Titkos Dacia

A marosvásárhelyi és az egész erdélyi magyarság életében is éles határvonal 1990. március 19-e és 20-a, amikor a környékbeli falvakból felheccelt románok érkeztek a városba. Harminc éve valóságos csata dúlt a főtéren halálos áldozatokkal és sebesültekkel. Azóta a vásárhelyi magyarok másként néznek ugyanarra az épületre, másként járják ugyanazokat az utcákat – és talán a szót is másként ejtik.

A súlyosan sérült Sütő András erdélyi magyar író a budapesti Róbert Károly körúti katonai kórházban, 1990. március 20. Fotó: MTI–Diósi Imre

A magyarellenes pogrom előjelei már 1989. december végétől kitapinthatóan jelen voltak. Kincses Előd ügyvéd, a három kiadást megért Marosvásárhely fekete márciusa című kötet szerzője a Krónika napilap 2020. február 16-i számában joggal pontosította az RMDSZ vezető köreiben is elfogadott véleményt: a soviniszta, magyar- és zsidóellenességéről hírhedt „Román Tűzhely”, a Vatra Românească nem 1990. február 8-án, hanem már 1989. december 27-én, az Alexandru Papiu Ilarian román gimnázium tanári szobájában alakult meg. Nem egyfajta román–magyar adok-kapokról volt szó, hanem a legfelsőbb kormányzati, rendőrségi és titkosszolgálati szinten „megkomponált” magyarellenes pogromról.

Az 1990. március 20-án Marosvásárhely főterén az előző napi román agresszió ellen békésen tüntető mintegy húszezer magyart – akik a városba várták Ion Iliescu államelnököt és Király Károly alelnököt – a rendőrség autójának felvezetésével támadták meg a Görgény-völgyi és mezőségi románok. A Vatra Românească már 1990. március 15-én megrendelte azokat az autóbuszokat, amelyek március 20-án behozták a támadó román tömegeket. A román nemzeti hősnek tekintett libánfalvi Mihăilă Cofariu – akit a tíz év börtönbün­tetésre ítélt Cseresznyés Pál a marosvásárhelyi magyarok sikeres ellentámadása során hasba rúgott – Koczka György tévés kollégámnak maga ismerte be: a libánfalvi ortodox pap hívta fel a figyelmet arra: ha félreverik a harangokat, akkor Marosvásárhelyre kell menni a magyarok ellen harcolni.

Tévesek azok az állítások, amelyek szerint a marosvásárhelyi és a Maros megyei magyarság 1990. március 20-án súlyos vereséget szenvedett. Bár a véres etnikumközi összetűzés során hat magyar és két román vesztette életét, és a sérültek száma is magas volt, a békésen tüntető, fegyvertelen magyarok valójában nagyon fontos csatát nyertek. Amikor a leitatott románok fejszékkel, vasvillákkal, fahúzó csákányokkal rátámadtak a magyarokra, utóbbiak végső kétségbeesésükben a főtér felső felében lévő padokat puszta kézzel percek alatt darabokra tépték, és nemcsak visszaverték a román tömegeket, hanem teljesen ki is szorították őket a főtérről, menekülésre kényszerítették a városba behozott és helybéli románokat. Saját szememmel láttam: egy tűsarkú cipőben tüntető magyar nő kicsavarta a támadó kezéből a lapátot, s úgy vágta képen, hogy az jajveszékelve menekült el a helyszínről. Maros­vásárhely főtere egészen március 21-e hajna­láig – amikor megjelentek a katonai alakulatok – teljesen a magyarok ellenőrzése alatt maradt.

A Nyárád menti falvakból bejött székelyek énekelték a székely himnuszt. A véres március krónikájának felejthetetlen pillanata, amikor a megtámadott magyarok segítségére siettek a hidegvölgyi és Ady negyedbeli cigányok: „Ne féljetek, magyarok, megjöttek a cigányok!”

