Albin 2024. március 1.
logo

Barcaság 226 szászok földje

Bayer Zsolt
1999.11.26. 23:00

Szegény II. András királyunknak volt baja elég. Feleségét, a gonosz és ártó meráni Gertrúdot megölte Bánk, s a király még csak méltó bosszút sem állhatott, gondolnia kellett a későbbi évszázadokra és Katona Józsefre, aki majd megírja a történetet, és abban bizony rosszul nézne ki egy olyan igazi, kiadós királyi bosszú. (Arról nem is beszélve, hogy tényleg elég ártány volt az asszony, ugye.) Aztán még ki kellett adnia szegény fejének az Aranybullát, amely ugyan Európa első alkotmánya, de megírni, kiadni – egyáltalán: politikailag felnőni a feladathoz – nem is olyan könnyű ám.Egy reggel a szokásosnál is korábban ébredt a jó király. Turkált kicsit az estéről maradt hideg fürjben, vaddisznópástétomban, nagyot falt végre a pörcből, mert az volt a kedvence neki, és végre nem látta senki sem, aztán behívatta udvari kancellárját. – No, fiam – így a király –, ott van Erdély délkeleti csücskiben az a Barcaság. Randa egy vidék, puszta, kietlen, nincsen ott semmi, csak kun meg gyom meg ménkű nagy hegyek. No hát, fiam, úgy határoztunk, legyen ott valami. Úgyhogy ha végzett a napi teendőkkel, akkor hívja már be oda a német lovagrendet, aztán mondja meg nekik, azt akarjuk, hogy hozzanak magukkal jobbágyot is, meg iparost is, meg kultúrát is, csináljanak ottan valami élhető vidéket, és ha marad egy kis idejük, akkor védjék meg országunkat a sok büdös kuntól. Jól van, fiam, elmehetsz. Így kezdődött. Német lovagok És jöttek a német lovagok, a szász parasztok és iparosok, szakállas, komor, nehéz emberek, kiirtották a vadont, föltörték a földet, s felépítették falvaikat, városaikat, váraikat. Nézte őket a Bucsecs nagy, öreg hegye, nézték őket a Keresztény-havasok – és mosolyogtak. Felépült Barcarozsnyó vára is. A köré települt falu lakói élelmüket, szerszámaikat, minden értéküket a falak közé épített kamrákba hordták, ha jött a török vagy a labanc, vagy a kuruc – mert mindig jött valaki, aki nem köszönni akart. Zsigmond királyunk felette szerette Rozsnyót, gyakran hált itt, és kiváltságokat adott a városnak, amelyeket Báthori Gábor 1612-ben megerősített, sőt megtoldotta még azokat évi két vásártartás jogával. Igaz az is, hogy még ugyanabban az évben haddal támadt Rozsnyóra a jó fejedelem, mert a szászok magukra haragították. Hétnapi ostrom után fel is adta a várat Düzmen Péter bíró, mivel kút híján elfogyott a védők vize. S mivel a saját kárán mindenki tanul, hát egy év múlva, amikor Báthori megbocsátott, és Rozsnyót is, Törcsvárt is visszaadta a szászoknak, mindjárt nekiláttak a kútfúrásnak, ami alig 28 évig tartott. Azt hitte már a kútfúró, hogy megüti a lapos guta. Végül, 28 évi kitartó fúrás után föltört a víz. Először a kútfúró ivott belőle, aztán meghalt. Mindenesetre volt már víz, jöhetett az ostrom. Jött is. Először a tatárok törtek Rozsnyóra, de a vár ellenállt. Aztán II. Rákóczi György kancellárja, Mikes Mihály ostromolta, de a vár ellenállt. Aztán megérkezett Bádeni Lajos őrgróf a csapataival. A derék szászok kitörő örömmel fogadták, ölelték, csókolták, az őrgróf köszönte szépen, majd kirabolta a várost. Végül Rákóczi Ferenc szabadságharca idején Rabutin seregei vonultak be ide, akik 1718-ban felgyújtották Rozsnyót. Leégett a város, leégett Barcarozsnyó vára, ami megmaradt belőle, azt elkezdte kapargatni az idő. Kapargatja egy ideje, de állnak még a falak, hogy legyen menedéke az emlékezésnek. Majd elfelejtettük, hogy tizenkét esztendővel az után a nevezetes reggel után, amikor II. András behívta a Barcaságba a német lovagokat, ugyanő fegyverrel kergette ki őket innét. Történt ugyanis, hogy nagymesterük, Hermann von Salza azt álmodta meg, legyen övék ez az ország, a király meg parancsoljon ott, ahol akar. Mindjárt a pápa pártfogása alá helyezte hát magát, III. Honorius pedig élt az alkalommal, és megtiltotta az erdélyi püspöknek, hogy jogait a német lovagok földjén gyakorolja, mondván, ez a föld közvetlenül Róma fennhatósága alá tartozik. No, ugrott is ki mindjárt az ágyból jó András király, csatolta vértjét, és kiűzte vassal Moldvába a német lovagokat. Elmentek a lovagok, mert lovagnak elmenni könnyű, annak nincsen