Britten-bemutató ma este az Operaházban

A tenger fia volt Benjamin Britten, amint Georg Crabbe, a múlt századi költő is, akinek a verse a XX. századi angol zeneirodalom legnagyobbját Peter Grimes című, tragikus témájú operájának megalkotására ihlette. Mindkettejük gyermekkorát a parti morajlások, tengeri halászatok, a „nagy vízzel” való küzdelem élménye járta át. Nem csoda, hogy ennyire megkapóan, fölkavaróan vallottak róla (ki versben, ki zenében), a Peter Grimes című zenedráma tanúsága szerint. A ma esti előadást Kovalik Balázs rendezte.– Benjamin Britten, mint köztudott, az angol opera megújítója, kivált első, máig legnépszerűbb zenedrámájának révén, melyet 1945-ben fejezett be. Azt hiszem, nem véletlen, hogy Kovalik Balázs, aki korábbi rendezései tanúsága szerint a mi kis magyar operajátszásunk megújításán fáradozik, épp ezt a Britten-művet választotta. – Nem véletlenül: épp ezért. Másrészt ez egy fantasztikus és fontos darab, nagyon közel érzem magamhoz, s úgy vélem, sok mindent el tudok mondani általa. Vannak még olyan csodálatos operák, mint például A bolygó hollandi, de ahhoz még nincs elég közöm. A Peter Grimeshoz viszont sok szál fűz. Ha meghallom a Britten-zenét, minden idegszálamat megborzongtatja. Különös, de úgy érzem, mintha a Himaláját látnám, ami, bár sosem jártam ott, lenyűgöz, mintha csak onnan származnék. – Meglehet, azért van ez a bensőséges viszony a művel, mert Britten ízig-vérig modern zeneszerző, aki ebben az operájában hihetetlen lélektani mélységekig jutott el, amire mi feltétlenül rezonálunk... – Ez mindenképp így van, ezenfelül hallatlanul pontosan ismeri azokat az embereket, akikről ír. Mert a modernség csak egyik oldala a dolognak, már ha ezt az operát egyáltalán modernnek lehet nevezni, mert rendkívüli korszerűsége ellenére is inkább neoromantikusnak minősíthető. Ha valamit mostanság modernnek neveznek, arra utalnak sokan, hogy egyfajta zenei borzalom következik, holott a Peter Grimesban semmi „efféle” nem következik be, holott hihetetlenül modern zenei megoldásokat alkalmaz, amit mások se előtte, se utána nem voltak képesek használni. Ám az operát olyan módon írta meg, hogy a hallgató egy kellemes, mondhatni melodikus zenét hall, és nem fogja föl, micsoda összhangzattani bűvészmutatványok rejlenek mögötte, s amit a XX. századvég legmodernebb zeneszerzői sem tudtak megvalósítani. – Engem lenyűgözött ebben a színrevitelben az, hogy jóllehet a szüzsé, mármint maga a „sztori” teljesen realista történet – ennek ellenére olyanfajta, csupa finomságokkal jelzett szürrealizmust érzékeltem a színen (játékban, énekben, mi több, a kórus koreográfiájában is) –, ami a belső lelki folyamatok kivetülésére, vizuális megjelenítésére szolgált. Jól érzékeltem? – Hát ez volt a szándékom. Ez a mű ugyanis számomra nem arról szól, hogy Peter Grimes fogott három kiló halat, s azt eladta a piacon, még akkor sem, ha ez van a cselekményben. Hanem arról, hogy eközben mi játszódik le bennük, s nekem az a feladatom, hogy ezeket a lelki folyamatokat hogyan tudom ábrázolni. Engem nem ennek a miliőnek a koloritja érdekel, nem az, hogy milyen bűbájos kis halászfalut varázsoljak a színpadra, vagy sem. Pusztán az izgat, mint mondtam, hogy mi zajlik a lelkükben, fejükben. S azt hiszem, hogy a világ vezető rendezői abban az irányban gondolkoznak a XXI. század küszöbén, hogy e belső pszichikai