A legfelsőbb szintről levezényelt retorzió során a román „igazságszolgáltatás” csak magyarokat és cigányokat ítélt súlyos börtönévekre. Azt a marosszentgyörgyi romát is, akit úgy próbáltak beismerő vallomásra kényszeríteni, hogy a dübörgő tank elé fektették. Az átélt iszonyatos stressz következtében szívinfarktusban hunyt el. Minden per tárgyalásain jelen voltam. Köztük Cseresznyés Pálén, amikor a vád tanúja kérésére bennünket, a hallgatóságot és az újságírókat másfél órára bezártak a tárgyalóterembe – a mosdóba sem mehettünk ki –, miközben a tanú kisétált a városba, hogy megkeresse az állításait bizonyító másik tanút.

Az Eva Maria Barki bécsi ügyvédnővel készített interjúban tételesen is kimondatott: a „fekete március” magyarellenes pogrom miatt akár az ENSZ-nél is panaszt lehetett volna tenni, sokkal nagyobb hírveréssel kellett volna bizonyítani, hogy a kelet-közép-európai országok 1989-es rendszerváltása után Romániában volt az első kisebbségellenes pogrom. Marosvásárhely történetében és sokunk életében rendkívül éles cezúra 1990. március 19-e és 20-a. Másként nézünk ugyanarra a tárgyra, épületre, másként járjuk ugyanazokat az utcákat, talán a szót is másként ejtjük. Ma is félek a furcsa két naptól: mintha most következnének.

Az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet – a román tannyelvű Műszaki Tudományegyetemmel való 2019-es egyesülése óta Marosvásárhelyi Orvosi, Gyógyszerészeti, Tudomány és Technológiai Egyetem – magyar hallgatói 1990. március 6-tól ülősztrájkot tartottak a magyar tannyelvű tagozat létrehozásáért, elismeréséért. Hiába írták egyik kérést a másik után, követeléseik mindenhol süket fülekre találtak.

Az intézet 1945-től kezdődő történetének egyik kutatójaként mindennap részt vettem az ülősztrájkokon: reggel kilenc órától ott ültem a volt kadét­iskola impozáns épületének lépcsőin, próbáltam lelket önteni a diákokba. 1990. március 19-én reggel felröppent a hír: felkeresi őket a román parlamenti küldöttség, végre elmondhatják követeléseiket, hogy azok eljussanak az ország új elnökéhez, Ion Iliescuhoz. A diákok képviselői és a tanárok úgy döntöttek, 19-ére felfüggesztik az ülősztrájkot. Megkockáztatjuk a kijelentést: a leitatott, fejszékkel, vasvillákkal felfegyverzett hodáki, libánfalvi, dédabisztrai, mezőpagocsai románok behozatalának egyik fő indítéka éppen az volt, hogy nyomást gyakoroljanak a parlament küldötteire, ahogyan az történt 1990. február 8-án, a két tanügyminiszter-helyettes látogatása idején is, amikor egyik pillanatról a másikra megváltozott a korábban kiadott miniszteri rendelet. Vagyis az 1557-ben alakult, nagy hírű marosvásárhelyi Református Kollégium mégsem lesz magyar tannyelvű középiskolai tanintézmény.

Kilencszázkilencven március 19-e, délelőtt 11 óra. Az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet főbejáratához megérkezett Dumitru S. Nicolae egyetemi tanár, szociológus, Verestóy Attila, az RMDSZ egyik vezetője – 1990 májusától szenátora –, valamint az ideiglenes román parlament két képviselője, akik meghallgatták a román és a magyar hallgatók beszámolóját. A város központjából vészjósló hírek érkeztek: néhány száz, egyesek szerint több mint ezer román tüntető behatolt a Nemzeti Egységtanács Maros megyei székházába, Kincses Előd alelnök azonnali lemondását követelték. Az egységtanács tagjai végül meggyőzték Kincses Elődöt: mondjon le.

Románok kenyere

Dumitru S. Nicolae és Verestóy Attila azt javasolták: délután négy órakor a román tagozat két tanára és négy diákja, a magyar tagozat két tanára és ugyancsak négy hallgatója találkozzék a rektor irodájában, és közösen határozzanak az elméleti és gyakorlati oktatás megszervezéséről. A magyar hallgatók követelték: a magyar betegekkel ne román nyelven, hanem anyanyelvükön beszélhessenek, hiszen a gyógyítás egyik feltétele, hogy a beteg a panaszait anyanyelvén mondhassa el az orvosnak.

