Kérhetjük-e a NATO segítségét?

Az ország sorsa iránt felelősséget érzők között az utóbbi hónapokban élénk vita alakult ki a 2000. év költségvetésének felosztásáról. Az Országgyűlés döntése alapján kiemelt támogatásban a honvédelem és a mezőgazdaság részesül. A honvédelem korszerűsítése – a szakértők szerint – mindenképpen szükséges, hiszen ezen a területen rendkívüli a lemaradásunk. Mivel e korszerűsítési program támogatása – várhatóan – lényeges részét képezi az elkövetkező évek költségveté-sének is, érdemes ezzel behatóbban foglalkozni.1. Megnyugtató, hogy hazánk a világ leggazdagabb országait tömörítő védelmi rendszer tagjává vált: ez számunkra olyan biztonságot jelent, amelyben évszázadok óta nem volt részünk. Ennek értékét, jelentőségét az sem csökkenti, hogy ezt a védettséget akkor érezhetjük, amikor legkevésbé fenyeget bennünket külső ellenség. Nem kell tartanunk határaink felé közeledő tatár és török hadaktól, de más, népünket leigázni kívánó, erőtől duzzadó szomszédoktól sem. Kétségtelen, hogy a hajdani Szovjetunió régi államai – gazdasági gondjaik ellenére – rendkívül nagy katonai erőt képviselnek. A jobb életkörülmények megteremtését célzó közeli és távoli terveikbe azonban aligha illeszthető be bármilyen katonai kaland, és nem hihető, hogy egy olyan erős védelmi rendszerrel kívánnának konfliktusba kerülni, mint amilyet a NATO képvisel. Sokkal boldogabbak lennének, ha ők is csatlakozhatnának a NATO-hoz, vagy legalábbis szoros baráti kapcsolatot alakíthatnának ki vele. Ha ez megtörténik, akkor a veszélyt egyedül a világűrből hazánk felett időnként elrepülő ufók jelenthetik...Mindebből természetesen nem az következik, hogy nincs, és nem is lesz szükség hadseregünk modernizálására, már azért sem, mert csatlakozásunk a NATO-hoz kötelezettségekkel is jár. Sajnos azt nem tudjuk, hogy a korábbi tárgyalások során az előző vagy a jelenlegi kormány mire kötelezte el magát. Lehet, hogy olyan megállapodásokat írtak alá – a történelemben nem először –, amelyek hazánk gazdasági fejlődése szempontjából egyáltalán nem előnyösek. Erre enged következtetni Fodor vezérkari főnök a rádió egyik éjféli híradásában (október 16.) említett kijelentése, amely szerint a NATO-val kötött szerződésekben „olyan feladatokat is vállaltunk, amelyek nem voltak összhangban gazdasági képességeinkkel”. Feltételezem, hogy a NATO-akcióknál a tagországok népességükkel és gazdasági erejükkel arányos mértékben vesznek részt. Ha ez megközelítőleg így van, akkor ez hazánk számára nem jelenthet elviselhetetlen terhet.A NATO-tól teljesen természetes kívánság, hogy a csatlakozó új országok tegyenek meg mindent hadseregük korszerűsítéséért, és mielőbb érjék el vagy közelítsék meg a korábbi tagországok hadseregének szellemi és technikai szintjét. A következő években mindenképpen előtérbe fog kerülni a felszerelés, a fegyverzet modernizálása. Nagyon valószínű, hogy NATO-tagként az új fegyvereket már a lényegesen drágább, nyugati piacról kell beszereznünk, ami még a legszerényebb vásárlás esetén is sok száz, esetleg ezer milliárdos kiadást jelent. Egy modern harci repülőgép jelenlegi ára 20–30 millió dollár!2. Mindennek azonban van egy másik oldala, nevezetesen az ország gazdasági ereje és teljesítőképessége. Úgy gondolom, azzal mindenki egyetérthet, hogy felzárkózásunk alapja gazdasági fejlődésünk üteme. Ezt szem előtt tartva a kormánynak alaposan meg kell fontolnia, hogy az