Egy fejfa mellett

Már öt perce állunk a fejfa körül. Csend van, napsütés, barna falevelek hullanak a lábunk elé, tölgy, juhar, vadgesztenye – nemrég még büszkén csüggtek odafönt, csak közben ősz lett, eljött az élet legvége, és ilyenkor a falevelek is le szoktak hullani. Az életnek vége. Ha a fejfától indulunk kifelé, virágcsokrokba botlunk, őszirózsaerdőbe, krizantémbokrokba, koszorúkba és fenyőágakba. Valamivel kijjebb mécseslángok égnek, bár még nem kéne égniük, hiszen süt a nap, egyetlen ragyogás a temető. Még kijjebb, túl a sírhalmon – szemben a fejfával – kisebb csapat áll, a keresztet nézi, a virágtengert, a mécseslángot. Ezek itt mi vagyunk, hús-vér emberek, még a sírhanton innen, de már átérezve a közelgő új dimenziót, amelyben majd újra egyek leszünk, akik nemrégiben elváltunk. Az utak egy irányba vezetnek. Odébb, túl a temetőkapun, még többen vagyunk, de ez a csapat is egy-egy fejfa körül áll, ha gondolatban is. Ismerjük mindannyian a fejfák üzenetét. Élünk és meghalunk. Ez most itt a mi fejfánk, itt a mi halottunk fekszik, mi keltjük most gondolatban életre, hozzánk szól, hozzá szólunk, valamennyiünk szíve zakatol, szeme könnyes. Ezeket a pillanatokat nem lehet gyakorlatiasan átélni, itt eltűnik a csúnya evilág, nem nézzük, hogyan áll a gallérunk, van-e papírzsebkendőnk, szemünkbe süt-e a nap. Állunk a fejfa körül, mert ide kellett jönnünk valami piszok és kíméletlen dolog folytán, amelyet közönségesen csak halálnak szoktak hívni – de mi piszoknak és kíméletlennek mondunk, mert dolgos és fiatal embert rabolt el mellőlünk, akivel még terveink voltak. Talán neki is velünk. Ha lehet egy fejfa szép – ez szép. Bár imitt-amott pereg már róla a lakk (esős volt a tavasz, aztán meg féléves elmúlt), eltakarja a sok-sok virág, azonkívül így, kicsit könnyesen, alig látni a hibát. Mondom, csend van, napsütés, a barna falevelek meg hullanak, csak hullanak, ahogyan mi, emberek is hullunk, lám itt ez a néhai boldogtalan ember, akinek most váratlanul borzasztó sok a dolga, egyszerre van odalent és idefönt. Két méterrel a föld alatt, és még mélyebben sokak szívéhez. Vigyázz magadra, O. Kovács Attila!