Március 19-én 13 órakor nagy belső feszültséggel hagytuk el az intézetet. Az RMDSZ Bolyai téri székháza körül vihar előtti csend honolt. Délután három órakor az RMDSZ megyei székházában volt a maroknyi megyei vezetőség Sütő Andrással az élen, hiszen a derékhad éppen Budapesten a román–magyar közeledést, megbékélést készítette elő a román szellemi élet legkiválóbbjaival: Mircea Dinescuval, Gabriel Liiceanuval, Smaranda Enachéval az élen.

A székház körül a délelőtti váltásból kijött magyar munkások gyülekeztek. Az RMDSZ vezetősége felkérte őket: menjenek haza, és tartózkodjanak minden provokációtól. Mondván, a mi egyetlen válaszunk a délelőtti tüntetésre, lemondatásra a február 10-i, százezer magyart megmozgató könyves-gyertyás tüntetéshez hasonlóan méltóságteljes, minden erőszaktól mentes magatartás. Harminc év távlatából mondhatom: óriási hiba volt az RMDSZ Bolyai téri székháza előtt gyülekező marosvásárhelyi magyarokat hazaküldeni. Jelentős számú magyar jelenlétével talán meg lehetett volna akadályozni az egykori Kendeffy-palota padlására menekült hetvenhét magyar végveszélyhelyzetét, Sütő András Kossuth- és Herder-díjas író fél szemének kiverését, tucatnyi magyar súlyos fizikai bántalmazását.

Aznap délután már fent voltam az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet központi épületében.

A magyar tagozat képviselői pontosan betartották a találkozó „forgatókönyvét”: két tanár és négy diák jelent meg, a román tagozat viszont teljes létszámában tülekedett ott. A magyar tagozat képviselői értelmetlennek tartották a várakozást, rövidesen távoztak. E sorok írója még hitt a párbeszéd lehetőségében. Megbocsáthatatlan naivitással beléptem az intézet tanácstermébe. Ami ezután következett, maga volt a legrosszabb rémálom.

A román tagozat teljes tanári kara, a professzorfeleségek, a meghívottak mint valami prédára, úgy rontottak rám. Közülük néhányan alaposan felöntöttek a garatra. Iosif Bancu sebészprofesszor – aki magyar professzortól tanulta a diszciplína leglényegét – kérdőre vont. Előzetesen bevettem két idegnyugtatót, és a bevásárlószatyorban tartva bekapcsoltam a szerkesztőségtől kapott magnetofont. Bancu professzor, aki magyar nyelven is tartott előadásokat, azt kérdezte: a magyar hallgatók miért erőltetik az önálló tagozatot, miért követelik a magyar nyelvű gyakorlati oktatást? Olyan iszonyatos hangzavarban vitáztam a román professzorokkal, hogy azóta sem találtam olyan hangtechnikust, aki a „csatazajból” kiszűri a személyekhez köthető állításokat.

A délelőtti főtéri román tüntetésen elhangzottak olyan követelések, hogy másnap reggelig minden magyar feliratot el kell tüntetni a városból. Ostrom alá vették Marosvásárhely főterét. Botokkal, fejszékkel verték le a még meglévő magyar feliratokat, bezúzták, darabokra törték a kirakatokat, hirdetményeket, ahol magyar szó előfordult: „Vorbiţi româneşte, mâncaţi pâine românească.” („Beszéljetek románul, a románok kenyerét eszitek.”) A Színház téren máglyába hordták a magyar nyelvű falragaszokat. Égtek a színház hirdetőoszlopairól letépett fényképek. Az épületből ki akarták kergetni a magyarokat.

Ilyen „erőpróba” után érkezett a tömeg a Bolyai térre. A pártok székházát ostromgyűrű vette körül. A rádióstúdió épületét is megrohamozták. A román szerkesztők leleményességén múlott, hogy az éppen adásban lévő magyar kollégáiknak, a technikusoknak nem esett bántódásuk.

