Burgenland 226 Kismartoni járás

A történelmi Magyarország legkisebb városába is el kell egyszer utazni, mert utazni, pontosabban utazgatni jó... Céltalanul, követve a furcsa, ódon, almaillatú hangulatokat, vagy az ifjú éveket, mint Szindbád, amelyek nincsenek már sehol, ezért aztán ott vannak mindenütt, és mosolyognak és sírnak és jó nagyokat vacsorálnak, aztán lefújják a sörről a habot, ugyanis ha valaki figyelmesen éli az életét, hamar, nagyon hamar, legkorábban a legvégén rájön, hogy az apró szertartások a legfontosabbak, hiszen a kötelességek úgyis nőnek maguktól, úton-útfélen, árokparton, mint a dudva.gy valahogy, utazgatás közben egyszer csak betéved a vándor Rusztra... Sokáig, órákig is azt hiszi akkor, hogy egy valóságos városban kóborol. Merthogy Ruszt utcáin menni nemigen lehetséges, csak a kóborlás illendő az ilyen helyhez. Kóborol a vándor, a jámbor, és hamar nyomába szegődik Őfelsége, az Idő... – Hát hogy s mint, kedves barátom? – kérdezi Őfelsége, mert hiába Ő a leghatalmasabb úr, közvetlen és pajtáskodó lesz itt Ruszton. – Olyan jóféle itt a csönd... – feleli halkan a garabonciás, és hirtelen nem is tudja, mire érti, nem is tudja, hogy Rusztra érti... – Az... – suttogja Őfelsége, s egészen olyan a hangja, mint aki sokat tud, mint aki tudja már a Mindent... És felmegy akkor a vándor az evangélikus templomhoz, elolvassa a feliratot: ”E tornyot Magyarország ezredéves fennállásának emlékéül emelte a ruszti evangélikus gyülekezet” – és elmorzsol egy szép, tiszta könnyet, mert ez szokott történni az ilyen feliratok olvasásakor... A templom a középkori temetőbe épült, néhány halandó emlékezete beköltözött a szomszédos présház falába, jó is az, kell is az a túlvilági zimankóban, ha akad a közelben egy borral teli pincécske. Aztán lemegy a gazda, és látja ám, hogy ott isznak a szellemek, a nyughatatlan lelkek, el is ejti rémületében a gyertyát szegény, vagy háromszor elesik, úgy rohan haza, tele van friss plezúrral, és dadog is erősen... – Persze, szellemek! Megint berúgtál, te disznó! – pöröl az asszony, de ezt már messziről hallja a vándor, és mosolyog, nagyon... A halászok templomához vezet a következő út. Régi templom ez, maholnap ezeréves, legalábbis a Mária-kápolna. Mária magyar királynő, Nagy Lajos királyunk leánya alapította ezt a kápolnát, és oka is volt erre, nem is kicsi. Itt, a Fertő tavon mentették meg életét derék, kérges kezű, nehéz mosolyú ruszti halászok... Megnézi a vándor mindezeket a helyeket, s mire leszáll az alkony, tudja a titkot. Ruszt nincs is – csak Andersen bácsi találta ki az egészet. Az egész ékszerdobozka városkát... De csitt! Ez tényleg titok! Ha híre menne, még kétségbeesnének a jó ruszti polgárok... A részeg török esete Purbach, azaz Feketeváros lakói azzal kezdték az évszázadok morzsolgatását, hogy szőlőt telepítettek, majd pincéket fúrtak a hegy gyomrába, keresztbe-kasul mindenfelé, és amikor mindenkinek volt már pincéje, hát éppen jött az első szüret. Must, murci, bor, mámor – szóval optimista egy népség lakja Feketevárost... Mosolyogva, jókedvvel viselik azt az ínszakasztó munkát, ami a szőlővel jár, mosolyogva, jókedvvel viselnek mindent... Történt egyszer, nem is olyan régen, 1532 kora őszén, egy álmos, jelentéktelen kedd délutánon, hogy a Kőszeget megostromló törökök egyik portyázó, zsákmányra éhes csapata megjelent Feketevárosban. A krónikák egybehangzó állítása szerint nem jó az, ha portyázó, zsákmányra éhes törökök jelennek meg valahol, így aztán a vidám feketevárosiak a volt kolostor aljából induló titkos alagúton kimenekültek a szőlőhegyre, és várták a jobb sorsot. A mi törökjeink meg hamar rájöttek, hogy ha arany nem is, de bor akad a faluban. No, az sem rossz, ugye... Fel is feszítették a pincéket, módszeresen, alaposan, mondhatni