Emlékhangverseny és szólóest

Akár dirigensként, akár zongoraművészként látjuk, halljuk, Vásáry Tamás, a magyar zenei előadóművészet kiválósága minden alkalommal kivívja a közönség és a szakma csodálatát. A magyar zenekultúra követeként a Rádiózenekar élén és szólistaként idén is elismerést váltott ki Latin-Amerikától Belgiumig, Nagy-Britanniáig csakúgy, mint itthon mindenfelé.Szólóesten már régen nem hallhattuk, ám holnap a Zeneakadémia nagytermében sor kerül egy hónappal ezelőtti koncertjének megismétlésére. Ma este fél nyolckor pedig karmesterként lép fel a Solti György emlékére rendezett koncerten. Érkezésemkor a művész épp megbeszélést folytat munkatársával egy készülő könyvéről. Mi is ezzel kezdjük a beszélgetést. – Mióta és miről ír könyvet? – A könyvem 1969 óta készül. Már ezt megelőzően is írogattam verseket, novellákat. Mindig az járt a fejemben, hogy az a rengeteg élmény, amely kiskoromtól kezdve ért, az intenzitás, ahogy az eseményeket megéltem, az olvasók elé kívánkozik. Én költeményeket kaptam az élettől, és az az érzésem, hogy ezeket vissza kell adnom. A születésemig visszamenőleg vannak emlékeim. Maga az írás számomra lelki táplálék, szinte újjászületek tőle. Időrendben haladok, most tartok 1991-nél. Tulajdonképpen egy életregényt írok, amelynek a lényege nem a velem megtörténtek, hanem amit belül átéltem. Egy ember pszichikumának a fejlődését mutatom be. Nálam nincs szereposztás, jó vagy rossz minősítés. Mindenkiben minden megvan. Az emberi reakciók érdekelnek magamban és másokban. Az első kötet a csodagyerekség korszakát ábrázolja tizenkét éves koromig, megelevenednek benne a harmincas évek, a régi nagy családok élete Debrecenben, a világháborús időszak és a város ostroma. Már több kötettel elkészültem, ezek mindegyike önállóan is élvezhető. Életemben azonban nem kívánom publikálni őket, hiszen a családommal és magammal szemben is indiszkrét voltam. Persze, semmi sem lehetetlen... Talán az első két kötetről szó lehetne... – Október 25-én káprázatos sikerű koncerten adta elő a zongorairodalom három szonátagyöngyszemét. Pénteken, november 26-án megismétli a hangversenyt, ezúttal a Zeneakadémia javára. Régóta nem hallhatta önt a közönség szólóesten... – Egész pontosan hat éve Madridban léptem fel utoljára szólókoncerten, Budapesten pedig körülbelül tíz esztendeje. Zenekarokkal rendszeresen játszok versenyműveket, kamarázom, de az önálló estek annyi időt vesznek igénybe, hogy úgy mondjam, olimpiai formára kell felhozni magát az embernek, bizonyos óraszámot le kell gyakorolni naponta, amit a dirigálás mellett nem tudok megoldani. Idén az Europália elnevezésű rendezvénysorozaton Belgiumban kamarazenei estet adtam az Auer-vonósnégyessel, Hamvasi Szilvia szoprán énekesnővel pedig egy közös hangversenyt, ahol őt kísértem és szólóztam. A műsor Schubert-dalokkal kezdődött, utána eljátszottam Beethoven Holdfény-szonátáját, a szünet után Liszt Dante-szonátáját, majd zárásként Brahms-dalok hangzottak el. Ehhez a két szonátához már csak egy hiányzott, hogy egy szólókoncertre való műsorom összeálljon. Választásom Chopin h-moll szonátájára esett. Az elmúlt napokban elkészítettük a Hungarotonnál e szonáták felvételét, még a ráadásszámokat is rögzítettük egy külön lemezen. Mindhárom darab nagyon kedves nekem, de talán a Mondscheinszonáta első tétele és Chopin h-moll szonátájának harmadik tétele áll hozzám a legközelebb. – Ma este is a Zeneakadémia javára ad koncertet, ezúttal a Solti kamarazenekart dirigálja. Mikor és kikből alakult az együttes? – Tavaly a Solti György emlékére rendezett hangverseny alkalmával alakult meg a zenekar. A vonósok zeneakadémisták, a fúvósok között pedig van tanár is, például Vajda József fagottművész, illetve jöttek néhányan a Rádiózenekarból. Ma este világhírű szólistáink lesznek: Ruggiero Ricci játssza Mozart A-dúr hegedűversenyét, ezután Tokody Ilona énekel egy Mozart-koncertáriát, amelynek magam játszom a zongoraszólamát és vezénylem a zenekart a zongora mellől. Szünet után a grófné egyik áriája hangzik el a Figaro házasságából (a Figaro volt az egyetlen opera, amelyet Solti idehaza vezényelt, mielőtt elhagyta az országot). A zárószám a nagy g-moll szimfónia lesz (K. 550). – Milyen kapcsolat fűzte a felejthetetlen emlékű dirigenshez, Solti Györgyhöz? – Nagyon jó kapcsolatom volt vele, sokszor dolgoztunk együtt, így például Londonban, Chicagóban, New Yorkban. Hadd mondjak el egy történetet, ami velünk esett meg. Londontól nem messze, Croydonban játszottunk, ez alkalommal Beethoven C-dúr zongoraversenyének voltam a szólistája. Élő televíziós adás volt, közönség előtt. Már elkezdtük az első tételt, és egyszer csak látom ám, hogy egy fülhallgatós ember megjelenik Solti mellett, majd megveregeti a vállát, és súg neki valamit. Solti leáll, a publikumhoz fordul, és bejelenti, hogy nem ment át a kép a televízióba. Újra kezdtük az egészet! Solti Györgyöt amellett, hogy kedves embernek tartottam, azért a hallatlan energiájáért, temperamentumáért csodáltam, amelylyel operát dirigált. Mikor már mindenki fáradt volt, ő még mindig olyan intenzitással vezényelt, hogy az énekesek kénytelenek voltak figyelni rá.