Frontváros

Unokáink talán egyszer majd olvashatják az 1989. decemberi romániai forradalom és az azt követő viharos történések hiteles krónikáját.

Berettyóújfalui véradás segélyszállítmányokhoz, 1989. december 22. Fotó: MTI– Oláh Tibor

Ebben a felfokozott hangulatban 1990. január 5-én a Román Televízió és Rádió sugározta a Nemzeti Megmentési Front azóta sokszor megtagadott nyilatkozatát:

„1. Az ország új alkotmánya ismerje el és garantálja a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogait és szabadságjogait.

2. Ki kell dolgozni és meg kell szavazni az alkotmány előírásait konkrét formában kifejtő kisebbségi törvényt. E törvénynek a parlament által való elfogadása történjék meg az új alkotmány életbe lépésétől számított hat hónapon belül.

3. A törvényes előírásoknak megfelelően biztosítani kell a kisebbségek alapvető jogainak gyakorlásához szükséges intézményrendszer létrehozását s ezáltal az anyanyelv szabad használatát, a nemzeti kultúra ápolását, a nemzeti identitás megőrzését. E célból a Nemzetiségügyi Minisztérium is létrehozandó.”

A nagy reményekkel kecsegtető nyilatkozat egyetlen ígérte sem valósult meg. Ion Iliescu államelnök 1990. január második felében már szeparatizmussal vádolta meg a magyarok által lakott erdélyi megyéket. Ma már ott tartunk, hogy a romániai magyarságot nemzetbiztonsági kockázatként emlegetik…

Marosvásárhely akkor, 1989 decemberében lett frontváros. 1990 „fekete márciusa” óta pedig hatványozottan az. A hat magyar áldozattal járó pogrom, a Görgény völgyéből és a Mezőségről autóbuszokkal, teherautókkal Marosvásárhelyre behozott, leitatott román tömeg 1990. március 19-i, fejszékkel, fahúzó csákányokkal, vasdorongokkal végrehajtott vandál rombolása – még a XIX. században elhunyt Bolyai Farkast és Bolyai Jánost is fel akarták akasztani! –, Sütő András író fél szemére megvakítása, a volt Királyi Tábla padlására szorult 77 marosvásárhelyi magyar halálos veszedelme, a március 20-i „interetnikus összecsapás”-ként aposztrofált drámai küzdelem után több mint húszezer magyar hagyta el a várost.

Berettyóújfalui véradás segélyszállítmányokhoz, 1989. december 22.
Fotó: MTI– Oláh Tibor

Néhány hónappal korábban, 1989. december 22-én a marosvásárhelyi tüntetés résztvevői bejutottak a szecessziós városháza – 1989 decemberében a Román Kommunista Párt Maros megyei bizottsága székháza – épületébe. Ekkor került elő a Securitate 1985-ös feljegyzése Marosvásárhely nemzetiségi összetételéről: „Az 1977-es népszámlálás adatai alapján megállapítottuk, hogy Marosvásárhelynek összesen 130 051 lakosa van, ebből 46 558 román, 35,48 százalék; magyar 81 151, 62,4 százalék, 2342 egyéb, 1,8 százalék. 1985. január 1-én az összlakosság 154 904 fő, a következő megoszlással: 66 420 román, 42,9 százalék; 85 176 magyar, 55,9 százalék, 3308 egyéb, 1,2 százalék. Ahhoz, hogy Marosvásárhely városában a románság elérje, illetve túlhaladja az 50 százalékos arányt, a következő két esztendőben szükséges, hogy engedélyezzék számunkra kb. 7600 román nemzetiségű személy elhelyezését a városi munkahelyeken. Ezzel a telepítéssel, ha a családokat három főben számoljuk, kb. 22 800 román személyről beszélhetünk. A következő ötéves terv végére így érhetjük el, hogy a város román nemzetiségű lakossága 58-60 százalékos többségű legyen.”

A Securitate által kidolgozott tervet messzemenően túlteljesítették: Marosvásárhelyen a magyarság részaránya mára 43 százalék alá csökkent. A hallgatólagos nemzetépítési stratégia szerint következik Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, majd Székelyudvarhely.