tudományos igényességgel berúgtak, aztán lóra kaptak, és már vágtattak is tovább. Kivéve egyet... Az az egy úgy berúgott ebben az öreg pincében, hogy elaludt az ászokfa mellett. Mire felébredt, az a meglepetés érte, hogy társai sehol, viszont visszajött minden feketevárosi polgár, és túlzás lenne azt állítani, hogy meleg szeretetet tápláltak szívükben a török fajta iránt... Fölmérte helyzetét a jó janicsár odalent a sötét pincében. A fölmérés után lerázta magáról a katzenjammert, és a kéménykürtőn át felmászott a tetőre, hogy majd ottan bevárja a sötétet, és csak elszökik valahogyan... ...Nézték egymást bután, a gólya meg a török... Attól féltek, így lesz ez most már, az idők végezetéig... A gólya találta fel magát hamarabb, és hozott békát a janicsárnak, egyen szegény, ha már így összehozta őket a sors... De a janicsár nem evett... Addigra ugyanis észrevette őt a falu. Nem voltak kapkodósak a feketevárosiak, úgy ítélték meg, most nekik van több idejük, hát csak letelepedtek a ház köré, és vártak. A török meg úgy háromnegyed nap elteltével elköszönt szépen a gólyától, és lemászott – lesz ami lesz. Lent egy kicsit elverték, majd megtárgyalták ügyét, és megbocsátottak neki. Abba a kocsmába rendelték szolgálatra, amelyiknek kéményébe mászott. Itt fejezte be életét a jó török, mint a városka megbecsült polgára, a kocsmát pedig azóta is török pincének hívják. Mondtam én, hogy csupa optimista ember lakja Feketevárost... 1644-et írtunk, amikor Stotzingen Rudolf, a környék kegyura a napfényes Itáliában utazgatva eljutott Loretóba. Tudjuk, Loretóban áll a Casa Sancta, a Szent Család názáreti otthona, amelyet egy angyal repített oda, és ott őrzik a híres fekete Madonnát. Stotzingen úr – mert még ezzel a névvel is lehet romantikus az ember! – elkészíttette a szobor másolatát, és azt hazahozatta saját birtokára, ahol kápolnát emelt föléje. Hát azóta van Loretto a Lajta-hegység északi oldalán is, alig tíz kilométerre Kismartontól. És azért érdemes elzarándokolnia minden magyarnak ide, a kegytemplomhoz, mert Stotzingen úr emlékén kívül magyar történelemről mesélnek itt a megszentelt falak... Jó urunk, szomorú sorsú Nádasdy Ferenc országbíró lett a környék birtokosa 1650-ben, és egy évvel később feleségével, Esterházy Júliával lerakták a kegytemplom és a szervita kolostor alapjait. Nem csoda hát, ha a bejáratot őrző Szent Borbála két oldalán Szent István és Szent László királyunk vigyázza az örökkévalóságot, a kerítésbe épített kútház tetején pedig magyarországi Szent Erzsébet teszi ugyanezt... 1671-ben fő- és jószágvesztésre ítélik Nádasdy Ferencet, aki végrendeletében külön rendelkezik arról, hogy a lorettói kegytemplom javára tett adományait hiánytalanul kifizessék, s abból készítsék el a főoltárt. Bizony, a főoltáron is szent királyaink láthatók, a Szent István-mellékoltáron pedig államalapító István király, fiával, Imre herceggel, körben a falfestményeken is ő látható, amint átveszi a Szent Koronát, és felajánlja országát Szűz Máriának... A templom kertjében bújik meg a kegykápolna, amely az olaszországi Casa Sancta pontos másolata, itt lehet a fekete Madonna színe elé járulni, s eltöprengeni Időn, Sorson, Történelmen s Igazságosságon, no és persze Istenen, mert úgyis Ő a dolgok vége... Ha pedig akad vándor, akinek kevés ennyi a magyar sorsból, az kérdezze meg Loretto öregjeit, merre van a ”Kurutzenweg”... Ezen az úton jöttek 1704-ben Károlyi Sándor kurucai, s mert a szervita barátok nyíltan a labancok oldalán álltak, nagy volt a riadalom, hogy most akkor mi lesz, lerombolnak-e mindent azok az ordas, csikasz, istentelen magyarok... Nem romboltak le semmit... Kolbászban, szalonnában tettek kárt csupán, igaz, abban helyrehozhatatlant... Így aztán mi, kései, szelíd kurucok nyugodtan állhatunk Lorettóban – nem kell szégyenkeznünk semmiért... Zenét súg az Isten Három kicsi falu – Breitenbrunn, Lajtapordány és Szarvkő... Elkerülik őket a fogyasztás széles, büszke autópályái, ezért csak a múlt lomtárában kutató garabonciások vetődnek ide, hogy lefújják néha a huszadik század ócska porát a szent emlékekről... Breitenbrunnban, a török toronynyal szemben fogadó állt egykoron, s abban a fogadóban szállt meg 1619-ben Bethlen Gábor erdélyi fejedelmünk, amikor hadával Bécs ellen vonult. Lajtapordány temetőjében templomrom áll, templomrom, amely több mint hétszáz esztendőt látott már, s aki ennyit lát, attól kérdezni sem érdemes, jobb hallgatni a csöndjét, az sokat segít... Még 1285-ben emelték a templomot a cisztercita barátok, felszentelték Szent István vértanú tiszteletére, s mire éppen berendezkedett itt az Őr, otthonosan, kényelmesen, s már a harang szava is ismerős volt neki – szóval négyszáz év múlva lerombolta a falakat a török. De csak a kövek tűntek el, az Isten maradt. Hiszen körülfolyta a templomot a temető, s nem hiányozhat onnan az Őr, ahol halottak vannak, akikkel beszélgetni kell, s ahol a halottak szerettei Őhozzá fordulnak minden fájdalmukban... A templomtól nem messze egyszerű kőoszlop áll a falu közepén. Tetején kereszt, oldalán egy évszám: 1598. Annak az évnek március 28-ája a tizenöt éves háború egyik legdicsőbb éjszakáját hozta. Pálffy Miklós ötezer vitézével egyetlen éjszaka foglalta vissza a töröktől Győr várát. Ezért áll itt e kereszt, nem másért... Félek kimondani, mégis úgy érzem néha: kötelességünk tudni ezt, mert hamar semmik leszünk az ilyen tudás és a tisztelet nélkül... Eltalicskázta az idő Szarvkő várát, lassan, komótosan, ahogy szokta Ő a várakat, falvakat, örömöket, bánatokat, szerelmeket és életeket eltalicskázni. Nem maradt több Szarvkőből, pedig súlyos magyar emlékeket őriz ez a hely, olyan súlyosakat, amilyen tekintélyes magyar urak jártak erre. Laczkfiak, Kanizsaiak és Hunyadiak látták fénykorában ezt a várat, utoljára Mátyás király harcolt érte, aztán az enyészeté lett... De aki ismeri a történetét, az látja még az egészet a térdig érő falak fölött... Esterházy Pál gróf a szigorú jezsuitáknál végezte iskoláit Grácban és Nagyszombaton. Elsajátította különböző hangszerek ismeretét, zeneelmélettel foglalkozott, írt egyházi énekeket, majd mindezek végeztével Zrínyi Miklós oldalán harcolt a török ellen. Harcolt és költeményeket írt, nádorrá választása után személyesen vett részt Buda felszabadításában, ahol húszezer katonát vezényelt a csatában. Összesen 15-ször ütközött meg a törökkel. I. Lipót császártól hercegi címet kapott, s ezt a címet II. József császár az Esterházy-család valamennyi tagjára kiterjesztette. Nos, Esterházy Pálnak, a művelt, tudós férfiúnak, a török elleni harc hősének, Zrínyi Miklós barátjának, a család felvirágoztatójának még arra is volt ideje, hogy az ősi kismartoni Esterházy-várat barokk kastéllyá átépítse. A Habsburg-hű főúr, a császár feltétlen híve magyar vezérek és királyok szobrával ékesíttette a homlokzatot. Zoltán, Vérbulcsú, Géza, Szabolcs, Örs, Lehel, Kund, Gyula, Árpád és Álmos nézett le fenyegetően a sűrűn ide látogató császárokra. Középre pedig saját maga és az első jelentős Esterházy, Miklós szobrát tétette a nádor – talán megbocsátható neki ennyi hiúság... Kék szalon, kínai szalon, sok-sok szalon... S a falakon ott sorakoznak mind, Esterházyak és asszonyaik, csupa történelmi név a garabonciásoknak, de nekik, az itt lakóknak csak ”dédik” meg ”nagyik”, és derék jó nagybácsik no és a drága nagypapa... ...