Faltól falig

Mányoki Endre
1999. 11. 12. 23:00
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Miközben teljes ülését tartotta a Bundestag afölötti örömében, hogy tíz esztendeje teljesült a nagy ábránd: ledőlt a berlini fal, én méltatlan módon nem a hírtelevíziók adásain csüngtem, hanem egy Alan Parker-filmen csüggedtem. (Erre az sem mentség, hogy esett szét a fejem a köhögéstől, olyannyira, hogy tanítani sem mehettem, ami épp elég ok a szomorúságra.) Délután ment, amikor tudvalevőleg otthon ül, és a képernyőt vallatja minden magyar dolgozó – különös tekintettel a diákokra és általában a fiatalokra –, kivéve a nyugdíjasokat meg az átmenetileg pihentetett népességet. Szóval éppen időben adták ahhoz, hogy mindenki láthassa, hogyan gyakorolta usque hatvan szűk esztendővel ezelőtt Amerika a demokráciát, amelynek védelmében azóta is szüntelen jeleskedik. Nem mondom el, mert filmet elmondani annyi, mint művirágot szagolgatni vagy diszkóban sugdolózni. Elég az hozzá, hogy szép szerelmi történet bontakozott ki – kissé vontatottan – el-elpilledő tekintetem előtt: egy ír srác zúgott bele egy japán kislányba, s hogy még rétegzettebb legyen, San Francisco vagy Los Angeles peremén, satöbbi, satöbbi. Mígnem a japánok ádáz és persze bűnös frontot nyitnak (messze-messze, mintegy a történet hátterében) Amerika s a demokrácia ellen. Következésképpen Amerika üzen japán származású amerikai polgártársainak, ekként: húszkilós csomaggal sorakozó a pályaudvaron, és irány a sivatag! A vonatjegy ingyenes. A sivatagban sok minden található, új élmények, közös étkezés, közös barakkok szép sorban, közös őrök és közös drótkerítés praktikus tornyokkal és jól zárható kapukkal. Nem is beszélve a várakozás, az elvágyódás, álmodozás lírai létállapotáról – néhány évig. Amikor is valaki pert nyer a demokratikus amerikai állam ellen, és a lágert föl kell számolni. Mit tesz Isten, pont akkor, mikor éppen vége a háborúnak egy Enola Gay nevű vasmadár jóvoltából! Így vagyunk mi a falakkal. Meg a fogalmainkkal. A derék jó Amerikának is volt gyakorlata már kísérletezni: mivel célszerű elkeríteni bizonyos tereket másoknak, hogy elegendő maradjon neki. Rájött, hogy lehet például térképen is, aztán az indiánoknak ujjal körbemutatni, meddig terjed Manitu földi birodalma. Később hasznos fekete vendégmunkásoknak a birtok határát mutatta meg ugyanezen célból, és emlékeztetőül puskákat meg ebeket alkalmazott. Máshol az úttest is megfelelt: az egyik oldalán laktok ti, a többi oldalán meg mi. Való igaz: az Újvilágban ritka volt a nagy fal. Nem is volt mi összeomoljon. Nem úgy, mint mifelénk. Például ott, ahol az én lassúdad műélvezetem idején teljes az ülés a Bundestagban. Ott korántsem ennyire ismeretlen az összeomlás, miként a szögesdrót, a torony, a fegyveres s az eb sem, nem beszélve egyéb falakról, melyeket belülről nézni utolsó egy látvány volt végtére. Míg be nem köszöntött a demokrácia mister Marshall jóvoltából, s nemcsak az ablakon, de egyenesen ajtóstul. Ettől aztán meg is rémült, majd a szíve fagyott bele, az, akivel a mister együtt diadalmaskodott azzal szemben, akihez most Marshall úr, lám, csőstül hozza…Az elvtársak tehát sebtiben – a legenda szerint egyetlen röpke éjszakán – fölhúzták a nagy falat a demokrácia közé. Nem szövegromlás! – a demokrácia közé emelték, mert ott is volt demokrácia, meg itt is az volt, ám az ottani rossz volt, az itteni meg jó. Mert az ottani a kizsákmányolás álcahálója, az itteni meg tüllfátyol a nép csillogó szemén. Kicsit vastag ugyan, de ha óvó kezek vezetik az embert, minek is kéne mindent látni. Mellesleg az elvtársak sem szűkölködtek történelmi tapasztalatban, ami a falak és egyéb korlátok építését illette; Avvakum protopópa földbe vájt üregétől a széles szibériai horizontig sok minden megfelelt már a célnak. De a természet leigázása, a folyók visszafordítása, városok porig rombolása és új beltartalmú fölépítése, a Ljubjanka impozáns falai és a különböző humánus kazamaták betonozása, rakétasilók és Csernobil mélyítése és magasítása fölhalmozott annyi technikai tudást, hogy ne legyen gond egy fránya fallal elválasztani az ocsút a búzától. Tíz éve meg, bizony, arra ocsúdtunk, hogy volt fal, nincs fal. Előtte is ezt tettük: volt vasfüggöny, nincs vasfüggöny. Volt rabság, nincs rabság. Szabadság van. Európa