Ezen az éjjelen egy karácsonyfával beszélgettem. A körúton találkoztam vele, megkopott öltözetben ácsorgott, hátát egy randa szürke lámpaoszlopnak vetve. Hát ez az utolsó éjszaka! – szóltam hozzá esetlenül, mert a szomorúan magasztos pillanatokban néha olyan hülyeségek jutnak az ember eszébe. Ő azonban úgy tett, mint aki semmit sem vesz észre, és kedélyesen csevegni kezdett. Meglepő módon nem volt szomorú és kiábrándult, inkább valami bölcsességgel elegy melankólia rezgett a hangjában. Nem érte váratlanul az ilyetén végkifejlet, sőt tulajdonképpen már várta is. „Most álldogáljak májusig a szoba sarkában, díszeimtől megfosztva, felesleges koloncként? Aki egyszer eljutott valamiben a csúcsra, az ne adja alább! De persze ezt ti, emberek úgyis pontosan tudjátok” – mondta, miközben én kissé zavartan kapirgáltam a hirdetőoszlop egyik plakátját. „Egyszóval nem az elmúlás bánt, csak a módszer – mondta. – Nem hiszem, hogy nekünk, az ünnep főszereplőinek feltétlenül a sárba taposva kellene bevégeznünk földi pályafutásunkat. Én például nem vagyok nagy igényű. Annyi megoldás létezik. Tulajdonképpen jómagam még tűzifaként is egészen boldog öregkort élnék meg” – merengett újdonsült tűlevelű barátom.Magyarázkodni próbáltam, hétköznapi gondjainkra, megannyi földi ócskaságra, üzleteinkre, politikáinkra hivatkoztam, de ő csak békésen legyintett az ágaival: „Ugyan, hagyd már, ne magyarázkodj, nincs semmi baj, mi, örökzöldek türelmes fajta vagyunk. Hidd el, jövőre valamelyikünkkel újra találkozol” – susogta, majd lerázva magáról a maradék tűleveleket, egy kósza szellőbe kapaszkodva elindult az Oktogon felé... És otthagyott nehéz gondolataimmal, engem, a teremtés egyik két lábon járó... fenyőfáját.
NATO-gépek emelkedtek a levegőbe az orosz támadás hírére + videó