A néhány napig tartó román–magyar „testvéri” összeborulás után egy illúzió hullott darabjaira: a romániai magyarság 1989. decemberi véráldozata után valóban sor kerül a román-magyar megbékélésre, az 1918. december 1-jei gyulafehérvári román nemzetgyűlés kisebbségeket érintő nyilatkozatainak, ígéreteinek gyakorlatba ültetésére. Világtörténelmi szinten is a legsúlyosabbak közé tartozik az a történelemhamisítás, amelyet az 1989-es forradalommal kapcsolatosan a román történészek az utóbbi harminc évben elkövetnek. A 2017-ben elhunyt Iulian Vlad tábornok, 1987-től a Securitate főparancsnoka, államminiszter, Nicolae Ceauşescu és felesége, Elena Ceauşescu diktatúrájának egyik leghűségesebb kiszolgálója és védelmezője „visszaemlékezéseit”, „emlékiratait” – az összeesküvés-elméletek „forgatókönyve” szerinti kitalációit – szemrebbenés nélkül, folytatásokban közölte az egyik legnagyobb példányszámú bukaresti napilap, az Evenimentul Zilei, valamint a román külföldi hírszerzés tartalékos és visszavonuló tisztjeinek folyóirata, a Periscop. A megboldogult főszekust – akinek a kezéhez ártatlanul agyonlőtt, halálra kínzott emberek vére tapadt – ugyan 25 év börtönbüntetésre ítélték a forradalom vérbe fojtása kísérletében játszott meghatározó szerepéért, ebből négy évet töltött le, de megdicsőülve szabadult, mert a Ion Iliescu-rezsim „igazságszolgáltatása” ártatlan báránynak találta az ellene felhozott vádakban. Az Evenimentul Zilei 2017. február 16-i számában azt állította a tábornok: az 1989. december 21-i bukaresti Palota téri nagygyűlésre az éjszaka folyamán sokan érkeztek Temesvárról vonattal, akiknek egyetlen céljuk volt: Bukarestben rendszer- és Ceauşescu-ellenes tüntetést szervezni. És hogy a tüntetésen a Romániában tartózkodó 16 ezer szovjet turista döntő többsége jelen volt. Hasonlóképpen a bukaresti nagykövetségek – elsősorban Hollandia s Nagy-Britannia – munkatársai is részt vettek a demonstráción, és a Ceauşescu-rendszer ellen uszítottak.

Iulian Vlad – természetesen minden hiteles bizonyíték nélkül! – a visszaemlékezés-sorozatban azt is állította: a nyugati határon „valósággal beözönlöttek a magyarok, akik óriási rosszat tettek Romániának”, mert valójában az ország szétdarabolását akarták. Vlad eljut ahhoz a képtelen állításhoz, hogy az 1989. évi forradalmat a két világnagyhatalom – az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió – vezetőinek megegyezése nyomán a szovjet titkosszolgálatok vezényelték le, a Securitate tagjai igaz román hazafiként időben értesítették Nicolae Ceauşecut a készülő románellenes végveszedelemről. Az akkori magyar titkosszolgálatnak is meghatározó szerepet „osztott” Iulian Vlad főszekus. Szerinte a magyarok által ajándékba hozott élelmiszerkonzervek töltényeket tartalmaztak.

Valójában a súlyos gazdasági nehézségekkel küzdő Magyarország a magyar-román megbékélés és egymásra találás reményében tizenkétmillió dollárnak megfelelő adománnyal segítette a romániai rendszerváltást. Személyesen tanúja voltam annak, hogy Marosvásárhelyen a románok éppen úgy részesültek az adományokból, mint a magyarok…

Fájdalmas befejezése az 1989. évi romániai forradalomra való visszaemlékezésnek, hogy a háromgyermekes hódmezővásárhelyi családapát, Tóth Sándort az újaradi hídnál az általa vezetett és Temesvárra segélyszállítmányokat hozó kamionban érte a halálos lövés. Állítólag „terroristák” golyója oltotta ki az életét. Az igazi fájdalom az, hogy Tóth Sándor mártíromságáról immár harminc éve egyetlen román nyelvű lap, folyóirat, tévétudósítás sem emlékezik meg!

Unokáink talán egyszer majd olvashatják az 1989. decemberi romániai forradalom és az azt követő viharos történések hiteles krónikáját. Akkor talán remélhető, hogy törvénybe foglalják a romániai kisebbségek, elsősorban a romániai magyarság nemcsak egyéni, hanem kollektív jogait is.

Vége

Az első rész IDE kattintva érhető el.