Gyógyítani hagyni kell, gyógyulni pedig akarni

Lapunkban nemrég optimista hangvételű cikk látott napvilágot arról, hogy hazánkban örvendetes mértékben csökken az öngyilkosságok száma. Másik írásunk az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért Alapítvány azon állításával foglalkozott, amely szerint ma sok száz embert tartanak fogva magyarországi pszichiátriákon, akaratuk ellenére. A szakma vezetői akkor kifejthették véleményüket. Dr. Zonda Tamás osztályvezető főorvos a Jahn Ferenc Dél-pesti Kórház pszichiátriai osztályán mindennapi kapcsolatban van a betegekkel, a „mély vízben” dolgozik lassan harmincöt éve. Kérdésünkre elmondta, hogyan látja a helyzetet aktívan tevékenykedő pszichiáterként – onnan „bentről”.– BKV-járműveken, kórházak közelében osztogatják az Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért Alapítvány kiadványát, amelyben – szinte tényként közölve a következőket – arra hívják fel a figyelmet, hogy „elég annyi, hogy egy pszichiáter kijelentse, ön közveszélyes vagy az lehet, és máris a pszichiátrián találja magát, ahol erős tudatbefolyásoló, gyakran függőséget okozó pszichiátriai drogokkal vagy egyéb eszközökkel kezelik. A pszichiáter diagnózisát senki nem fogja kétségbe vonni.” Mit szól ehhez a röpirathoz? – Felháborít és tehetetlen dühvel tölt el, mint minden kollégámat. Egyszerűen nem is értem, mi késztethet diplomás embereket arra, hogy szerencsétlen, lelki problémával küzdő betegeket ilyen durván manipuláljanak és szembefordítsák őket gyógyító orvosukkal. – Létezik az, hogy embereket tartanak bent zárt osztályokon, akaratuk ellenére? – Nagyon szeretném, ha Végh Péter, az alapítvány elnöke akár csak egy ilyet is mutatna! Pontosan, név szerint. Vagy ha egyszer is meglátogatna egy pszichiátriai osztályt, és megmutatná ott, hogy kire gondol. Szeretettel várom az osztályomon. Persze erre rá is kéne szánnia magát, nem csak az íróasztal mellől uszítani. Valamelyik nap behoztak ide egy hetvenéves nénit, akinek az volt a rögeszméje, hogy Jézus Krisztustól terhes. Az eset még cifrább volt, mert ötös ikrei voltak, és az is előre megjósoltatott, hogy három hónapos terhesség után szülni fog. Ilyen betegeknél az antihallucinogén gyógyszerek nagyon gyors eredményt tudnak hozni, annak ellenére, hogy – egyéni érzékenységtől is függően – kellemetlen, bár múló és általunk teljesen kontrollált mellékhatásaik vannak. A néni férje viszont éppen ezekre hivatkozva tiltakozott, dühöngve, hogy benn tartottuk a feleségét. Azonnal elengedtem. Vigye haza! Igaz, hogy egy héten belül meggyógyult volna, de végül is kit bánt a mániájával? Nem veszélyes. – De vannak olyanok is, akiket valóban úgy hoznak be, hogy előtte szétverték a fél várost, a lakásukat, családtagjaikat. Náluk szükség van kényszerítő eszközökre? – Persze hogy szükség van, ideiglenesen. Ha látná, amikor két mentős és négy rendőr alig tud behozni egy nyugtalan beteget! Ilyenkor kellene Végh urat előkapni és kettesben hagyni a beteggel, hogy elbeszélgessenek az emberi jogokról. Mert az ilyen típusú betegek csakugyan tiltakoznak a beszállításuk ellen, helyesebben: csak az ilyenek tiltakoznak. De az ilyen esetek szerencsére ritkábbak, és egy hét múlva nyoma sincs a veszélyeztető magatartásnak. Az agyvízvétel vagy a gyomormosás persze nem kellemes, de így a beteg életben marad, gyakran már napok múlva remekül érzi magát. Itt van például B. néni, aki ugyan semmi ellen nem tiltakozik, fekszik az ágyon és újságot olvas, csak kijelentette, hogy ő nem beteg. Megkérdeztem tőle, hogy akkor miért szurkálta ki az utcájában az összes autó gumiját. Azt bizonyítani kell, felelte. Ezt