A zenében a változás izgat legjobban

Kálmán Gyöngyi
1999. 11. 16. 23:00
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Amikor 1995-ben második díjat kapott a budapesti 8. Nemzetközi Karmesterversenyen, Hamar Zsolt azonnal a közönség egyik kedvence, a szakma elismertje lett. Ezután is számos versenyen indult kiváló eredménnyel. Az ifjú karmester hazai és külföldi zenekarok szívesen látott vendége. Két éve a Nemzeti Filharmonikusok első állandó karmestere. Mint zeneszerzőt és dirigenst egyaránt foglalkoztatta a kortárs zene inter-pretálása, megismertetése a közönséggel. Mai zeneakadémiai koncertjén Petrovics Emil zongoraversenyének ősbemutatóját vezényli a Matáv-zenekar élén. E koncertről és eddigi karmesteri tapasztalatairól beszélgettünk a művésszel.– Szeptember első felében az olaszországi Trentóban megrendezett nemzetközi karmesterversenyen első lett. Ezt megelőzően is több első és második díjat ítéltek önnek. Nincs elege a versenyekből? Miért vállalja az újbóli megmérettetéseket? – Nem exhibicionizmusból, hanem tanulási vágyból, információéhségből. A felgyorsult információáramlás korában élünk: rákattintva az internetre bárkivel kicserélhetem a gondolataimat, ám ez nem ad valós képet. Több, azonos szakmájú ember napokig összezárva számtalan olyan dolgot tudhat meg, amit egyébként nem. Problémákkal szembesülünk, amelyekről nem tudtunk korábban. Ráadásul a programokat ritkábban játszott művekből állítják össze. Én a szeptemberi verseny döntőjében találkoztam először Respighi Madarak című álomszép művével. A verseny háromfordulós volt, a középdöntőben kétszer kellett próbálni, és egyszer egy kis hangversenyt adni, a döntőben pedig, ahova hárman jutottunk, háromszor próbáltunk és egyszer koncerteztünk, tehát nyolcszor álltunk a pódiumra. Jómagam első díjasként még egyszer próbáltam, és gálakoncertet adtam. Szerencsére a fáradtság csak itthon jött ki rajtam. Ami a többi karmestert illeti, sok tehetséges kollégával találkoztam, akikről egészen biztosan hallunk még. Idehaza erre ritkán van mód, hiszen olyan költséges egy vendégdirigens felkérése, hogy ebben a tekintetben még nem tudtunk bekapcsolódni az európai véráramba. – Első helyezését milyen meghívásokkal honorálták? – Tizenhat felkérésem van, köztük Velencébe, Veronába, Padovába, Milánóba, de spanyol, román és svájci meghívást is kaptam. A jövő évadtól ezeknek is eleget szeretnék tenni. – Az elmúlt néhány évben alkalma volt megismerni a magyar szimfonikus zenekarok jelentős hányadát, hiszen állandóan és sokfelé hívják. Milyen véleménnyel van a magyar zenekari palettáról, és milyen muzsikusokkal dolgozik együtt szívesen? – Jó lenne csak jókat mondani. Nem állom meg, hogy elmondjam, egyfajta erkölcsi válság érezhető a szakmánkban. Az a változás, ami tíz esztendeje kezdődött a politikai, gazdasági életben, az nálunk, a zenekultúra területén épphogy megindult. A körülmények rákényszerítik a kulturális élet résztvevőit, hogy változtassanak a jelenlegi helyzeten. Ez sokszor fogcsikorgatva, nehezen megy, állandóan behúzzák a féket, mondván: „akkoriban milyen jó volt”. Nem tudom, hogy jó volt-e, vagy csak a megszépítő emlékezetről van szó. – Hol érzem jól magam igazán? A Nemzeti Filharmonikusoknál, egy hagyományosan tekintélyelvű alapokon nyugvó együttesnél, ahol