám könnyű álmot ígér (1970) című naplóregénye az erdélyi magyar paraszti közösségi élet hagyományos világát örökíti meg, emellett bemutatja a (kisebbségi) sorsot és a falusi életet meghatározó ősi szokásokat, rítusokat és regulákat, az ezekből fakadó konfliktusokat is. Színműveiben (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel, A szuzai menyegző) az egyéni választások és a közösségi kötelezettségek társadalmi és etikai problémái éppúgy megjelennek, mint a nemzeti és kulturális identitás megőrzésének vagy feladásának a kérdései.
Önéletrajz helyett (1963) című írásában a hagyományos faluközösség világát, mint az emberi lét teljes átélésének a keretét határozta meg. Így fogalmazott: A teljes emberi lét átélésére az egyén képtelen; a teljes lét csak a közösség számára adatott meg, amiként a zenekari muzsika is több hangszeren s több művészkéz révén szólal meg.
Kortárs magyarországi recepciója – főleg az 1980-as évektől – szövegeinek archaizáló és folklorizáló, biblikus és mitikus jellegét alkotói nyelve erényeként jelölte meg, s a Sütő András-i beszédmódot szinte az ősi és „romlatlan” magyar irodalmi nyelvvel azonosította.
A Hitel című folyóirat 1997. júniusi számában hetvenedik születésnapja alkalmából készített vele beszélgetést. Sütő András ebben az interjúben kifejtette, hogy szerinte a nemzeti nyelv az etnikai közösség megtartó ereje, s emiatt is szükség van a nemzeti nyelvű és szemléletű szépirodalomra. Történelmi példák mutatják, hogy valamely nemzeti nyelv a legrosszabb körülmények között is, a legsúlyosabb etnikai üldöztetés idején is megtartó erőnek bizonyul, de nem a végtelenségig. Metaforák születtek nemzeti jogaiktól megfosztott közösségek költőinek ajkán: nyelvédesanyánk, erős várunk a nyelv, hazánk a nyelv. A nemzeti nyelv valóban mentőövként tartja felszínen a vészes hullámok közé lökött embert, de – ismétlem – csak időlegesen. Keserves évtizedek után a jogtalanságban egyén is, közösség is kimerül, fokozatosan megtörik, aláveti magát az asszimiláció erőinek, vagy pedig örökre elhagyja a szülőföldjét.
Borítókép: Kilencvenöt éves lenne Sütő András (Fotó: Yutube)