A zenében a változás izgat legjobban

Amikor 1995-ben második díjat kapott a budapesti 8. Nemzetközi Karmesterversenyen, Hamar Zsolt azonnal a közönség egyik kedvence, a szakma elismertje lett. Ezután is számos versenyen indult kiváló eredménnyel. Az ifjú karmester hazai és külföldi zenekarok szívesen látott vendége. Két éve a Nemzeti Filharmonikusok első állandó karmestere. Mint zeneszerzőt és dirigenst egyaránt foglalkoztatta a kortárs zene inter-pretálása, megismertetése a közönséggel. Mai zeneakadémiai koncertjén Petrovics Emil zongoraversenyének ősbemutatóját vezényli a Matáv-zenekar élén. E koncertről és eddigi karmesteri tapasztalatairól beszélgettünk a művésszel.– Szeptember első felében az olaszországi Trentóban megrendezett nemzetközi karmesterversenyen első lett. Ezt megelőzően is több első és második díjat ítéltek önnek. Nincs elege a versenyekből? Miért vállalja az újbóli megmérettetéseket? – Nem exhibicionizmusból, hanem tanulási vágyból, információéhségből. A felgyorsult információáramlás korában élünk: rákattintva az internetre bárkivel kicserélhetem a gondolataimat, ám ez nem ad valós képet. Több, azonos szakmájú ember napokig összezárva számtalan olyan dolgot tudhat meg, amit egyébként nem. Problémákkal szembesülünk, amelyekről nem tudtunk korábban. Ráadásul a programokat ritkábban játszott művekből állítják össze. Én a szeptemberi verseny döntőjében találkoztam először Respighi Madarak című álomszép művével. A verseny háromfordulós volt, a középdöntőben kétszer kellett próbálni, és egyszer egy kis hangversenyt adni, a döntőben pedig, ahova hárman jutottunk, háromszor próbáltunk és egyszer koncerteztünk, tehát nyolcszor álltunk a pódiumra. Jómagam első díjasként még egyszer próbáltam, és gálakoncertet adtam. Szerencsére a fáradtság csak itthon jött ki rajtam. Ami a többi karmestert illeti, sok tehetséges kollégával találkoztam, akikről egészen biztosan hallunk még. Idehaza erre ritkán van mód, hiszen olyan költséges egy vendégdirigens felkérése, hogy ebben a tekintetben még nem tudtunk bekapcsolódni az európai véráramba. – Első helyezését milyen meghívásokkal honorálták? – Tizenhat felkérésem van, köztük Velencébe, Veronába, Padovába, Milánóba, de spanyol, román és svájci meghívást is kaptam. A jövő évadtól ezeknek is eleget szeretnék tenni. – Az elmúlt néhány évben alkalma volt megismerni a magyar szimfonikus zenekarok jelentős hányadát, hiszen állandóan és sokfelé hívják. Milyen véleménnyel van a magyar zenekari palettáról, és milyen muzsikusokkal dolgozik együtt szívesen? – Jó lenne csak jókat mondani. Nem állom meg, hogy elmondjam, egyfajta erkölcsi válság érezhető a szakmánkban. Az a változás, ami tíz esztendeje kezdődött a politikai, gazdasági életben, az nálunk, a zenekultúra területén épphogy megindult. A körülmények rákényszerítik a kulturális élet résztvevőit, hogy változtassanak a jelenlegi helyzeten. Ez sokszor fogcsikorgatva, nehezen megy, állandóan behúzzák a féket, mondván: „akkoriban milyen jó volt”. Nem tudom, hogy jó volt-e, vagy csak a megszépítő emlékezetről van szó. – Hol érzem jól magam igazán? A Nemzeti Filharmonikusoknál, egy hagyományosan tekintélyelvű alapokon nyugvó együttesnél, ahol első állandó