Gyakorlatilag kikoptunk a képernyőről

Strausz Kálmán karnagy a kórus múltjáról, nemzetközi híréről és jó dolgokrólA Magyar Rádió és Televízió Énekkara 1950-ben alakult azzal a céllal, hogy a capella és zenekíséretes kórusirodalmi alkotásokat szólaltasson meg a rádióban. Strausz Kálmánnal (képünkön), aki a Magyar Rádió és Televízió Énekkarának 1992 óta karnagya, az énekkar múltjáról és jelenéről beszélgettünk.– Mintha a Magyar Rádió és Televízió Énekkarának repertoárja az elmúlt ötven évben egyre inkább megnyílt volna a kortárs magyar szerzők művei felé. Ön hogyan értékeli kórusa félévszázados működését? – Az énekkar teljesítménye valóban kiszélesedett a megalapítás eredeti tervéhez képest. Előbb-utóbb felmerült az igény, hogy klasszikusokon kívül kortárs magyar szerzők műveit is énekelje a kórus. Így van ez a mai napig is. Nincs olyan zenetörténeti korszak, amelyből ne lenne a repertoárunkban darab. Másrészt a kezdetekhez képest, amikor elsősorban a rádiónak énekelt a kórus, koncerteket adunk, nyilvános fellépéseket vállalunk. Az ötven esztendő alatt egyébként is rendkívüli megbecsülést szerzett magának az énekkar itthon és külföldön egyaránt. Mivel én is 1950-ben születtem, a kórus fél évszázados működésének java része számomra is történelem. – Különlegest ízt ad-e az ünnepnek, hogy ötvenedik születésnapuk egybeesik az ezredfordulóval? – A zene időtlensége nehezen köthető össze az emberiséget nagyon foglalkoztató ezredfordulóval. Nekünk Kodály vagy Bach mindig ugyanazt jelenti. Az érdekesség mindössze az, hogy megélünk egy olyan évfordulót, mint a következő. Mi most inkább arra törekszünk, hogy az énekkar különböző profiljait meg tudjuk mutatni egy hangversenysorozat keretében. Ez a sorozat tulajdonképpen már elkezdődött, de a hivatalos rendezvénysorozat, melyet a kórus fennállásának ötvenedik évfordulója alkalmából rendezünk meg, november elsején nyílik a zeneakadémián. A fellépés különlegessége, hogy két elődöm, Sapszon Ferenc és Erdei Péter is dirigálnak majd. Ez a koncertsorozat öt fellépésből áll, különböző zenei korszakokat szólaltatunk majd meg. Lesznek vendégeink, például Heltay László barátom is, aki a madridi rádió kórusának vezetője, s fellépünk a Budapesti Tavaszi Fesztiválon szintén születésnapunk alkalmából. Az ötvenedik évfordulóra való tekintettel készül egy rendkívül gazdag kiadvány a kórus történetéről, fellépéseiről, kiemelkedő személyiségeiről, melynek melléklete egy CD lesz, válogatás ötven év felvételeiből. Ezeken kívül millió egy dolgunk van, nemcsak itthon, hanem külföldön is. – Meglehetősen ritkán foglalkozik önökkel a média. A televízió képernyőjén úgyszólván évek óta nem is tűnnek föl. – Miközben úgy hívnak minket: a Magyar Rádió és Televízió Énekkara, gyakorlatilag kikoptunk a képernyőről. Az igazi probléma nem is az, hogy minket nem foglalkoztat a televízió, hanem az, hogy maga a hangverseny, a komoly zenei műsorok eltűntek a képernyőről. Pedig a tévének rengeteg eszköze lenne arra, hogy a zenét közelebb hozza az emberekhez. Nagy általánosságban teret nyert az a szemlélet, miszerint csak az jó, ami szenzáció. Mi sem vagyunk e felfogás alól kivételek. Persze vannak olyan újságírók, akik rendszeresen meghallgatják a koncertjeinket, és írnak is rólunk a lehetőségeikhez mérten. A legfontosabbról, a magyar zenekultúrában betöltött helyünkről azonban nem. Pedig ez fontos, nemcsak nekünk, hanem a zenetörténet és a zenekultúra szempontjából. Hogy mi történik itt, a rádióban velünk mindennap, milyen