A fejszével, villával, vasdorongokkal felfegyverzett tömeg a pártok székháza előtt üdvrivalgás és diadalordítás kíséretében egyesült: „Murim, luptăm, Ardealul nu cedăm.” (Meghalunk, harcolunk, Erdélyt nem hagyjuk!) Kétségbeesetten nézték a magyarok, hogy mit művel a félrevezetett román tömeg. Hazaszaladtam, felhívtam Sütő András lakását. Éva, Sütő András felesége akkor még úgy tudta: az írót terepjáróval kimenekítették a székházból. Az újabb szemleút az ellenkezőjéről győzött meg: emberi mivoltukból kivetkőzött férfiak, nők keringtek az épület körül. Millió darabban hullott szét a Teleki–Bolyai dokumentációs könyvtár, a képzőművészeti galéria, a társadalomtudományi kutatóközpont névtáblája. Király Károly, Kincses Előd és a két Bolyai felakasztását követelték. Amit megnehezített, hogy Bolyai Farkas 1856-ban, Bolyai János 1860-ban hunyt el Marosvásárhelyen…

A baleseti osztályon készült tanúvallomások egyértelműen bizonyították: elegendő volt egyetlen magyar szó, hogy elszabaduljon a pokol. Ioan Gheorghe petelei lakos, a gernyeszegi sertéshizlalda munkása egyenesen a munkából jött a románok tüntetésére. A Bolyai téren egyik magyar barátját vélte felismerni. Elkiáltotta magát: „Korcsi!” Erre mindenfelől záporoztak rá az ütések. Hiába kiáltotta, hogy ő román, félholtra verték.

A súlyosan sérült Sütő András erdélyi magyar író a budapesti Róbert Károly körúti katonai kórházban, 1990. március 20.
Fotó: MTI–Diósi Imre

A pártok székházát körülvevő gyér rendfenntartó kordon egy sokadalom felügyeletére is kevés lett volna. A felbőszült román tömeg behatolt az RMDSZ székházába. Papírok, könyvek, Petőfit ábrázoló jelvények, újságok repültek ki az ablakon. Utólag azt állították: azért rohamozták meg az épületet, mert ott – úgymond – magyar nemzetiszínű zászló lengett a fő „árbócon”, és a bent rekedt RMDSZ-esek kövekkel, téglákkal, cserepekkel dobálóztak. Valójában meg sem mertek mozdulni a padláson. Este fél kilenc után újra hívtam Sütő András lakását. Éva kétségbeesett hangját azóta is hallom: Mi van Andrással? Mikor elmondtam, hogy az épület felgyújtásával fenyegetőznek, Éva kiejtette kezéből a telefonkagylót. Hallottam, ahogy kétségbeesett zokogása visszhangzik… Sütő András szemét akkor érte a végzetes ütés. Juhász Ilona a Népújság másnap megjelenő számában keserűen jegyezte meg vallomásában: „Az a gyűlölet, ahogyan ütöttek, az már nem ember ember elleni harc volt.”

Aznap este harminc magyar nevét jegyezték be a sürgősségi klinikán. A legsúlyosabb sérülést Sütő András szenvedte: arckoponyaseb, súlyos szemsérülés, szembevérzés, a szem körüli masszív bevérzés, bordatörés, tüdősérülés, repedés a bal karon, többszörös külsérelem az egész testen. Szemtanúk egybehangzó vallomása szerint a tüntető tömegből többen is felmásztak a katonai teherautóra, letépték a ponyvát, majd botokkal, husángokkal ütötték-verték Sütő Andrást és társait.

„Tűrtünk eleget!”

Másnap, március 20-án már nyolc órakor gyülekezett a város magyarsága Marosvásárhely főterén. A marosvásárhelyi rádió magyar nyelvű adásában elhangzott a helyi egyházak képviselőinek közös felhívása: „Alulírottak, a marosvásárhelyi ortodox, római katolikus, református, unitárius, evangélikus és baptista egyházak nevében Krisztus Urunk tanítása, a kereszténység és az igaz emberség szellemében egységesen elítéljük a Marosvásárhelyen 1990. márciusának elmúlt napjaiban és különösen 19-én lejátszódó szégyenletes eseményeket, és azokat, akik azt szervezték. Megdöbbenéssel vettük tudomásul, hogy napjainkban ilyen pogromok szervezése, védtelen nők és férfiak megtámadása – egyszerűen azért, mert más nemzetiségűek, más felfogásúak – lehetséges.”

