Madách 226 járatlan utakon

A Mozgó Ház Társulás, az alternatív színházak legizgalmasabbja, a 49. Berliner Festvochen fölkérésére, a Festival D’ Avignon, a Budapesti Őszi Fesztivál és a Trafó koprodukciójában Az ember tragédiáját használta „kanavászként”, hogy korunk kiábrándító válaszait – a Madách föltette kérdésekre – beleszőhesse.Ki itt belépsz, add fel minden előítéletedet! Ne a Tragédia csorbítatlan szövegét, jelenetsorát keresd – hanem a bújtatott, zaklató (alkotói) konklúziót. A kiáltó kontrasztot, amit a józan ész érzékel a Madách-remekműben foglalt (minden korban elárult) eszmények és napjaink totális eszménytelensége, etikátlansága és cinizmusa között. Felszínességbe, jelentéktelenségbe, gügye és ártalmas tévéálkultúrába, reklámözönbe torkollt korszellemünk – ha egyáltalán illő a szellem szót használni – már a Madách-mű sugallta kiábrándultságon is túllépett: bölcseleti-etikai kérdésföltevések nélkül él az emberiség – az üres pillanatnak. Beéri futó örömökkel, igénytelensége megreked a tömegkultúra (szubkultúra) szintjén. Hudi László mondhatni enciklopédikusan sorakoztatja föl a Tragédia eszmei momentumait, hogy a világot körül- „rendezgető”, dicstelen káoszszal szembesítse. A valamikori vágy a tiszta életre, reménykeltő jövőre, mely Ádám kíváncsiságát újabb stációja „föltér-képezésére” sarkallja – a remény s a vágy, mondom, a második ezredfordulóra vészesen kihunyt. Hudi László meghökkentő, de ellenpontozásával belső logikát követő rendezése jogosan ütközteti e két világot. Nem követ el szentségtörést, hisz eszmei csomópontok, korok mentén keres választ a maga – s a széles környezet – kétségeire. Hogy pusztán fontos szövegtöredékek, idézetek, netán Madách-szállóigék bázisára építi föl a maga és társulata replikáinak különös „színpadi gúláját”, amit még csak darabnak s előadásnak sem nevez (a produkció címe: Tragédia-jegyzetek) – önálló jelenkori Madách-asszociációrendszerre vall. Ami műfajában és előadásmódjában szuverén. A Trafó játékterét, alig két méterre a széksoroktól, fémlapokból álló, mikrofonokkal fölszerelt, hosszú-hosszú konferenciaasztal szeli át. Az ember azt hinné, hipermodern kongresszusi terembe tévedt, ahol az emberiség globális gondjairól tárgyalnak majd a szakértők. Rendre el is foglalják helyüket az asztal mellett a szereplők. A háttérkulisszán két hatalmas kivetítő, köztük pedig kisebb monitorok függenek. A montírozott elektronikus zene, különféle zörejek, konkrét zenefoszlányok robajlása közepette, a vetítővászon egyikén jobbára a különféle színek kultúrtörténeti vonatkozású tárgyai, emlékei (szoborfejek, oszlopok, kereszt stb.) jelennek meg, míg a másikon a dialogizáló, monologizáló szereplők kinagyított arcmása. Szándékoltan multimédiás produkció, ami nem annyira formailag, mint inkább tartalmilag foglalja keretbe a Madách-parafrázist; nevezetesen azt, hogy hová silányul az eszme, a bölcselet, ha a hipermodern kommunikációs világ „martaléka” lesz. A jelenetsoron végigfut a tévéparódia is: kvázi bemondónők mórikálják magukat a mikrofon előtt, műsorvezetők laposítják közhelyhírekké, monoton kommentárrá a (Madách fölvetette kérdésekre adott aktuális) szövegeket, melyek – mintegy kitöltendő az eredeti Tragédia egy-egy textusa közti űrt – mai töltelékszövegként teremtenek hidat a többnyire szállóige- számba menő, madáchi töredékek között. S elhangzik az emberpár jövőjét megidéző álomba ringatáskor a luciferi végszó („De hogyha látjátok, mi dőre a cél, / mi súlyos a harc, melybe utatok tér, / Hogy csüggedés ne érjen emiatt, /.../ Egére egy kicsiny sugárt adok, / Mely biztatand, hogy csalfa tűnemény / Egész látás – s e sugár a remény.”). Itt furcsa perpetuum mobileként elkezdődik az álomsor – azaz a különféle színek, korok, látomások láncolata – a fönt jelzett multimédiás kifejező eszközökkel. Az egyiptomi színben szarkofágot tolna be, belsejében arany fejdíszes fáraómúmia elevenedik meg, hogy magához vonja az agyonkorbácsolt rabszolga kedvesét (Évát), miközben a kommentárok korbácsütés okozta, véres sebeket mutogatnak, és saját szavaikkal ítélik el (kissé a marxista osztályharc-ideológiában fogant megfogalmazással) a rút rabszolgaságot. Az athéni színben Milthiadész hősi mivoltát fokozza le az előadás: hol a hősiesség mostanában? – érezteti. Hisz minden pitiáner, hétköznapi és olcsó. A hős felesége vágyott ajándékokról cseveg barátnőjével, melyet reményei szerint Milthiadész hoz majd számára. És így tovább, színről színre, hol frappánsabb, hol erőtlenebb ötletekkel dúsítva. Sajnálatosan a közbevetett szövegrészek is terjengősebbek a kelleténél, s ha el is fogadjuk mai silányságunk parodizálását – nemegyszer túl sok közhelyet oltanak a szövegbe. Jól tudom, szándékosan; de ha túllőnek a célon, nyomban élét veszi a kívánt kontrasztnak. Itt kellett volna szigorúbban bánni a kollektíven szerkesztett (mai) szövegrészekkel a rendező Hudi Lászlónak, a szereplők ugyanis közösen írták a maguk párbeszédeit, s feszesség dolgában igencsak elkelt volna a korrigálás, a tömörítés szigora – még akkor is, ha épp a jelentéktelen csevelyt voltak hivatottak érzékeltetni. A színek váltakozását a játéktér elé lépő színészek jelentik be a mikrofon előtt, szellemes szinopszissal megfejelve a várható jeleneteket. Természetesen a műsorvezetők édelgő modorában. Ily módon is jelzik, puszta sztorivá, giccsé silányul a történelmen végigfutó, Madách megénekelte, magasztos eszme. Metaforák, tárgyi jelképek sokasága teszi színessé a prágai, a párizsi, a londoni színt. Elborzaszt a magunk megélte falanszter: az embertelen automatizáltság képzettársításai rémítik a nézőt, vagy legalábbis emlékeztetik a lélektelen uniformizálás pokolbéli bugyraira. Az asztal mellett zajló, többnyire párizsi jelenetek szimultaneitása néha kioltja egymást, s az is megzavarhatja a nézőt, ha nem képes megfejteni egyik-másik metaforát. Abban sem vagyok biztos, hogy ha valaki nem ismeri (elég alaposan) Az ember tragédiáját, ki tudja-e hámozni mindazt a sok, korunknak szánt utalást, ami e (néha elerőtlenedő, de egészében véve markáns) előadásban pokollá deformálódott világunkról, fontos intelem gyanánt elhangzik. Nem véletlen a zárómondat sem: „Az is lehet, hogy a halál a kezdet?”