örömeink vannak, s milyen gondjaink azért, hogy a rádió műsorán ne csak konzervanyagok legyenek hallhatók, hanem élőben is szerepelhessünk. Ugyanis óhatatlanul másképp szólal meg minden egyes előadás alkalmával ugyanaz a zenemű. – A ritka szereplési lehetőség minden bizonnyal fölveti a kérdést, szükség van-e egyáltalán az énekkarra... – Nekünk azt szokták mondani: minket eltart az állam. Ennek ellenére még sincs fix költségvetésünk. Nagyrészt azt a pénzt kapjuk meg, amit a rádió a beszedett sugárzási díjakból meg tud takarítani. A Bartók Rádiónak pedig kicsiny a vonzereje. Másfelől azt is el lehet mondani, hogy Magyarországon még nem alakult ki szponzori rendszer. Ahhoz pedig, hogy a rádió jó műsorokat tudjon csinálni, pénz kell. De a probléma rendkívül veszélyes. A béreket ki kell fizetni, a rádió két kara, mi és a zenekar fenntartása horribilis összegbe kerül. Ott lebeg a fejünk felett annak az esélye-veszélye, hogy bármikor azt mondják: nincs szükség ránk, hiszen 2500 forintért meg lehet venni a lemezt, akkor nincs értelme fenntartani egy hatalmas összegbe kerülő énekkart azért, hogy a rádiónak felvételeket produkáljon. Sokak szerint az is kérdés: kell-e a fővárosnak öt hivatásos kórus. Meg lehet szüntetni persze együtteseket, de akkor perceken belül kiderül, hogy a fennmaradtak nem tudják kielégíteni az igényeket. Ránk például az jellemző, hogy egy darabot általában csak egyszer adunk elő, mert a rádió már régóta nincs abban a helyzetben, hogy megrendezzen egy koncertet például az akadémián, s azt másnap megismételje. Gyanítom, a közönség sincs abban a helyzetben, hogy még magasabb jegyárat fizessen. Mi csak sóhajtozunk a hatvanas évek végi tendencia után. Akkor ugyanis a rádió énekkara úgy koncertezett, hogy pénteken előadta a darabot, majd vasárnap délelőtt megismételte a gyerekeknek. Nyugat-Európában azt tapasztaljuk, hogy ott jó értelemben minden bőrt lehúznak rólunk. Úgynevezett z-felvételt is készítenek velünk, azaz archiválásra szolgáló anyagot, vagy CD-felvételt alkalmanként. Itthon ez nem megy. Koncertek szervezéséhez is pénz kell. Ezek a problémák persze nemcsak minket érintenek, hanem az egész szakmát. – A szakma pedig beletörődik? – Természetesen nem, de nem látjuk a kiutat. A médiában betöltött szerepünk például szemlélet és felelősség kérdése. A televízió sokkal nagyobb öszszegeket szán más dolgokra, mint egy-egy komolyzenei hangversenyre vagy hasonló produkcióra. – Mégis, hogyan vészelik át ezt a helyzetet? – Valamennyi pénz mindig van. Másrészt a kórus egymásra figyelő, nagyon jó társaság. Azt szoktam a tagoknak mondani: itt mindenki leteheti a gondjait, mert a művek által csupa jó dolog történik velünk. Látom a kóruson, mennyi erőt ad nekik az éneklés, és én is jól érzem magam. – Az évforduló, gondolom, saját hétéves karnagyi tevékenységének értékelésére készteti... – Megvallom, zavarba hoz a fölvetéssel, mert szerintem nem nekem kell értékelni a munkámat. De ha azt mondom: megőriztük az énekkar korábban kivívott elismerését itthon és külföldön, akkor én már nyugodtan alhatok. Amiben nem értem el a céljaimat, az az, hogy könnyebbé tegyük a menedzselést, arculatalakítást. Szisztematikus marketingmunkára lenne szükség, ezt azonban a rádió marketingosztálya nem tudja ellátni. Ráadásul az énekkar egy nagyon speciális szelete a rádió egészének. Olyan emberre lenne szükség, aki nemcsak jó marketingszakember, vezető, hanem a zenéhez is ért. Egy ilyen személy megtalálása nehéz, alkalmazása pedig sokba kerül.