Új kihívások a horizonton

Az észak-atlanti szövetség körüli hírverést manapság kissé visszafogottnak érezheti a közvélemény, annak ellenére, hogy fontos tisztségek viselőinek időszerű váltása zajlik. Az is lehetséges persze, hogy csak az év korábbi időszakához képest tűnik lanyhultnak az érdeklődés, amikor is a NATO új tagokkal bővült, illetve megvívta első háborúját. Ettől függetlenül az „eseményhorizonton” olyan problémák jelentkeznek, amelyek biztosítják, hogy rövidesen ismét címoldalakra kerüljön a szervezet. A újonnan felmerülő kérdések zöme a transzatlanti kapcsolatok jövőjére vonatkozik. Milyen formában jöjjön létre az európai védelmi identitás, s ezzel párhuzamosan hogyan változzon az amerikai szerep? Érdekes módon a nyugati elemzők jelentős része így, amolyan klasszikus „kecske és káposzta” képletként kezeli ezt a problémakört. Figyelembe kell venni azt az amerikai igényt, hogy adott helyzetben kimaradhassanak a közös műveletekből, de ugyanakkor vigyázni kell arra, hogy mindez semmiképpen se lazíthassa fel az óceán két partja közti együttműködést. Sokan félnek ugyanis attól, hogy az öreg kontinens védelmi önállásodása mintegy ürügyként szolgálhat egyes amerikai köröknek a fokozatos kivonulás szorgalmazására. A posztjáról a napokban távozott NATO-főtitkár hangot is adott ezzel kapcsolatos aggodalmának. Véleménye szerint az Egyesült Államokban sokan kívánnak megszabadulni az európai katonai felelősségvállalástól, s bizonyos értelemben ez jogos is. „Mindazon-által nem szabad, hogy az európai kezdeményezést egyfajta felmentésnek tekintsék. Remélem, tudunk olyan megoldást találni, amely mindkét félnek megfelelő” – nyilatkozta Javier Solana, aki az EU kül- és védelmi politikáját irányítja a jövőben, s ebben a tisztségében minden bizonnyal meghatározó szerepet játszik majd a probléma kezelésében is. Arról persze megoszlanak a vélemények, hogy gyakorlati értelemben mikor válik az önállóságra éretté az európai védelmi komplexum. Mikorra sikerül bevezetni a rugalmasabb katonai struktúrákat, vagy éppenséggel mikor sikerül valóban hatékony eszközöket beszerezni megfelelő mennyiségben? Az egyik leginkább kényes – és jellemző – kérdés a légiszállító-kapacitásra vonatkozik – az optimista előrejelzések szerint ha Európa most fejleszteni kezdi szállítógép-flottáját, akkor talán másfél évtized múlva kiválthatja az amerikai légierő segítségét válsághelyzetekben. A másik fontos probléma, amivel a közeljövőben a NATO szembesülhet, szintén a tengerentúli politikával függ össze. Nevezetesen a NATO terveire is nem várt hatással lehet, ha az amerikaiak létrehozzák rakétavédelmi rendszerüket, és ezért késhegyre menő vitákba keverednek Oroszországgal. Moszkva várható reakciója nyilvánvalóan a NATO ellen irányul majd, hiszen a további kelet-európai bővítés, illetve a balkáni békefenntartás képezi azt a témát, amelybe manapság még érdemben beleszólhat. Hogy a Baltikum, Szlovénia, Szlovákia és Délkelet-Európa integrációja elé milyen akadályt gördítenének ettől függetlenül, egyelőre nem világos, az azonban biztos, hogy ha Washington nem veszi figyelembe fejlesztésének ilyen következményeit, akkor fokozódhatnak az amúgy is várt orosz ellenlépések.