A marosvásárhelyi rádió sugározta az RMDSZ és a Maros Megyei Egységtanács magyar képviselőinek türelemre intő felhívását, amelyet e sorok írója fogalmazott meg:

„Jelentős tömegek tartózkodnak már az utcákon, Marosvásárhely főterén. Megértjük elégedetlenségüket a tegnap történt súlyos események miatt. Felkérünk mindenkit, hogy ne válaszoljanak semmiféle provokációra, őrizzék meg a nyugalmukat, hogy cselekvőképesek maradhassunk. Kinyilvánítjuk testvériségünket a marosvásárhelyi román lakosság azon részével, akik nem keveredtek bele a tegnapi eseményekbe. Kérjük Kincses Előd úr lemondatása körülményeinek azonnali felülvizsgálatát és semmisnek nyilvánítását. Felelőssé tesszük a tegnapi események miatt Ioan Judea ezredest, Marosvásárhely municípiumi tanácsának elnökét. Kérjük, hogy Ion Iliescu úr, a Nemzeti Egység Országos Tanácsának elnöke a helyzet rendkívüli súlyosságára való tekintettel azonnal jöjjön Marosvásárhelyre. Kérjük a tegnapi magyarellenes pogrom felelőseinek, résztvevőinek szigorú, törvényes felelősségre vonását. Ugyanakkor kérjük a Vatra Românească agresszív szervezet törvényen kívüli helyezését.”

A Nemzeti Egység Ideiglenes Megyei Tanácsa ülésezett a hajdani Városházán. Ion Scrieciu nyugalmazott tábornok, megyei elnök nyitotta meg az ülést, kérte a tagokat, hogy beszéljenek az emberekkel: térjenek vissza a munkahelyükre. A Bernády György építtette Városháza csodálatos szecessziós stílusú épülete előtt összegyűlt mintegy húszezer békés magyar tüntető folyamatosan skandálta: „Jos cu Judea!” (Le Judeával!), „Vissza Kincsest!”, „Egyenlő jogokat!”, „Tűrtünk eleget!”, „Éljen Smaranda Enache!”

Borbély László felolvasta az RMDSZ általános sztrájkra szólító felhívását. A résztvevők követelték a nemzetiségek helyzetének azonnali és torzításmentes bemutatását a Szabad Román Televízió­ban. A televíziót és egyes román nyelvű lapokat felelőssé tették a kialakult súlyos helyzetért, mivel tudatosan – a román nacionalista kártya kijátszásával – félretájékoztatták az ország közvéleményét, Maros megye román lakosságát. Passzív és kollaboratív részvétele miatt a rendőrség címére kemény bírálatok érkeztek. Az okozott anyagi, erkölcsi károkat, súlyos testi sérüléseket ki fizeti meg?

A tüntetők többször megkérdezték: a megye vezetősége tudja-e biztosítani, hogy a mai békés tüntetés provokáció, erőszak nélkül fejeződjön be? Igenlő választ kaptak. Üres ígéretek egész sora hangzott el: román és magyar katonák, tisztek lesznek a rendőrség alakulatainál. A rendet és a fegyelmet, az állampolgárok személyes biztonságát a hadsereg és a rendőrség biztosítja. Többször hangsúlyozták: a március 19-i véres eseményekért felelős személyek ügyét azonnal kivizsgálják, a felelősök ellen bűnvádi eljárás indul.

Alaptalan minden olyan állítás, amely szerint a város magyarsága elfoglalta a megyeházának kinevezett Városházát. Bárki bejöhetett, bárki elmondhatta a véleményét. A Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsának román anyanyelvű tagjai végig bent voltak a székházban. Mintegy hatvan madiszos magyar fiatal saját testével védelmezte a Vatra Românească főtéri székházát. Ahogyan Kincses Előd a Krónika 2020. február 16-i számában írta: a román támadás után ezek a fiatalok elmenekültek, és a fellázadt tömeg betört az irodába.

„Az ott zsákmányolt iratokba néhány percre betekinthettem. […] Megkerült a vatrás rendőrök (300 személy), jogászok stb. névsora. […] Még azon éjjel valamennyi vatrás dokumentumot Borbély Lászlóra bíztam, azzal, hogy gondosan rejtse el és őrizze meg őket. Évekkel később az RMDSZ egyik Maros megyei közgyűlésén elmondta: a dokumentumokat átadta az ügyészségnek. Így soha sem derült ki: ki használta az 1–MS–3155-ös rendszámú Dacia gépkocsit, amelyből parancsokat osztogattak, ki merre induljon a magyarokat megtámadni.”