adósságtörlesztés után megmaradt kevéske összeget mire költse. Természetes válasz – és ezzel, meggyőződésem, külföldi barátaink is egyetértenek –, hogy olyan fejlesztésekbe kell maradék tőkénket befektetnünk, amely csökkenti technológiai lemaradásunkat, az ország számára értéket termel, és – mindezek révén – javítja a lakosság életkörülményeit. Ennek érdekében mindenképpen elő kell segíteni a nemzeti ipar erősödését, hiszen a külföldi vállalatok érdekei nem teljesen esnek egybe a hazai érdekekkel. A gazdaság mellett kiemelt figyelmet kell fordítani a kultúrára, az oktatásra, hiszen haladásunk másik kulcseleme a nemzet képzettségének, tudásának emelése.Meggyőződésem, hogy mind a NATO, mind az európai országok közösségének érdeke, hogy Magyarország mielőbb megerősödjön, hogy a keresetek mielőbb megközelítsék az ő országaik átlagkeresetét, hiszen egy iparilag, az életkörülményekben erősen lemaradt ország csak terhet jelenthet számukra. Nincs szükségük arra, hogy a majd teljesen megnyíló határokon keresztül dolgozóink elárasszák őket. Honvédelmünk fejlesztéséhez, modernizálásához szükséges „ezermilliárdos” vásárlások azonban az ország fellendülését semmiképpen nem segítik elő, és más területről vonják el a pénzügyi erőforrásokat.3. Mi a megoldás? Egyik lehetséges út, hogy a NATO – tekintettel gazdasági helyzetünkre – honvédelmünk fejlesztésében rugalmasságot tanúsít, és hozzájárul ahhoz, hogy a korszerűsítést a tervezettnél sokkal lassabban, fokozatosan hajtsuk végre. Másik, az előzőnél számunkra kedvezőbb lehetőség: hadseregünk segítése a NATO-államoktól. Úgy gondolom, senkinek sem kell bizonygatnom, hogy micsoda óriási fegyverarzenál halmozódott fel a nyugati országokban, elsősorban az Egyesült Államokban a hidegháború és az azt követő „melegebb” időszakban. A fenti országoknak nem jelenthetne különösebb nehézséget, hogy a mi kis hadseregünk felszerelését bővítse, felújítsa a közelmúltban vagy már korábban lecserélt fegyverzettel. Jómagam még azon se csodálkoznék, ha tanulás és képzés céljából a legmodernebb fegyverekből is kapnánk néhányat, különösen akkor, ha biztosítani tudnánk őket, hogy azok nem kerülnek illetéktelenek, a korábbi „patronálónk” kezébe. Kétségtelen, hogy emiatt néhány külföldi hadiüzem és harci repülőt gyártó cég elesik a várt üzlettől, de aligha hihető, hogy ez számukra elviselhetetlen veszteséget jelentene. Az ily módon megtakarított összeget is hazánk legégetőbb gondjainak megoldására és a gazdasági felzárkózásunkat elősegítő programok megvalósítására fordíthatnánk.Mivel lehet alátámasztani kérésünket? Van-e egyáltalán bármiféle érvünk, amelyre hivatkozhatunk? Nézetem szerint van, és vétek lenne, ha túlzott szerénységünk, büszkeségünk, na meg tunyaságunk, kényelmességünk miatt meg se kísérelnénk ezen a területen eredményt elérni. Gazdaságunk megerősödésének szükségességéről – és ennek nemzetközi kihatásáról – már szóltam. Nézzünk néhány egyéb szempontot! Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a nyugati, fejlett világot is fenyegető kommunista eszme hódítására, a világmegváltó tézisek terjedésére az első csapást ’56-os forradalmunk mérte. Ekkor lélegezhetett fel először a nyugati világ, remélve, hogy az eszme iránt nagy affinitást mutató országok, polgárok ráébrednek: számukra a nagy veszélyt nem saját polgári demokráciájuk, hanem a szocializmus réme jelenti. A szabad világ – köszönetképpen – cserben hagyott bennünket. Igaz, senki sem akart harmadik világháborút, de Franciaország és Nagy-Britannia közös szuezi kalandja – amely aligha történhetett volna meg az USA rábólintása nélkül – forradalmunk végzetes tőrdöfését jelentette, és mindenféle jelentősebb politikai-katonai nyomást lehetetlenné tett. A levert forradalmat követő véres megtorlások után hazánk polgárai a nagyobb szabadság és a jobb életkörülmények érdekében más utat választottak. A diktatúra puhítása, a szocializmustól teljesen idegen demokratikus jogok kiharcolása, a szocialista gazdálkodás alapjainak fellazítása – a lengyel fejlődéssel – „fertőző vírusként” terjedt át a többi szocialista országba, így a Szovjetunióba is. Hogy a mi ’56-os fegyveres, és az azt követő békés forradalmunk mennyire járult hozzá a „gorbacsovi éra” megszületéséhez, a szocialista rendszer teljes összeomlásához, nem lehet tudni, de bizonyára nem elhanyagolható mértékben: nagy „patronálónk” még egy november 4-re már nem vállalkozhatott.Mindezeken kívül szabad legyen még egy másik „érdemünkre” is rámutatni. Mindenki előtt ismeretes, hogy az Egyesült Államok technológiai felvirágoztatásában a barna és a vörös diktatúrák idegenbe kényszerített polgárainak tudása, alkotóereje, „bizonyítási késztetése” milyen óriási szerepet játszott. Ebben a magyar tudósok, mérnökök, Neumantól egészen Oláh Györgyig, legújabb Nobel-díjas tudósunkig, élenjárók voltak: értékteremtésük, hasznosságuk új országuk számára szinte felbecsülhetetlen.Sajnos Magyarország – az idegen megszállás miatt – a háború után nem részesülhetett abban a Marshall-segélyben, amely nagymértékben elősegítette a nyugat-európai országok újjáépülését és gazdaságuk beindulását. Ezzel szemben – Lengyelországgal és Csehszlovákiával együtt – részesültünk egy egészen másfajta „segélyben”, ami elszegényítette hazánkat, amelynek áldásait még unokáink is nyögni fogják. Ha mindezeket figyelembe vesszük, bennem semmiféle szégyenérzet nincs, ha gazdasági megerősödésünkig hadseregünk korszerűsítését – legalább részben – a NATO-országok fegyverarzenálja terhére valósítjuk meg, és az így megtakarított javakat gazdaságunk fellendítésére fordítjuk. Őszintén szólva inkább azon csodálkozom, hogy ezt a gesztust miért nem ajánlották fel a védelmi szervezet tagjai, hiszen hazánk földrajzi helyzete a NATO védelmi rendszerének pénzben alig kifejezhető előnyt jelent. Hogy mindezeket a szempontokat hogyan lehet érvényesíteni, azt kiváló külügyminiszterünk bizonyára mindnyájunknál jobban tudja.Ismerve a hazai közéletet, egy ilyen javaslat esetében az ember ledorongolásra vagy agyonhallgatásra számíthat. Mielőtt a szakértők megköveznének, gondolkozzanak azon, hogy valóban teljesen reménytelen-e a NATO-országoktól megkapni ezt a segítséget. Adósságterhünk enyhítésének lehetőségét – a lengyelekkel ellentétben – már elszalasztottuk, anélkül, hogy próbálkoztunk volna. Tudom, hogy könnyebb a költségvetés biztosította százmilliárdokat a fegyverpiacon elkölteni, mint kemény hadügyi diplomáciai tárgyalásokkal harcolni az új vezérkari főnök által is említett előnytelen szerződések megváltoztatásáért, a hadsereg korszerűsítéséhez szükséges támogatásért. Új kormányunk számtalan jelét adta már, hogy mind a hazai, mind a nemzetközi porondon messzemenően síkra száll a nemzet érdekeiért még akkor is, ha ez nem váltja ki a külföldiek teljes egyetértését.A szerző akadémikus,a Nemzeti Kör tagja