A legkevésbé angol város: London

Veress Kata
1999. 11. 19. 23:00
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Térképpel a kezemben szeretek utazni, hogy tudjam, hol járok éppen. A sötét Európa felett suhanó repülőn érdekes térkép a vezetőm: az a nemrégi cikkünkhöz mellékelt műholdfelvétel, amelyben a kontinens éjszakai fényszennyezettségéről írtunk. Hellyel-közzel sikerül is az azonosítás. A második óra elteltével kisebb felhőtakaró vet véget a játéknak, majd kezdünk leereszkedni. Pár perc múlva, ki tudja, miért, Verne jut eszembe: egy teljes látóhatárt betöltő, hatalmas fénytenger fölé érünk. Megérkeztünk Londonba. Abba a városba, ahol minden megvásárolható, és minden kultúra megtalálható.Három tiszteletkört kell tennie gépünknek a város felett, mire a Heathrow-i repülőtér engedélyt ad a leszállásra. Ajándék ez a pár perc: a Temze folyó jól kivehető az összes híddal, köztük a legszebbel, a Tower mellettivel; egy fényben úszó stadiont látva tudom, hogy ez idő tájt ott csakis az Arsenal focicsapata küzdhet a vendég Newcastle-val, s mindezt olyan pályán, ahol rácsok híján szinte a gyepen, a játék részesének érezheti magát a néző; egy újabb körnél pedig azon morfondírozok, vajon hová tarthatnak ilyenkor, szombat este a hatalmas felüljárókon szorosan egymás mögött haladó autók. Londonban, a földkerekség egyik legnagyobb gazdasági és kulturális központjában igazán nem lehet gond a választékkal. (Viszont az árával a mezei magyar turistának igen: mintegy 12 ezer forintba kerül a jegy a Hamlet-előadásra. Tudtommal Budapesten is hozzá lehet jutni londoni színházjegyhez.) A hatalmas metropolis két repülőtere akkora forgalmat bonyolít le, hogy nincs olyan perc, amikor ne 5-6 gép hasítaná egyszerre az eget. Az az érzése az embernek, hogy a repülés szerves része a lenti zajos forgalomnak. Nem szép – érdekes Ötven kilométer átmérőjű terület, 7 és fél millió lakos, több tízezer ingázó, több százezer ideiglenesen itt tanuló és (legálisan vagy illegálisan) dolgozó külföldi, turisták áradata, 13 metróvonal, több ezer taxi, sűrű buszhálózat – meg minden, ami még zsúfoltabbá tehet egy várost. Ez London. Egy ideig az a benyomásom, hogy ez az egész nem emberléptékű. Több nap után rájövök, hogy ha valaki a sarkamra lép, és elnézést kér, az a „sorry” valóban őszinte bocsánatkérés. Azt mondják, itt olyan sokan élnek, hogy az emberek kénytelenek voltak megtanulni az egymáshoz való alkalmazkodást. (Ismerek olyan helyet a világban, ahol nem ilyen nagy a kényszer...) Állítólag évente 1 millió külföldi tölt rövidebb-hosszabb időt Nagy-Britanniában munka vagy tanulás okán – jó részük persze Londonban. Mindez annak ellenére így van, hogy mind a doveri határátkelőnél, mind a repülőtereken gyanakodva fogadják az idegeneket – különösen a nem EU-országokból érkezőket. Kissé megalázó, ahogy az unión kívülről jöttnek sorba kell állnia, majd egy pulpitus mögött lévő hivatalnok elé járulnia, aki hosszabb-rövidebb faggatásnak veti alá: hová jött, kihez, miért, meny-nyi időre, él-e rokona az országban és így tovább. (Kicsit viccesnek találtam, hogy mindezt egy szemmel láthatólag a volt gyarmatokról származó, indiainak tetsző külsejű hivatalnok kérdezte.) Gyakran megesik, hogy a határról viszszaküldenek valakit, ha pedig feketemunkán csípik, jó, ha börtön helyett megússza örökös kitiltással. Pedig