„Két horgász beszélget:
– Mennyi az idő?
– Hát még szúnyog.”
(Pesti vicc)

Szájer Józseffel közös rovatunk a jövő felméréséről szól, oda kell érkezni, „ahol a labda lesz”. Az érem másik oldala viszont, hogy oda is kell tudni rúgni a bőrt, ahol nem várják, egy testcsellel elküldeni az ellenfelet és új játékteret nyitni, kiszámíthatatlanná téve a spekulálhatót.

A múlt héten a csapattársam elrúgta a bőrt. Többek között arról írt, hogy Magyarország magára talált, a mögöttünk hagyott másfél évtized csodákat hozott, és miközben bátorságot és reményt adott az országnak, aközben annak, amit Orbán Viktor és a magyar jobboldal véghez vitt, szerte a világon csodájára járnak: lázasan próbálják lekövetni, átültetni a magyar modellt, elismerve, hogy Orbán Viktornak egy sor kérdésben igaza volt (múlt idő).

Az „igaza van” ugyanis nemcsak azt jelenti, hogy jobb érvei vannak, mint a másiknak, és ezért a másik kénytelen meghajolni az érvek meggyőző ereje előtt, hanem arra is utal, hogy amit állít, az érvényes, helyes, jogos, vagyis összefüggésben áll a morálisan helyessel és igazolhatóval (ezért mondhatjuk valakire, ha igazságtalan sérelmet szenved el és ez ellen szót emel, hogy „igazad van”, a téged ért bántás igaztalan, nem jogos). Orbántól ezt vitatták el. Az volt az állítás, hogy nem mond igazat (nem ez a valóság) és nincs igaza (morálisan nem védhető, amit mond), tehát hazudik, és rosszat, gonoszat akar.

Ezzel az egyszerű eljárással lett Orbánból ördög, Magyarországnak meg járt a szégyenpad. De mi is volt a tűrhetetlen? Az, hogy Orbán kimondta vagy felfedte az igazságot.

Elmondta, hogy a liberális demokrácia nem volt képes arra, hogy elkerülje a pénzügyi összeomlást, hogy érvényt szerezzen a nemzeti érdeknek, hogy megvédje a közösség közös fundamentumait, képviselje a többség érdekét és versenyképes legyen a világ nem liberális, nem demokratikus rezsimjeivel. Alternatíva kell tehát.

Elmondta, hogy a befogadó politika, a bevándorlás támogatása olyan, mint a csillagkapu, ha átlépsz rajta, egy egészen más dimenzió­ban találod magad, ahonnan nincs visszaút. A tömeges és ellenőrizetlen illegális bevándorlás lerombolja kultúránkat, elhozza a poklot Európa nagyvárosaiba és kevert társadalmak kialakulásához vezet. Meg kell tehát állítani.

Elmondta, hogy Soros György támogatja a migrációt. Felfedte és megmutatta, hogy Soros igazából kicsoda, mik a valódi szándékai, mit akar elérni, milyen eszközöket alkalmaz, milyen hálózatot mozgat. Stop, Soros!

Elmondta, hogy a demokrata Amerika által kézi vezérelt Európa nem békét akar, hanem a háború megnyerését, mindaz, amit tesz, az nem a békét, hanem a háborút szolgálja.

Elmondta és a konfliktusokat is vállalta érte, hogy ha Európa nem változtat, a vesztesek oldalán találja magát. Európában változás kell.

Elmondta, hogy az Óperenciás túlpartján Trump fog nyerni, és ha nyer, akkor vége lesz a régi világnak és visítanak majd a libsik. És lám, visítanak is.
Orbánnak pedig igaza lett (jövő idő), már csak azzal is, hogy kimondta, hogy az elitnek nincs igaza.

Az elit, a régi rend, a Birodalom viszont úgy csinált, mint aki ezt meg se hallja, bezárta magát a saját világába: „Hát még szúnyog.” Az elit ugyanis abból indult ki, hogy nem szabad valóságos módon megmutatni, hogy mi miért történik. Néha felsejlik persze a szövet, kibukik az igazi szándék, de a lényeg, hogy mindez rejtve maradjon, ne látszódjon, le kell tehát takarni a mutatványt. Erről szól a történelem jó oldala, a liberális demokrácia kétségbevonhatatlanságának és fölényének az igénye, a szabadságjogok parttalan kiterjesztése (a migráció mint emberi jog) – pimasz módon –, az átláthatóság és transzparencia, a mese a filantrópiáról, a multikultiról és arról, hogy Oroszországot le lehet győzni.