Teljesen megváltozott a főtér „hangulata”, amikor a Grand Hotel tájékán megjelentek az első román tüntetők. A magyarság kérte: Iliescu elnök azonnal utazzon Marosvásárhelyre. Scrieciu tábornok többször is beszélt az államelnökkel telefonon. Az egybegyűltekkel közölte: az államelnök csak két-három napon belül látogathat Marosvásárhelyre. A március 20-i tragédia ezekben az órákban dőlt el: az elnöki látogatás megnyugtatta volna a szembenálló feleket. Megakadályozhatta volna a hadsereg is, ha kivonul: 13 órakor kétéltűekkel, tankokkal még könnyen el lehetett volna választani a két csoportot. Erre csak jóval később, este hét órakor került sor. A mindjobban szaporodó román felvonulók az egész teret betöltő hangerővel üvöltötték: „Iliescu nu uita şi Ardealul-i ţara ta!” (Iliescu, ne feledd, Erdély is a te országod!), „Ungure, nu uita, nici o ţară nu te vrea.” (Magyar, ne feledd, egyetlen ország sem akar téged!), „Noi suntem acasă, voi sunteţi în gazdă!” (Mi itthon vagyunk, ti albérletben!)

Tizenhat órakor Király Károly telefonüzenetét közvetítették: „Nem Erdélyt akarjuk, hanem jogainkat a közös haza, Románia határain belül.” Megjelent a Városháza erkélyén Lestyán Ferenc római katolikus esperes. „Ma reggel nyolc óra előtt fenn voltam a megyénél, és beadtam

– Fülöp G. Dénes református lelkész nevében is – egy kérést, amelyben kijelentettük: tekintettel a 19-i eseményekre, a megyei tanács ülésein addig nem veszünk részt, amíg a bizonytalanság tart. Velünk volt az ortodox esperes is. Neki is ez volt a véleménye.” A tömeg a főpappal együtt elmondta a Miatyánkot.

Ion Iliescu államelnöknek esze ágában sem volt, hogy Marosvásárhelyre jöjjön. Román nyelven szólt a két táborhoz Aurel Florian, a Szociáldemokrata Párt Maros megyei elnöke: „Szívemből fordulok önökhöz, az összes románhoz. Azért harcoltam, hogy románok, magyarok szabadságban éljenek. Mind a fiatalabbak, mind az önök gyermekei nem ismerhetik meg a vak gyűlöletet.”

A mikrofonhoz lépett a román fiatalok képviselője: „Ahogy mi, fiatalok megértjük egymást, úgy kellene élni és dolgozni. Azt javasoljuk, a Vatra Românească vezetősége jöjjön el hozzánk, nézze meg, hogyan dolgozunk. Az a tiszt pedig, aki az Avram Iancu-szobor körül uszítja a románokat, vonuljon vissza. Vegyünk példát a magyarok békés tüntetéséről.”

Tankok között, a senki földjén

A magyar tüntetők feliratai: „Magyar–román barátság”, „Sütő András”, „Egyenlő jogokat”, „Édes anyanyelvünkért tüntetünk.” Az utóbbi táblát egy fiatalember az erkély előtti fenyőfára helyezte el, így maradt épen a támadást követően. Megérkezett Székelyudvarhelyről Kincses Előd. A tömeg ovációval fogadta, a román tüntetők pedig hurrogással, füttykoncerttel. Kincses Előd beszédét azért kell figyelmesen elolvasni, mert nyoma sincs benne mindannak, amivel később vádolták.

„Véleményem szerint itt csak a megbékélés a járható út. Csak akkor van jövőnk, ha állandóan nem gyanakodva nézünk egymásra, ha nem hagyjuk magunkat szélsőségesektől félrevezetni. A tegnapi tüntetés beteges ötlet volt. Bizonysága annak, hogy milyen fájdalmakat lehet okozni, milyen fasiszta pogromhangulatot lehet teremteni. Kérjük, hogy a tegnapi tüntetés szervezőit állítsák az igaz­ságszolgáltatás elé, büntessék meg őket. Nagyon lényeges: megőrizzük önmérsékletüket, hogy azt a szimpátiát, amit tegnap vívtunk ki, ne veszítsük el. Nekünk szükségünk van Európa demokratikus támogatására. Szükségünk van az egyenjogúságra, ami megillet minket, minden kisebbséget. Ahogy a gyulafehérvári nyilatkozat is leszögezte: csak nemzetközileg elismert jogokat kérünk, s nem előjogokat.”