London éppen attól nem tipikus angol város, hogy mindenféle náció és kultúra megtalálható itt: portugálok és spanyolok, hollandok és németek, amerikaiak, kanadaiak, kínaiak, oroszok, arabok, indiaiak. Egyszóval kicsiben az egész világ. London nem szép – London érdekes és változatos. A belső kerületekben minden talpalatnyi helyet kihasználtak, a régi építészeti emlékeket szinte teljesen elnyomják az újak. A hajdani, viktoriánus kori épületek szépsége inkább a külső kerületekben érvényesül. A Temze is hiába szeli át a várost, a Szajnával és a Dunával ellentétben csak itt-ott alkalmas romantikus légyottokra. Belvárosi szakaszát a turisták uralják, a külsőt a gazdagabbak lakta negyedek, az üzleti és kereskedelmi élet forgataga veszi körül. (Meg egy kicsit a kosz. Ebben az óriási városban alig találni szemetesládát, mert még mindig nagyon tartanak a beléhelyezhető IRA-bombáktól.) Ám London változatosságára jellemző a rengeteg hatalmas park is. Itt lehet napközben vagy ebédidőben 70 pennyért bérelhető nyugszéken kicsit hátradőlni, hattyút, vadlibát, vadkacsát, kócsagot etetni, focizni, kocogni, csónakázni vagy a Hyde Park szónokoknak fenntartott sarkában világmegváltó gondolatokat szétkürtölni. (Utóbbi többnyire álmodozók, idealisták, feltalálók, forradalmárok, vallási fanatikusok és materialisták kedvelt helye.) Hiába hiszem magamról, hogy nem átlagturistaként járom a várost – a londoni képeslapokról ismert nevezetességeket nem lehet kihagyni. A Trafalgar téren, a National Gallery kijáratánál állva érzem először, hogy London közepén vagyok: szemben Nelson admirális obeliszkjével, a szökőkutas teret kerülgető emeletes, piros buszokkal és fekete taxikkal, a háttérben a Big Ben óratornyával. (No meg egy kisebb felvonulást rendező, vállukon koporsót vivő, másodosztályú csapatukat temető, tüntető focidrukkerekkel.) Mindez egy egészen más világból idecsöppenve kólint fejbe. Nem vagyok nagy műértő, de a National Galleryben – a XIII. századtól e század elejéig élt nagy művészek alkotásait nézve – úgy érzem, szinte fürdök a szépségben. Egy nekifutásra nem is lehet befogadni őket, ezért még két esős délutánomba kerül, hogy végignézzem a kiállítás gazdag anyagát. Legközelebb akkor érzem, hogy London közepén vagyok, amikor a Picadilly Circus környékén járok. A híres neonreklámos sarok inkább a fiatalok találkozóhelye. Legalábbis azon a napon biztosan így volt, amikor a tér nagy lemezboltja előtt rácsokkal és rendőrökkel körbevett lánytömeg a földön ülve várta, majd sikítozva fogadta a Westlife névre hallgató, dedikálásra érkező új szépfiúegyüttest. (Már a Beatlest is sajnáltam az efféle szeretetmeg-nyilvánulásért. De hát az üzlet az üzlet.) Másnapi arra császkálásom sem marad eseménytelen. A sarkon álló, szökőkutas szoborcsoport egyik lovát egy sörösdobozt szorongató ember lovagolja meg. A rendőröknek nem tetszik az ötlet: hárman próbálják segítőkészen letornásztatni emberünket. A téren a gyalogos közlekedés leáll, a tömeg szurkol (nem tudni, kinek), vakuk villannak, az egyik rendőrt kinevetik, majd a lekászálódott lovast megtapsolják. Ugyancsak a város közepén érezhetem magam a Soho, valamint a filmes világ üzletközpontjának számító Covent Garden környékén. Míg a Soho utcáin napközben kirakodóvásár és piac üzemel, estefelé a használt lemezeket is árusító boltok, a pubok és a szexbárok