békeszerető népei kiharcolták a szabadságot. Hála tehát a békeszerető népnek meg az ő bölcs vezetőinek, akik rajta tartották érzékeny ujjukat az idő lüktető ütőerén. A megújult baloldal maga állt a változások élére, s bátran levezényelte a bársonyosan puha forradalmat (a bársonyt azonnal eltette emlékbe, a selymekkel, az ezüstneművel meg a pártkasszával egyetemben). De félre, gúny! – a szép amnézia jő. Bizonyára csak azért ragadtatom magam ily szavakra, mert hasogat a fejem, és nem mehettem tanítani sem. Örülni kéne inkább, önfeledten, mert hát történt, ami történt, az a nagy fal valóban nincs többé. Van helyette sok kicsi. Juan Goytisolo spanyol regényíró a hatvanas évek végén írt egy esszét a diktatúra és a szabadság viszonyáról. „A hadak vége volt”, Franco és vele a magát irracionálisan túlélő elnyomó állam összeomlott. Ibéria egén fölkelt a nap. Az esszé azonban borongós – a rabságnak csak akkor lesz vége, ha a lelkünkből is kiköltözik, ez a summája. Mert a diktatúra, s ezt Illyéstől magunk is jól tudjuk, belénk költözött, bennünk él, és belülről irányít. Az a fal önmagunktól választ el. Még mindig visszapattannak róla gondolatok, még mindig gátat szab természetes mozdulatoknak, gesztusoknak. Szabad ember az, akinek nem kell megfontolnia, hogy szabad-e szabadnak lennie. Aki a szabadságot nem úgy éli meg, mint veszélyt, kiszolgáltatottságot – avagy éppenséggel olyan erőt, melyet mások ellen fordíthat. A szabadság: arányrendszer és arányérzék. Értékrend. Kultúra. Ennek a szabadságnak még nem vagyunk a birtokában. Nem is lehetünk, hiszen aki megélte a diktatúrát, aligha lesz teljesen szabad; szabadságát is a diktatúrához igazítva éli, nem pedig ahhoz, amit a szabadság önmagában jelent. Depardieu Monte Christo-alakítása mutatta meg, mivé lehet a mégoly kínnal kiküzdött, emberi bölcsességgel s isteni keggyel stafírozott szabadulás, ha a végső célja csak a bosszú: kicsinyes és cinikus hatalommá, föloldódás és megtérés nélkül. És valahány szociológus előtt ismert a despotikus családból menekülő fiú várható sorsa: többnyire maga is despota lesz a saját családjában. A falak állnak, habár jobbára láthatatlanok. Szögesdrót sincs, és az őrtorony is a múlté. S még csak ez sem igaz ennyire határozottan; „a határok átjárhatósága” sokak számára tünékenyebb ábránd, mint amikor még lőttek a vasfüggönynél. S ki meri őszintén azt állítani, hogy kihalt tudatunkból a diktatúrák önmeghatározása: az én szabadságom addig terjed, ameddig a tiédet korlátozni tudom? Manitu földi birodalma, a rezervátum mennyivel volt zártabb, mint a cigánytelep, és a legott kisegítő iskolába utalt srácok életesélye mennyivel távlatosabb, mint a Harlembe született fiók-magicjohnsonoké? Van-e fal a kisemmizett hajléktalan és a lakbérét már fizetni képtelen munkanélküli között, s tovább: a munkanélküli és a még dolgozó közt? Mutogatnak-e körbe intő ujjal önjelölt, magukat fölkent nemzetmentők, kijelölvén élettered a társadalom elrekkentett zugában, hogy addig és nem tovább terjesztheted ki igényedet nyelvre, művelődésre, öntudatra, érdekeid képviseletére? És van-e az utcának másik oldala? Ahová átmegy, csattogva vagy szemlesütve egykor volt barátod, mert megláthatják, hogy kezet fogtok? Vagy nem megy át, ellenkezőleg: megkérdezi, hogy mit keresel ott. Utca, aminek a másik oldala a tiéd, az összes többi a miénk? A Bundestagban ünnepelnek. Viszszafogottan, kulturáltan. Falakról nem esik szó, látom a híradóban, kivéve azt az egyet. Bölcs magatartás: az a fal legalább leomlott. A többit meg majd eltünteti az idő. Hogy voltak verziók, demokratikus szocializmus, eurokommunizmus? A békeszerető nép a rajnai demokrácia mellett döntött. Ennyire egyszerű. Ott. Nem mehettem tanítani, szét akart szakadni a fejem. Miért elég ok ez a szomorúságra? Mert diákjaimmal folyvást a gondolat és az ábrázolás, a tudattalan és a tudatos közötti hártyavékony, mégis kiterjedt határról, nyelv és matéria sérülékeny viszonyáról, esendőségéről és bizonyosságáról töprengünk. Az utca mindig innenső oldalán, s mindig falak között. A mi falaink között. Húsz év van közöttünk: egy felnőtt nemzedék. Juan Goytisolo is húsz esztendőt adott a szabadság valódi eljövetelének, hazájában. Az esszéjét, ha jól emlékszem, 1969-ben olvastam.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.