A magyar csapat eredményei:
Aranyérem
0
Ezüstérem
0
Bronzérem
0

Egy fejfa mellett

1999. 11. 01. 23:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Már öt perce állunk a fejfa körül. Csend van, napsütés, barna falevelek hullanak a lábunk elé, tölgy, juhar, vadgesztenye – nemrég még büszkén csüggtek odafönt, csak közben ősz lett, eljött az élet legvége, és ilyenkor a falevelek is le szoktak hullani. Az életnek vége. Ha a fejfától indulunk kifelé, virágcsokrokba botlunk, őszirózsaerdőbe, krizantémbokrokba, koszorúkba és fenyőágakba. Valamivel kijjebb mécseslángok égnek, bár még nem kéne égniük, hiszen süt a nap, egyetlen ragyogás a temető. Még kijjebb, túl a sírhalmon – szemben a fejfával – kisebb csapat áll, a keresztet nézi, a virágtengert, a mécseslángot. Ezek itt mi vagyunk, hús-vér emberek, még a sírhanton innen, de már átérezve a közelgő új dimenziót, amelyben majd újra egyek leszünk, akik nemrégiben elváltunk. Az utak egy irányba vezetnek. Odébb, túl a temetőkapun, még többen vagyunk, de ez a csapat is egy-egy fejfa körül áll, ha gondolatban is. Ismerjük mindannyian a fejfák üzenetét. Élünk és meghalunk. Ez most itt a mi fejfánk, itt a mi halottunk fekszik, mi keltjük most gondolatban életre, hozzánk szól, hozzá szólunk, valamennyiünk szíve zakatol, szeme könnyes. Ezeket a pillanatokat nem lehet gyakorlatiasan átélni, itt eltűnik a csúnya evilág, nem nézzük, hogyan áll a gallérunk, van-e papírzsebkendőnk, szemünkbe süt-e a nap. Állunk a fejfa körül, mert ide kellett jönnünk valami piszok és kíméletlen dolog folytán, amelyet közönségesen csak halálnak szoktak hívni – de mi piszoknak és kíméletlennek mondunk, mert dolgos és fiatal embert rabolt el mellőlünk, akivel még terveink voltak. Talán neki is velünk. Ha lehet egy fejfa szép – ez szép. Bár imitt-amott pereg már róla a lakk (esős volt a tavasz, aztán meg féléves elmúlt), eltakarja a sok-sok virág, azonkívül így, kicsit könnyesen, alig látni a hibát. Mondom, csend van, napsütés, a barna falevelek meg hullanak, csak hullanak, ahogyan mi, emberek is hullunk, lám itt ez a néhai boldogtalan ember, akinek most váratlanul borzasztó sok a dolga, egyszerre van odalent és idefönt. Két méterrel a föld alatt, és még mélyebben sokak szívéhez. Vigyázz magadra, O. Kovács Attila!

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.