első állandó karmester vagyok, először nem volt könnyű a dolgom. Nagy örömömre mára egy egészséges kapcsolatot építettünk ki egymással. Végül is az a karmester dolga, hogy elfogadtassa magát. Van egy távolságtartó érdeklődés, bárhová megy, amit le kell győznie. A legfontosabb, hogy érezzék a zenészek, a dirigens jót akar, jó ügy érdekében vállal – és néha nem vállal fel – konfliktusokat. Ha jó szándékú, építő jellegű hozzáállást tapasztalnak, akkor oldódik a hidegség, és jól tudunk együttműködni. – A Pécsi Szimfonikusoknál több mint egy éve első állandó vendégkarmester vagyok. Szeretem a várost, becsülöm a zenekart, lelkesek, nagy tudásúak. 1998 januárjában jártam náluk először, azóta nagyon jó a kapcsolatunk. Feltétlenül ki kell emelnem a Matáv-zenekart, amely sok szempontból megközelíti azt az ideális zenekari típust, struktúrát, hatékonyságot, hozzáállást, ami kívánatos, s amelyhez még a körülmények is adottak a Matáv Zeneházban. – Engem a zenében maga a változás izgat, az, hogy elkezdünk próbálni, együtt gyúrni a hangokat, egymásnak ötleteket adni, hogyan is kellene csinálni. Persze mindig van előzetes koncepcióm, de ha jó ötleteket hallok, beépítem elképzeléseimbe. Ez a közös nevezőre hozás érdekel: a zenészi magatartás, hogy üggyé kezd lenni a muzsikálás. Ennek szemmel látható jelei is vannak. Az első próbán még hátradőlve hegedülhetnek, aztán egy idő után előre hajolnak, majd már csak félig ülnek. Ezért érdemes ezt a szakmát csinálni. – Mindabból, amit eddig elmondott, kiderül, hogy szívesen tanul másoktól. Kiktől leste el a hivatása fortélyait, vannak-e példaképei? – Lukács Ervinhez és Gál Tamáshoz jártam a Zeneakadémián. Ligeti Andrásnak, Vásáry Tamásnak asszisztense voltam. Asszisztáltam Erdélyi Miklósnak, Medvezcky Ádámnak, Kovács Jánosnak és Kobajashi Ken-Ichirónak. Úgy gondolom, attól váltam karmesterré, hogy zeneakadémistaként a főiskola zenekarához hívott Mihály András, majd halála után Ligeti Andrásnak öt évig asszisztáltam. Hozzá sok karmester jött, akinek én próbáltam elő, s ebből sokat profitáltam. Kép- és hangfelvételek alapján egyik nagy ideálom Leonard Bernstein. A hozzállása csodálatra méltó: nem kizárólag karmester volt, hanem komponista és remek zongorista. Megszállottan közkinccsé akarta tenni a muzsikát. Fantasztikusan tudott az emberekkel kommunikálni. – November 17-i szerdai koncertjén a Matáv-zenekarral és Prunyi Ilonával ősbemutatót tart. Gyakran mutat be kortárs műveket? – Eredeti végzettségem szerint zeneszerző vagyok. Már ezért is kötelességem a mai szerzők műveinek tolmácsolását. Évi három-négy bemutatót tartok, ez nem kevés, mert van kollégám, aki egyet sem. Ha lehetőségem engedi, rendelek is műveket. Tavaly a miskolciakkal játszottunk egy csodaszép, erdélyi népballadára íródott Kovács Zoltán-kantátát: ezt én kértem a szerzőtől. A szerdai ősbemutató nagy esemény az életemben: Petrovics Emil zongoraversenyét fogjuk bemutatni, akitől a zeneszerzést tanultam. Kapcsolatunk az utóbbi időben egy szakmai apa-fiú kapcsolattá bővült. Az idén született, háromtételes versenymű, a legnemesebb értelmében szórakoztatni vágyik. Bár van benne dráma is, összességében könnyen érthető. Remélem, a publikum is így érzi és szeretettel fogadja majd.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.