vannak nyitva. A Covent Garden elején található Leicester tér hatalmas mozijaiban a legújabb filmeket játsszák, az utcán a 43. Londoni Filmfesztivál prospektusát nyomják a kezembe, a hömpölygő emberáradat csacsogása a rockot játszók alkalmi zenéjével és a sarki Swiss Air-kirendeltség feletti harangjátékkal keveredik. Pár sarokkal odébb, a kínai negyedben néhány csodadoktor az utca közepén álló kempingszékek mögül szólítja le az arra járókat egy gyors kínai masszázsra. Van még jó pár „központja” Londonnak. Az ingázókkal teli Viktória pályaudvar környéke, a pezsgő kulturális életéről nevezetes Barbican Center, vagy a banktisztviselőktől és üzletemberektől hemzsegő City Center (amelynek pubjaiban péntek esténként kötelező leinniuk magukat a környéken dolgozóknak). Azok az elegáns bevásárlóudvarok is frekventált helyeken vannak, amelyekben cirka 40 ezer forintnál kezdődik egy vásárlás (és még csak a nyakkendőnél tartunk). Az innen nem messze lévő régiségpiacon ötezer forintnyi összegért régi orosz babaként akarnak rám sózni egy vérbeli magyar csikós kinézetű babát. Az egy-egy kapualjban fekvő hajléktalanokat – akik annyival állnak jobban magyar társaiknál, hogy hálózsákban alszanak – nem zavarja a nagy nyüzsgés. Ebben az évben – az ezredfordulós készülődés jegyében – két újabb látványossággal gazdagodott a város. A Temze partján mindenki szájtátva figyeli a még építés alatt álló, London szemének elkeresztelt óriáskereket, amelyet a város negyedik legmagasabb építményeként január elsején nyitnak meg a nagyközönség előtt. Tényleg nem tűnik oda valónak, de a városatyákat nem érdekelte a tiltakozás. Dóm és óriáskerék S ha már a tiltakozásnál tartunk: az óriáskerék annak az Akváriumnak a szomszédságában épül, amely a nyolcvanas évek közepéig London főpolgármeste-rének fészke volt. Csakhogy Ken Livingstone elkövette azt a hibát, hogy ujjat húzott Thatcher asszonnyal. A parlamenttel átellenben álló hivatalának homlokzatán óriási transzparenseken tüntette fel az akkori kormányintézkedések miatt munkanélkülivé váltak számát. Néhány hasonló piszkálódás után Thatcher megszüntette a hivatalt. A mostani kormány jövő májusra tűzte ki a helyi választásokat. Bár Tony Blairék nem szeretnék, de Ken Livingstonnak van a legnagyobb esélye arra, hogy újra főpolgármester legyen, s „ellenkormányt” alakítson. Egy hétmilliós város élén állni majdnem annyit tesz, mint egy kis köztársaság elnökének lenni. A másik nevezetesség, a millenniumi dóm – egy hatalmas félgömb, belőle kiálló óriási rudakkal – Greenwichben épült fel. Azért épp ezen a helyen, mert itt van az a bizonyos nulladik fok, amely a keleti és nyugati félteke határát jelöli. A dóm egyfajta űrbázisra emlékeztet, ami nem véletlen: főleg tudományos központként fog üzemelni. Nem kevés pénzt öltek az ötletbe. Csak az alatta lévő, korábban szennyezett földréteg megtisztítása 30 millió fontot kóstált. Az a döntés sem két pennybe került, amelynek megfelelően az egyik metróvonalat egészen a dómig meghosszabbították. Voltak, akik kábelátvágással tiltakoztak a fölösleges pénzkidobásnak tartott beruházás ellen, de úgy tűnik, december 31-re mégis befejezik a munkálatokat. Múlt és jövő keveredik a Green-wichet a Temze alatt alagúttal öszszekötő Docklandsben. Nem szeretem az üvegpalotákat, de itt lenyűgöz a kéken csillogó épületek és a múltból maradt