folyamatokat igyekezzenek megjeleníteni látványban is. Különben erre törekedett a század első felében Oláh Gusztáv meg Nádasdy Kálmán is annak idején, csakhogy ez a szándék akkor még egy reálisan is felfogható képhez idomult. – Már csak amiatt is, hogy a korabeli közönség be tudja fogadni. – Így van. A publikum máig gyakran azért jön el a Bohémélet előadására, mert hallotta, hogy Oláh Gusztáv a Szilágyi Erzsébet fasort festette meg a III. felvonás kulisszájaként. Pedig ez rafinált gondolat a részéről: a fasornak semmi köze nem volt konkrétan a darabhoz, szürreálisan, szimbolikusan viszont igen. Meggyőződésem, hogy ma már tovább kell lépni, s magam törekszem is arra, hogy rendezéseimben ilyen irányba fejlődjek és tovább fejlesszem azt a látványvilágot, amit a közönség az operában megszokott. – Apropó, látványvilág. Antal Csaba színpadképe tökéletesen visszaadta a rendezés hangulatát. A mennyezetről aláhulló, metaforikus, áttetsző, hatalmas háló, amely mozgásvariációiban nemcsak halászhálót, hanem vitorlavásznat is sugall, mi több, helyszínek, hangulatváltozások sokaságát. Úgy hiszem, ezt csak együttgondolkodással, egy húron pendüléssel lehet így elérni... Ennyire közel áll önhöz a metaforikus kifejezésmód? – Természetesen. Én ezt szeretem, esztétikai élményt szerintem csak az okoz, ha a dolgokat nem konkrétan, hanem metaforikus mivoltukban ábrázoljuk, több jelentésréteggel fölruházva. Megjegyzem, maga a darab is ilyen: Britten sehova sem írta oda konkrétan, hogy hol, minek kell történnie, hanem asszociatív módon engedélyezi a rendező szabadságát. Én pedig csak úgy tudom elképzelni az alkotást, ha a díszlet- és jelmeztervezővel, illetve a többi alkotótárssal hosszan, alaposan beszélgetünk a darabról, de sosem arról, hogy ki milyen jelmezben legyen, hanem arról, hogy miről is szól az opera. Ennek során születik meg közösen egy stílus- és látványvilág, a logikai menet, az ötletek, a mű teljes koordinátarendszere, amit aztán újra és újra ellenőrzünk azzal, hogy föltesszük egymásnak a kérdést, ismételten meghallgatva a zeneművet, hogy a cselekményen túl miről szól a jelenet, az, ami mögötte van. Számomra csak így van értelme a közös alkotásnak. A rejtett harmónia, a darab jelentéstartalma érdekel, s az előadókkal való viszonyom. Az a bonyolult lelki hálózat, ami összetart egy alkotó csapatot, szereplőgárdát, s végső soron magát a bemutatandó darabot. – Meglehet, furcsa kérdést teszek most föl: gyönyörűnek tartottam a zöld, áttetsző köpönyegekben villódzó kórustagokat egy adott jelenetben, a tengeralj mohájára emlékeztetett, de megvallom, nem tudtam „dekódolni” később a sárga, vízhatlan köpenyben sürgölődő szereplőket. Mi ennek a jelképes színnek a titka? – Ezt nem árulom el, mert ha kimondanám, mire gondolok konkrétan, beszűkíteném azoknak a nézőknek a fantáziáját, akiknek az a dolguk, hogy kibontsák a színpad jelrendszerét; ahogy egy mesének vagy festménynek megvan a maga titka, meg kell lennie a színháznak is. Itt asszociációkra van szüksége az élményt befogadó publikumnak. A nézőknek bele kell helyezkedniük a színpadi történésekbe, hagyniuk kell magukat, hogy a gondolataikat megmozgassák a látottak. A zenét sem kell konkrétan megmagyarázni, s talán nem is lehet, kire így hat, kire úgy. Én azt szeretném, ha ez az előadás hatással volna a közönségre. – Ebben biztos lehet, a néző megrendülten áll föl utána.