Megpróbálták ezért megnézni az Orbán-féle világ összes gyenge pontját, és ott intéztek támadást, ahol a másikat sebezhetőnek látták. Innen jönnek a jól ismert szalagcímek a nyugati lapok hasábjairól: Orbán diktátor, korrupt, érzéketlen, embertelen, homofób, oroszpárti. Nem vitázni akartak, ahol kiderül, hogy kinek van igaza. A vádak az érvek hiányát leplezték, azt, hogy nincs jó érvük azzal szemben, amit Orbán képvisel. Ezért nem csupán azt mondták, hogy Orbán téved vagy nem mond igazat, hanem hogy Orbán gonosz, sőt maga a Gonosz. Mert aki szembemegy az univerzális jóval, az csak rossz és elvetemült lehet.

Orbán azonban kiismerte az ellenfél taktikáját, és nem rettent vissza a túlerőtől. Abból indult ki, hogy először is ki kell mondani az igazságot, néven kell nevezni a dolgokat, vagyis meg kell mutatni, hogy ki is valójában az ellenfél és mit akar. Aztán a küzdelembe be kell hívni az embereket, mert ha az emberek látják, hogy ténylegesen ki az ellenfél és mit akar, akkor az emberek melléd fognak állni és a győzelem elérhető lesz (vagyis a demokráciát kell mozgósítani a liberalizmussal szemben), és persze ő is megostromolta a másikat ott, ahol az a legsebezhetőbbnek tűnt: az LMBTQ, a gender, a migráció, a társadalmi együttélés, a béke/háború kérdésében, mert úgy okoskodott, hogy ezeken a pontokon ki lehet mosni alóluk a többséget és fel tudod építeni a tiédet. Pont ez történt, és ezzel Orbán kifogta az aranyhalat. Most kívánhat. Most ő jön. Most Magyarországon a sor.

Orbán megdolgozott ezért. Példátlan sikereket ért el, és egyik győzelemről a másikra vezette politikáját, mert mindig együtt ment az emberekkel, az emberek többsége pedig rendre vele ment. Az emberekkel együtt. Velük együtt kell csinálni. Ennyire egyszerű. A sikernél pedig nincs jobb és vonzóbb recept.

A történelem folytatódik, az Óperenciáson túl azt mondanák, hogy present perfect continuousban, folyamatos befejezett jelenben van. Ez az igeidő arra jó, hogy jelenleg is zajló eseményeket, cselekvéseket fejezzünk ki vele, amelyeket már elkezdtünk a múltban, és várhatóan még a jövőben is folytatni fogunk.

Igazunk lesz, van, volt.

Vagy másként: úgy lett megrúgva a bőr, hogy megnyílt a játéktér, kinyíltak a lehetőségek, megnyílt a jövő és a „mi vagyunk a jövő”. Ugyanakkor a „passz az üresbe” kinyit egy sor eddig letakart kérdést is. Mivel sehol sincs megírva, hogy liberális típusú demokráciában kell élni és a világon mindenkinek abban kell élnie, felvetődik a kérdés, hogy milyen típusú kormányzati forma képes arra, hogy egyaránt garantálja a társadalmi békét, mindenki biztonságát és egyúttal képes legyen arra, hogy versenyképes legyen a nem nyugati, nem liberális típusú rezsimekkel? Ha mindenki a saját jól felfogott nemzeti érdekét fogja követni, akkor milyen politika vezet sikerre az erő nyers törvényén kívül, egyáltalán, mi az erő? Kinek van joga megmondani, hogy melyik is a történelem jó oldala és azt hogyan is kellene elképzelni? Ha újraírjuk a civilizációs diskurzusokat (Kelet–Nyugat), mi lesz a Keletből és mi marad a Nyugatból? Ha Amerika magára hagyja Európát, magára talál-e Európa, és mit kell tennünk nekünk, magyaroknak?

A focit gólra játsszák. Na és hogy lesz gól? Hát úgy, hogy testem valamely részével (jellemzően lábbal, mert kézzel ugyebár tilos) eltávolítom magamtól a labdát a kapu irányába, annak érdekében, hogy az gólba (goal = cél) tartson. A góllövés művészete arról szól, hogy a labda akkor is nekem engedelmeskedik, amikor nincs nálam. Éppen célba tart. Egy góllal megint közelebb a győzelemhez. Hajrá, Magyarország!