Csiha Kálmán, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora – 1990 és 2000 között az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke – a mikrofon előtt olvasta fel a lemondását: „Az 1990. március 19-i szégyenteljes események után nem kívánok részt venni egy olyan városi vezetőségben, amelyik a brutalitást, az embertelenséget nem tudta vagy nem akarta megakadályozni. Szemtanúja voltam annak, hogy a román falukból behozott tömeg botokkal összeverte, életveszélyesen megsebesítette az RMDSZ székháza előtt a székházból kihozott védtelen nőket és férfiakat, közöttük Sütő András írót is. Sem a hadsereg, sem a rendőrség nem lépett közbe.”

A Vatrát éltető román tömeg 18 óra 30 perckor áttörte a hézagos rendőrkordont. A videófelvételen is tisztán hallszik, amint az egyik nő azt kiáltja: „Jézusom, áttörték a vonalat!”

Az első támadás visszavetette a magyar tüntetőket a főtér felső felébe. A nők és gyerekek bemenekültek a Városháza épületébe. A magyar tüntetők széttépték a főtéri padokat, valaki megengedte a vízcsapot. A Városháza előcsarnokában mindenhol vér. Egymás után hozták be a sebesülteket, románokat, magyarokat. Egy marosszentkirályi vállalati teherautó teljes sebességgel belehajtott a magyar tüntetők soraiba. Kiss Zoltán, a marosvásárhelyi gyermekház asztalosa ekkor sebesült meg halálosan. Ez a száguldás felborzolta a kedélyeket. Mintegy 5-600 magyar tüntető rohant a román csoport felé. Nemsokára megjelent és fokozatosan felfejlődött egy tankoszlop. A volt municípiumi néptanács épülete és a tankok között tízméteres köz maradt. A Grand szálló előtti teret lezáró épülettömbnél is maradt kisebb hézag. Később ezekről a fedezetlenül maradt területekről indultak a román támadások.Az egyik libánfalvi sebesült elmondta: három autóbusz és sok-sok személygépkocsi érkezett a falujából. Meghúzták a harangokat, megmondták nekik, hogy Marosvásárhelyre kell jönniük.

A másik sebesült a pópát hibáztatta, ő húzatta meg a harangokat. Az összecsapások a sötétedés beálltával sem szüneteltek. Molotov-koktélok villogtak a levegőben. Következett egy húszperces kritikus időszak, amikor a román csoport újabb erősítést kapott. Betörtek a magyarok közé, ütöttek, vágtak, ők is kaptak. A magyar tüntetők két vízágyút hoztak, sikerült a két tábor közötti távolságot mintegy 20-25 méterre növelni. Az egykori bolgárkertészek terén az összecsapásokban két román veszítette életét. Ma görögkeleti stílusú emlékmű figyelmeztet minderre…

Életem legszomorúbb napja állt mögöttem. Alig három hónappal korábban ezen a téren még együtt énekelte a román a magyarral:

„Suntem fraţi.” (Testvérek vagyunk.) 1989. december 22-én a hat fiatal halott – négy magyar és két román – hiába ontotta a vérét? Pandóra szelencéjét valakik kinyitották, s elszabadult belőle a gonoszság szelleme. Jelen voltam Kincses Előd kétségbeesett próbálkozásánál: telefonon hívta Petre Roman miniszterelnököt, aki megígérte: fél órán belül a városba érkezik egy ejtőernyős zászlóalj. (Az események szomorú históriájához tartozik, hogy a beígért zászlóalj csak másnap reggel öt óra után érkezett Marosvásárhelyre, amikor már túl késő volt.) Alig álltam a lábamon. Hiá­bavalónak bizonyult minden erőfeszítés. Hazafelé menet csak Radnóti Miklós szavaival fohászkodhattam: „Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.”