semmije, csak kardja, ereje és jó esetben erős hite – de a szász parasztok és kézművesek maradtak. Ők mindig az igazi, a csöndes hősök. Akik felépítik akárhányszor is, amit az erő és a hit összerombol. Maradtak a szászok, és felépítették Brassót is maguknak – és egy kicsit talán nekünk. Megy a vándor a kihalt téren, s a történelemmel parolázik, ha annak jókedve van éppen. És az ritkán van neki. Mert hát mennyi ostromot, dúlást, pusztulást élt át csak ez a büszke város s a Fellegvár. Elfoglalta, lerombolta Murád szultán, de lerázták magukról a derék polgárok a véget, mint kutya a vizet, és hat év múlva Zsigmond király már ide rendelt országgyűlést. Aztán jött Mohács. A város Ferdinánd pártjára állt, amiért is a szultán parancsára Rares Péter moldvai vajda rátört Brassóra, és 1529-ben a Fellegvárral együtt mindent elpusztított. Öt év, csupán öt év kellett, hogy megint felépítsenek mindent, amikor már a velencei dózse törvénytelen és gazember fia, Gritti állt a falak alatt, mégpedig azért, hogy „a magyarok kemény fejét megtörje”. Hát ez nem jött össze neki. Czibak Imrét ugyan megölette, de az összegyűlt negyvenezer mérges magyar és szász legyőzte a disznót, fejét Medgyesnél levétették. Következett aztán 1688, Erdély krónikájának egyik legszomorúbb lapja, amikor a Habsburg lett itt az úr. Brassó polgárai nem voltak hajlandók hűségesküt tenni Lipótnak – és akkor jött Caraffa. Április 21-én félreverték a harangokat Brassóban... Gótika És terjedt a tűz, megállíthatatlanul. Odalett minden. Házak, könyvtár, élelem, jövő, remény. Caraffa felgyújtatta a várost. Ma is áll még mementója annak a galád gyújtogatásnak: Brassó jelképe, a Fekete-templom, amelyet 1689. április 21. óta hívnak „feketének”. Apró polgárházak vigyázzák a Fekete-templom méltóságát, csöndjét. S kell is, hogy vigyázzák. Ez az európai gótika legkeletibb emlékműve – innen „kifelé” már más hitek, más életek, más hagyományok vannak. De amit a Fekete-templom őriz, az még mind a miénk. Tudja ezt Honterus János is, aki kertjében számlálgatja a könyörtelenül elmúló, megszámlálhatatlan éjszakát. Tudós volt Honterus, bölcs és szelíd, ki az evangéliumot prédikálta, nyomdát, papírgyárat alapított, művei Európa egyetemeinek legkeresettebb tankönyvei voltak. Megérdemli ő az örökkévalóságot. A templom szomszédságában áll még a régi szász kaszinó. Persze csak az tudja, hogy régen itt boros- meg savanyúvizes palackok lehelték ki lelküket, és polgárok ittak áldomást, akit még izgatnak a régen elmúlott, „felesleges” dolgok. S az tudja csak, mit jelent a régi városháza homlokzatán látható címer. Mondják, a koronát és a fatörzset még az első telepesek találták a város helyén lévő rengetegben. A menekülő és remetévé lett Salamon királyé volt az a korona, aki – mint a világi hívságok jelképét – barlangja elé, egy fatörzsre rakta, majd meghalt odabent a barlang mélyén. Hát, így szól Brassó címerének legendája. Aztán a Bolgárszegi kapun sem érdemes csak úgy átmenni. Jó tudni, hogy itt kezdődött régen a román negyed, a Schei, szomszédságában pedig áll még az egyetlen megmaradt városkapu, a Katalin kapu. 1559-ben építették, illik hát megsüvegelni tisztességgel. Ahogy egész Brassó megérdemli a tiszteletet. Mert nehéz történelem járja utcáit, tereit, nehéz történelem, amely néha, jókedvében, parolázik veled – el ne feledd! Talán érthető az eddigiekből, vajon miért is vették körül erős fallal templomukat, hitüket a szászok. Mert nagyon féltek valamitől mindig. Mert fenyegette, pusztította őket tatár, török, sértődött magyar király és erdélyi fejedelem, idegen hitből jövő havasalföldi, moldvai román vajda, jégszívű Habsburg császár és mind az összes helytartója, talpnyalója, kuruc, labanc – kénye-kedve szerint. Ma már nem fenyegeti Szászhermány erődtemplomát semmi. Csak a kor, amely nem tiszteli, sőt olykor el is hazudja a múltat. S lehet, hogy éppen ebbe a csöndes veszedelembe fog belepusztulni minden, az egész Barcaság, az egész barcasági szász hagyomány, benne Szászhermány, Prázsmár és Keresztényfalva. Pedig az első szász települések egyike Prázsmár. S közepén a várrá növelt templom a legnagyobb a Barcaságban. Teuton keresztet formáz a templom, külön járultak három