És szép porcelánt használtak... Szép porcelánt használni kiváltság, és persze védelem a szürkeség, az Idő, az egyik napról a másikra élés ellen. Mert a hagyományhoz nem kell pénz. És a hagyomány, a rítus megtart... Téli délutánon befűtötték a kályhákat, s köré gyűltek melegedni, beszélgetni, csókolózni, terveket szőni, álmodozni – élni... Az öreg óra elütötte az időt... Felhúzták mindig, pontosan ugyanakkor, és rápillantottak gyakran, ha siettek, s megijedtek és felkiáltottak: ”Már fél órája vár reám az a fess huszárkapitány odalent a szálában!” – és előkerült az apró pudrié, s eltűnt az az apró, kellemetlen szeplő... Így volt, Mária Leopoldina hercegnő? Nem? Bocsásson meg, de olyan kikapós menyecskének tűnik ön így képről, s mindenféle tiszteletlenségre ragadja a vándort az a zabolázhatatlan képzelet... ...Aztán egyszercsak megállt az öreg óra – negyed kilenckor éppen... Talán meg is halt akkor valaki, ki tudja? Talán a kor halt meg, amelyben önök boldogok voltak, s amelyben boldog lett volna a garabonciás is... ...Nicsak! Tiszteletem! Tudja ön, hercegem, hogy önt minden kisiskolás ismeri odahaza, lévén ön a szent emlékezetű Batthyány-kormányban a király személye körüli miniszter?... Az pedig olyan felfoghatatlan, olyan misztikus, a ”király személye körülinek” lenni... Amikor megállt az az öreg óra, negyed kilenckor éppen, már gyülekezett a fényes társaság, hogy meghallgassa Haydn mester muzsikáját odabent a koncertteremben... A fényes társaság és magyar királyok, itt is... A fényes társaság a széksorokban ülve, a fiatalabbak titkos pillantásokat váltva, az idősebbek elandalodva vagy éppen figyelemnek álcázott unalomba burkolózva, jó királyaink pedig a falakról hallgatják a muzsikát, s elgondolkoznak valamin... Haydn mester pedig komponál, vezényel, jár-kel a szalonokban – s a kastélykápolnában persze, ahol az első templomi zenei együttes működik, amelyet ö irányít a világhír felé... Ül Haydn a kápolnában, játszik az orgonán – zenét súg neki az Isten... Vagy talán Szent Konstantin vértanú bebalzsamozott földi maradványa, amelyet még Ince pápa adott ajándékba Esterházy Pálnak... Ez se lehet könnyű, ennyire pőrén, ennyire kiszolgáltatottan farkasszemet nézni az örökkévalósággal... Valószínűleg az egész kismartoni kastélyban ö, Konstantin várja leginkább a feltámadást... ”Engem, Kismartont, akit Corvin Mátyás, Magyarország királya a korona kiváltása fejében az Osztrák Hercegségnek zálogba adott, 1622-ben Gróf Esterházy Miklós nádor és Családja kiemelkedő hűségének jutalmául nyert el. Esterházy László hírneves bátorsága juttatta örök időkre Családjának és a királyságnak az Úr 1649. Évében. Gróf Esterházy Pálnak, e határ főparancsnokának buzgó szorgalma emelte az alapoktól kezdve Családja részére abban a formában, ahogyan Te engem most látsz feldíszítve az 1672. Évben.” Ezt a feliratot tétette a bejárat fölé Esterházy Pál nádor. Ha olvasod, úgy érzed, nagyon messze van Kismarton – de vigasztaljon, hogy legalább jó helyen van, s nincs pusztulásra ítélve, mint annyi más történelmi kastélyunk szerte Európa szívében... Rozália asszony áldozatai – Szállah hé! Fraknó várából hallatszik ez a borzalmas kiáltás, végigszáll a Rozália-hegységen, hallatán összébb húzzák magukon köpönyegüket a parasztok, felkapják fejüket a büszke lovak, megáll, s maga elé néz egy pillanatra a garabonciás... – Szállah hé! És elborul az ég, és megremeg mindenki, akinek köze volt a fraknói várhoz... – Nem nyugszik ez az asszony... – suttogják a régen halott Nagymartoni grófok, akiknek őse építtette a várat még a messzi XIV. században. – Megszenvedi szörnyű bűneit... – toldja meg a szót a legidősebb Kanizsai, aki még Zsigmond királytól kapta meg az uradalmat. – Pokolnál is nehezebb sorsra jutott... – csapnak az asztalra az osztrák várkapitányok, akik a pozsonyi béke után 130 esztendeig parancsoltak a várban. – Majd megnyugszik nyughatatlan lelke... – csitítják az együttlévőket az Esterházyak, akik II. Ferdinándtól kapták vissza zálogba Fraknót, ma