torzók (régi horgonyok, kémények, faházak, gőzhengerek, a hajók előtt középen szétnyíló híd) keveredése. A hajdan zajos kikötő mára csendes lakónegyedeknek ad helyet, illetve állandó építkezések színtere lett. Októberi karácsonyfa Ha valakinek nem volt még tömegiszonya, csak egyszer sétáljon végig az Oxford, a Regent vagy a Picadilly Streeten, és majd lesz. A hatalmas bevásárlóutcákon egyébként is nagy az emberáradat, de ilyenkor, október vége tájt még inkább megnő. Az üzletek hét végén is estig tartanak nyitva – karácsonyi bevásárlókra várva. Van, aki azt mondja, hogy Londonban valójában minden év december 27-én kezdődik a következő évi karácsonyra való készülődés – már legalábbis a kereskedők részéről. Mások szerint azért startolnak ilyen korán a vásárlók, mert itt sem mindenki tehetős ember, és időben el kell kezdeniük az ajándékok beszerzését. Néhány cinikus, nem született angolnak pedig az a véleménye, hogy csak a britek puritánsága és a karácsony vallásos jellege fogja vissza őket a még bőszebb vásárlástól. A lényeg az, hogy az ősz közepén Londont már nem a hulló falevelek, hanem a karácsony idilli hangulata lengi be. A sok kis mütyür meg nagy mütyür között karácsonyi képeslapokból is igen gazdag a választék. Bár úgy tűnik, itt is megpróbáltak a kereskedők gondolkodni a vásárlók helyett: „gyári” versikék kívánnak minden szépet és jót külön apának, anyának, húginak, öcsinek, nagypapának, nagynéninek. Csak átadás előtt össze ne keverjék őket! A nagyobb áruházak kirakatai versenyre kelnek egymással találékonyságban, csillogásban, hivalkodásban. A központtól távolabbi, méregdrága Harrod’s áruház viszont egész évben kitűnik csillogásával, az épület sziluettjét kiemelő égősorokkal. (Állítólag a londoniak még mindig nem nyugodtak bele, hogy évekkel ezelőtt egy idegen, az idősebb Al Fayed kezébe került a város egyik legrégebbi áruháza. Nemrég nem kis kárörömmel vették tudomásul, hogy a brit állam újra elutasította állampolgárságért folyamodó kérelmét.) A protestáns angoloknak a húsvét jelenti azt az áhítatos ünnepet, amit nekünk a karácsony. Ezért fordulhat elő, hogy jó néhány lakás ablakában a halloweenes világító tökfej mellett idő előtt ott állnak a kúp alakú karácsonyi égők, a szoba sarkából pedig jól kivehető a feldíszített, csillogó karácsonyfa. Készülődésük közepette két novemberi ünnepről sem feledkeznek meg. Épp láthattam a város parkjaiban november 5. estéjén gyújtott örömtüzeket és tűzijátékokat: így emlékeznek a londoniak 1605 óta a Guy Fawkes Nightra, a parlament felrobbantására tett kísérletre. A másik szép szokás, hogy az első világháború végén, 1917. 11. hónapjának 11. napján 11 órakor lezajlott csata emlékére a veteránoknak gyűjtenek pénzt papírpipacsok árusításával és kabátra tűzésével. Azért éppen ezzel a virággal, mert a harcmezőn később pipacs hajtott ki. Sajnálom, hogy a híres karácsonyi lámpasorok felszerelését még igen, ám kigyúlásukat már nem láthatom. Az elegáns üzletekkel teli Heathrow-i repülőtéren viszont még kapok egy utolsó adagot az ünnepi készülődésből. Aztán újra a repülőgép ablakánál ülök. Onnan látom, ahogy szabályosan libasorba állva várnak a gépek a felszállási engedélyre. Tíz másodpercenként startolnak a világ minden égtája felé Londonból, a földkerekség egyik legnagyobb városából.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.