bejáratán át az Úr színe elé a nők, a gyerekek és a férfiak. Mert hát rend volt hajdan egy szász faluban, az szülte a szabadságot, jólétet meg az oly ritka biztonságot. A szász faluban minden utcának volt felelőse, jegyzője, pénztárnoka. A halottat az utca minden lakójának kötelessége volt elkísérni az utolsó útra, ahogy a koporsót jobbról is, balról is három-három szomszéd vitte. A közös pénzből egy évben egyszer nagy traktát rendeztek, hivatalos volt arra mindenki, a falu apraja-nagyja. S vigyáztak arra is, nehogy elváljanak a házaspárok. A veszekedő asszonyt és urát bezárták a békülőszobába. Egy tányért, egy kanalat adtak nekik, aztán átgondolhatták a dolgot. Csak addig maradtak bezárva, ameddig ki nem békültek. Tiszta sor, ugye? Megvan még a békülőszoba az erődtemplom falai mögött. Amúgy, amikor nem volt veszekedő házaspár a környéken, börtönnek használták a sötét, dohos kis lyukat. Teuton templom Prázsmár templomának védőfalán belül 275 kamra épült, amelyeket fából ácsolt folyosókon és karfás lépcsőkön lehet megközelíteni. Ez a másik Prázsmár – a háborúk idejének „városa”. Ha jött az ellenség, bemenekült ide mindenki, mert minden családnak volt egy kamrája, a teuton templom – az Isten védőszárnyai alatt. Ezekben remegtek a nők, az öregek és betegek, míg odakint a férfiak farkasszemet néztek a betolakodóval, és meghaltak többnyire, szépen, hangtalanul, mert a férfinak az a dolga. Farkasszemet nézni aztán volt kivel az évszázadok alatt. Először Murád szultán ütött Prázsmáron, majd jött Rares Péter moldvai vajda. Vitéz Mihály, Havasalföld vajdája 1599-ben tört Erdélyre, Prázsmáron táborozott, és ide rendelte Brassó elöljáróit hódolásra. A derék szászok elébe hordták élelmüket, ajándékokkal halmozták el, Mihály elfogadott mindent, aztán fölégette a várost. No, mi sem maradtunk ki a pusztításból, persze, 1704-ben Rákóczi kurucai rombolták le a templomerődöt, majd 1848. december 5-én háromszéki székelyek vonultak be Prázsmárra, szerencsére harc nélkül, mert a várost megszállva tartó császáriak közeledtük hírére egyszerűen elszaladtak. Hát, csupán ennyi mindent élt át Prázsmár. Vannak boldog helyek a világon, ahol nem egy városka, de egy egész ország sem hordoz magán ennyi sebet, melyet a történelem ütött, némán, vasmarokkal. Mégis szeretheti ezt a templomot a Teremtő, hiszen a szárnyas oltárt 1450-ben festették, és azóta sem kellett javítani. Mégis azt hiszem, vigyázni kell Prázsmárra, s mindenre errefelé. A harccal ugyanis csak elvannak valahogy – de a csöndet, a csöndes enyészetet, a felejtést és feledtetést nem fogják kibírni talán. Keresztényfalván hetvenöt szász maradt. Ők hetvenöten járnak még Luther Mártonhoz, az Úrhoz és a halottakhoz. Mert elmentek a szászok. Elmentek ők is... Elmentek örökre. Mert mégsem lehet mindent kibírni, úgy gondolták. Hetvenöten meg úgy, hogy mégis. Ők maradtak. Senki sem tudhatja, kinek van igaza. Senkinek sincs joga az erkölcsi ítélethez. Egyetlen életünk van, azt hisszük legalábbis, hát maga dönti el az ember, mennyi szenvedés, mennyi nyomorúság, mennyi megalázás fér el egyetlen életben. Meg aztán az sem ment el örökre, aki örökre ment el. Erről tesz tanúbizonyságot Keresztényfalva öreg, szépen gondozott szász temetője. Egy temető – maga a történelem. Csak tudni kell olvasni az arcokban s az örökkévalóságnak szánt sírfeliratokban. Egy temető – maga az élet. Hiszen nincs megmaradás temető, az ősök porladó teste és emlékezete nélkül. 1964-ben halt meg Anna Bündisch, Egerben. De hazajött Keresztényfalvára. Oroszországban halt meg Christian Wagner, Oroszországban, 1947-ben. Hazahozták, mert haza akarták hozni, mert Christian Wagner csak egyet tudott, belefagyva a néma orosz földbe: hogy haza akar jönni, haza, az ősök mellé. Gunnar Zell 1995-ben halt meg, Santo Domingón. Fiatal ember volt, egyike azoknak, akik elmenekültek. Huszonnégy évesen vége lett Santo Domingo szigetén, és hazajött ő is, mert bármekkora a világ, csak egy temető van, ahol békés és nyugodt lehet az örök álom. Mert mindenhonnan haza kell jönni, Egerből is, Oroszországból is, Santo Domingóról is – végül is haza. Ennyit jelent csak a szülőföld.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.