Faltól falig

Miközben teljes ülését tartotta a Bundestag afölötti örömében, hogy tíz esztendeje teljesült a nagy ábránd: ledőlt a berlini fal, én méltatlan módon nem a hírtelevíziók adásain csüngtem, hanem egy Alan Parker-filmen csüggedtem. (Erre az sem mentség, hogy esett szét a fejem a köhögéstől, olyannyira, hogy tanítani sem mehettem, ami épp elég ok a szomorúságra.) Délután ment, amikor tudvalevőleg otthon ül, és a képernyőt vallatja minden magyar dolgozó – különös tekintettel a diákokra és általában a fiatalokra –, kivéve a nyugdíjasokat meg az átmenetileg pihentetett népességet. Szóval éppen időben adták ahhoz, hogy mindenki láthassa, hogyan gyakorolta usque hatvan szűk esztendővel ezelőtt Amerika a demokráciát, amelynek védelmében azóta is szüntelen jeleskedik. Nem mondom el, mert filmet elmondani annyi, mint művirágot szagolgatni vagy diszkóban sugdolózni. Elég az hozzá, hogy szép szerelmi történet bontakozott ki – kissé vontatottan – el-elpilledő tekintetem előtt: egy ír srác zúgott bele egy japán kislányba, s hogy még rétegzettebb legyen, San Francisco vagy Los Angeles peremén, satöbbi, satöbbi. Mígnem a japánok ádáz és persze bűnös frontot nyitnak (messze-messze, mintegy a történet hátterében) Amerika s a demokrácia ellen. Következésképpen Amerika üzen japán származású amerikai polgártársainak, ekként: húszkilós csomaggal sorakozó a pályaudvaron, és irány a sivatag! A vonatjegy ingyenes. A sivatagban sok minden található, új élmények, közös étkezés, közös barakkok szép sorban, közös őrök és közös drótkerítés praktikus tornyokkal és jól zárható kapukkal. Nem is beszélve a várakozás, az elvágyódás, álmodozás lírai létállapotáról – néhány évig. Amikor is valaki pert nyer a demokratikus amerikai állam ellen, és a lágert föl kell számolni. Mit tesz Isten, pont akkor, mikor éppen vége a háborúnak egy Enola Gay nevű vasmadár jóvoltából! Így vagyunk mi a falakkal. Meg a fogalmainkkal. A derék jó Amerikának is volt gyakorlata már kísérletezni: mivel célszerű elkeríteni bizonyos tereket másoknak, hogy elegendő maradjon neki. Rájött, hogy lehet például térképen is, aztán az indiánoknak ujjal körbemutatni, meddig terjed Manitu földi birodalma. Később hasznos fekete vendégmunkásoknak a birtok határát mutatta meg ugyanezen célból, és emlékeztetőül puskákat meg ebeket alkalmazott. Máshol az úttest is megfelelt: az egyik oldalán laktok ti, a többi oldalán meg mi. Való igaz: az Újvilágban ritka volt a nagy fal. Nem is volt mi összeomoljon. Nem úgy, mint mifelénk. Például ott, ahol az én lassúdad műélvezetem idején teljes az ülés a Bundestagban. Ott korántsem ennyire ismeretlen az összeomlás, miként a szögesdrót, a torony, a fegyveres s az eb sem, nem beszélve egyéb falakról, melyeket belülről nézni utolsó egy látvány volt végtére. Míg be nem köszöntött a demokrácia mister Marshall jóvoltából, s nemcsak az ablakon, de egyenesen ajtóstul. Ettől aztán meg is rémült, majd a szíve fagyott bele, az, akivel a mister együtt diadalmaskodott azzal szemben, akihez most Marshall úr, lám, csőstül hozza…Az elvtársak tehát sebtiben – a legenda szerint egyetlen röpke éjszakán – fölhúzták a nagy falat a demokrácia közé. Nem szövegromlás! – a demokrácia közé emelték, mert ott is volt demokrácia, meg itt is az volt, ám az ottani rossz volt, az itteni meg jó. Mert az ottani a kizsákmányolás álcahálója, az itteni meg tüllfátyol a nép csillogó szemén. Kicsit vastag ugyan, de ha óvó kezek vezetik az embert, minek is kéne mindent látni. Mellesleg az elvtársak sem szűkölködtek történelmi tapasztalatban, ami a falak és egyéb korlátok építését illette; Avvakum protopópa földbe vájt üregétől a széles szibériai horizontig sok minden megfelelt már a célnak. De a természet leigázása, a folyók visszafordítása, városok porig rombolása és új beltartalmú fölépítése, a Ljubjanka impozáns falai és a különböző humánus kazamaták betonozása, rakétasilók és Csernobil mélyítése és magasítása fölhalmozott annyi technikai tudást, hogy ne legyen gond egy fránya fallal elválasztani az ocsút a búzától. Tíz éve meg, bizony, arra ocsúdtunk, hogy volt fal, nincs fal. Előtte is ezt tettük: volt vasfüggöny, nincs vasfüggöny. Volt rabság, nincs rabság. Szabadság van. Európa békeszerető népei