karmester vagyok, először nem volt könnyű a dolgom. Nagy örömömre mára egy egészséges kapcsolatot építettünk ki egymással. Végül is az a karmester dolga, hogy elfogadtassa magát. Van egy távolságtartó érdeklődés, bárhová megy, amit le kell győznie. A legfontosabb, hogy érezzék a zenészek, a dirigens jót akar, jó ügy érdekében vállal – és néha nem vállal fel – konfliktusokat. Ha jó szándékú, építő jellegű hozzáállást tapasztalnak, akkor oldódik a hidegség, és jól tudunk együttműködni. – A Pécsi Szimfonikusoknál több mint egy éve első állandó vendégkarmester vagyok. Szeretem a várost, becsülöm a zenekart, lelkesek, nagy tudásúak. 1998 januárjában jártam náluk először, azóta nagyon jó a kapcsolatunk. Feltétlenül ki kell emelnem a Matáv-zenekart, amely sok szempontból megközelíti azt az ideális zenekari típust, struktúrát, hatékonyságot, hozzáállást, ami kívánatos, s amelyhez még a körülmények is adottak a Matáv Zeneházban. – Engem a zenében maga a változás izgat, az, hogy elkezdünk próbálni, együtt gyúrni a hangokat, egymásnak ötleteket adni, hogyan is kellene csinálni. Persze mindig van előzetes koncepcióm, de ha jó ötleteket hallok, beépítem elképzeléseimbe. Ez a közös nevezőre hozás érdekel: a zenészi magatartás, hogy üggyé kezd lenni a muzsikálás. Ennek szemmel látható jelei is vannak. Az első próbán még hátradőlve hegedülhetnek, aztán egy idő után előre hajolnak, majd már csak félig ülnek. Ezért érdemes ezt a szakmát csinálni. – Mindabból, amit eddig elmondott, kiderül, hogy szívesen tanul másoktól. Kiktől leste el a hivatása fortélyait, vannak-e példaképei? – Lukács Ervinhez és Gál Tamáshoz jártam a Zeneakadémián. Ligeti Andrásnak, Vásáry Tamásnak asszisztense voltam. Asszisztáltam Erdélyi Miklósnak, Medvezcky Ádámnak, Kovács Jánosnak és Kobajashi Ken-Ichirónak. Úgy gondolom, attól váltam karmesterré, hogy zeneakadémistaként a főiskola zenekarához hívott Mihály András, majd halála után Ligeti Andrásnak öt évig asszisztáltam. Hozzá sok karmester jött, akinek én próbáltam elő, s ebből sokat profitáltam. Kép- és hangfelvételek alapján egyik nagy ideálom Leonard Bernstein. A hozzállása csodálatra méltó: nem kizárólag karmester volt, hanem komponista és remek zongorista. Megszállottan közkinccsé akarta tenni a muzsikát. Fantasztikusan tudott az emberekkel kommunikálni. – November 17-i szerdai koncertjén a Matáv-zenekarral és Prunyi Ilonával ősbemutatót tart. Gyakran mutat be kortárs műveket? – Eredeti végzettségem szerint zeneszerző vagyok. Már ezért is kötelességem a mai szerzők műveinek tolmácsolását. Évi három-négy bemutatót tartok, ez nem kevés, mert van kollégám, aki egyet sem. Ha lehetőségem engedi, rendelek is műveket. Tavaly a miskolciakkal játszottunk egy csodaszép, erdélyi népballadára íródott Kovács Zoltán-kantátát: ezt én kértem a szerzőtől. A szerdai ősbemutató nagy esemény az életemben: Petrovics Emil zongoraversenyét fogjuk bemutatni, akitől a zeneszerzést tanultam. Kapcsolatunk az utóbbi időben egy szakmai apa-fiú kapcsolattá bővült. Az idén született, háromtételes versenymű, a legnemesebb értelmében szórakoztatni vágyik. Bár van benne dráma is, összességében könnyen érthető. Remélem, a publikum is így érzi és szeretettel fogadja majd.