kiharcolták a szabadságot. Hála tehát a békeszerető népnek meg az ő bölcs vezetőinek, akik rajta tartották érzékeny ujjukat az idő lüktető ütőerén. A megújult baloldal maga állt a változások élére, s bátran levezényelte a bársonyosan puha forradalmat (a bársonyt azonnal eltette emlékbe, a selymekkel, az ezüstneművel meg a pártkasszával egyetemben). De félre, gúny! – a szép amnézia jő. Bizonyára csak azért ragadtatom magam ily szavakra, mert hasogat a fejem, és nem mehettem tanítani sem. Örülni kéne inkább, önfeledten, mert hát történt, ami történt, az a nagy fal valóban nincs többé. Van helyette sok kicsi. Juan Goytisolo spanyol regényíró a hatvanas évek végén írt egy esszét a diktatúra és a szabadság viszonyáról. „A hadak vége volt”, Franco és vele a magát irracionálisan túlélő elnyomó állam összeomlott. Ibéria egén fölkelt a nap. Az esszé azonban borongós – a rabságnak csak akkor lesz vége, ha a lelkünkből is kiköltözik, ez a summája. Mert a diktatúra, s ezt Illyéstől magunk is jól tudjuk, belénk költözött, bennünk él, és belülről irányít. Az a fal önmagunktól választ el. Még mindig visszapattannak róla gondolatok, még mindig gátat szab természetes mozdulatoknak, gesztusoknak. Szabad ember az, akinek nem kell megfontolnia, hogy szabad-e szabadnak lennie. Aki a szabadságot nem úgy éli meg, mint veszélyt, kiszolgáltatottságot – avagy éppenséggel olyan erőt, melyet mások ellen fordíthat. A szabadság: arányrendszer és arányérzék. Értékrend. Kultúra. Ennek a szabadságnak még nem vagyunk a birtokában. Nem is lehetünk, hiszen aki megélte a diktatúrát, aligha lesz teljesen szabad; szabadságát is a diktatúrához igazítva éli, nem pedig ahhoz, amit a szabadság önmagában jelent. Depardieu Monte Christo-alakítása mutatta meg, mivé lehet a mégoly kínnal kiküzdött, emberi bölcsességgel s isteni keggyel stafírozott szabadulás, ha a végső célja csak a bosszú: kicsinyes és cinikus hatalommá, föloldódás és megtérés nélkül. És valahány szociológus előtt ismert a despotikus családból menekülő fiú várható sorsa: többnyire maga is despota lesz a saját családjában. A falak állnak, habár jobbára láthatatlanok. Szögesdrót sincs, és az őrtorony is a múlté. S még csak ez sem igaz ennyire határozottan; „a határok átjárhatósága” sokak számára tünékenyebb ábránd, mint amikor még lőttek a vasfüggönynél. S ki meri őszintén azt állítani, hogy kihalt tudatunkból a diktatúrák önmeghatározása: az én szabadságom addig terjed, ameddig a tiédet korlátozni tudom? Manitu földi birodalma, a rezervátum mennyivel volt zártabb, mint a cigánytelep, és a legott kisegítő iskolába utalt srácok életesélye mennyivel távlatosabb, mint a Harlembe született fiók-magicjohnsonoké? Van-e fal a kisemmizett hajléktalan és a lakbérét már fizetni képtelen munkanélküli között, s tovább: a munkanélküli és a még dolgozó közt? Mutogatnak-e körbe intő ujjal önjelölt, magukat fölkent nemzetmentők, kijelölvén élettered a társadalom elrekkentett zugában, hogy addig és nem tovább terjesztheted ki igényedet nyelvre, művelődésre, öntudatra, érdekeid képviseletére? És van-e az utcának másik oldala? Ahová átmegy, csattogva vagy szemlesütve egykor volt barátod, mert megláthatják, hogy kezet fogtok? Vagy nem megy át, ellenkezőleg: megkérdezi, hogy mit keresel ott. Utca, aminek a másik oldala a tiéd, az összes többi a miénk? A Bundestagban ünnepelnek. Viszszafogottan, kulturáltan. Falakról nem esik szó, látom a híradóban, kivéve azt az egyet. Bölcs magatartás: az a fal legalább leomlott. A többit meg majd eltünteti az idő. Hogy voltak verziók, demokratikus szocializmus, eurokommunizmus? A békeszerető nép a rajnai demokrácia mellett döntött. Ennyire egyszerű. Ott. Nem mehettem tanítani, szét akart szakadni a fejem. Miért elég ok ez a szomorúságra? Mert diákjaimmal folyvást a gondolat és az ábrázolás, a tudattalan és a tudatos közötti hártyavékony, mégis kiterjedt határról, nyelv és matéria sérülékeny viszonyáról, esendőségéről és bizonyosságáról töprengünk. Az utca mindig innenső oldalán, s mindig falak között. A mi falaink között. Húsz év van közöttünk: egy felnőtt nemzedék. Juan Goytisolo is húsz esztendőt adott a szabadság valódi eljövetelének, hazájában. Az esszéjét, ha jól emlékszem, 1969-ben olvastam.