ráhagytam, de megmutattam neki a rendőrségi jegyzőkönyvet. Amire csak annyit tudott mondani: haragszik rájuk. De nem igazán derült ki, hogy kire. Az ilyen betegségek jó részét meg lehet gyógyítani, de legalábbis karban lehet tartani, kompenzálni. Ártatlan gyilkosok – Ezzel szemben a kis sárga brosúrában – alig hihető! – azt olvasom, hogy aki erőszakos cselekményt követ el vagy fenyegetőzik vele, azt börtönbe kell zárni, nem pedig pszichiátriai intézetbe. Hogy „minden bűnöző magatartást a büntetőtörvény eszközeivel kellene kezelni, amelynek végrehajtásából a pszichiátereket ki kellene zárni”. – No igen, ez aztán a nagy humanitás! Elképesztő ötlet börtönbe zárni a tettéért felelősségre nem vonható, szerencsétlen beteget, ahelyett, hogy hagynák őt meggyógyítani. Heveny, dühöngő állapotban nem a beteg követi el a bűncselekményt, hanem a betegsége. Ezért azt kell gyógyítani, és ma már igen hatásos gyógyszereink vannak. Egyszer volt egy esetem, skizofrén gyilkos, egy nógrádi falucskából származó néni, aki békés délutáni szunyókálásából felébredve baltával kettészelte a férjét. Nem volt magánál, amikor behozták, és ahogy a gyógyszerektől kezdett jobban lenni, nem értette, hogy miért nem jönnek be hozzá a gyerekei, s hogy hol van a férje. Azt sem fogta föl, hogy miért ül az ágya mellett rendőr. Mivel a rendőr nem mondhatott neki semmit, nekünk kellett őt felvilágosítani. Eleinte nem hitte el, ami történt, majd amikor mégis felfogta a történteket, olyan hihetetlen lelkiismeret-furdalás kínozta, hogy két napon belül felakasztotta magát. Gondolhatja, mit segített volna rajta a börtön. A nagy jogvédők célja semmi, csak az álhumánus, álliberális, álszent mozgalom. Szlogenjük rosszízűen ismerős. – Nem kellene a magyar pszichiátereknek együttesen fellépni e káros, munkájukat alaptalanul kritizáló és szakmai moráljukat sértő tevékenység ellen? – Létezik egy Magyar Pszichiátriai Társaság, nekik biztosan sok egyéb teendőjük van. A túlzott tiltakozásnak talán azért sem lenne értelme, mert még azt hinné az alapítvány, no meg a közvélemény, hogy ha ennyire prüszkölnek, csak lehet valami a híresztelésekben. Pedig mondja meg nekem egyszer valaki, mi érdekem fűződik ahhoz, hogy benn tartsak egy beteget. Hogy cirkuszoljon az osztályon? Hogy pluszmunkát csináljak magamnak? Igen kevés beteget kell benn tartani addig, amíg betegségük elmúlik, őket viszont igen, mert betegségük veszélyt jelent önmagukra és a társadalomra. Sokkal nagyobb baj az, hogy a betegek jó részét nem tudjuk elengedni, mert nincs hova hazamenniük, vagy a hozzátartozóik tiltakoznak, fenyegetőznek. Tegnap például hazaengedtem volna egy idős embert. Szellemileg már nem teljesen friss, de a családi házában nyugodtan eléldegél, igaz, néha magánszorgalomból befalazza az ablakot, mert fél, hogy érte jönnek. A két fia itt üvöltött velem, hogy ne merjem kiengedni. Vagy: tegnapelőtt elbocsátottunk egy asszonyt, s ma reggel már itt állt, sírt, hogy otthon nem érzi jól magát, hadd jöjjön vissza. Mit tehettem volna? Azt mondtam, jöjjön. Ilyesmiről a brosúra egy szót sem ejt. Érdekes. A pirula nem old meg mindent Dr. Zonda Tamás nemcsak kezeli és gyógyítja a – nagyrészt önként jelentkező – lelki problémákkal küszködő, depressziós betegeket, hanem megszállott kutatója annak a jelenségnek is, amellyel a depreszszió igen gyakran végződik: az öngyilkosságnak. Olvashattuk, hogy hazánkban csökkent az öngyilkosságok száma, amit elsősorban a kiváló antidepresz-száns gyógyszerek alkalmazásának és a betegség koraibb felismerésének tulajdonítanak. Az Öngyilkos nép-e a magyar? című könyv szerzője nem osztja a fenti véleményt. – Olyan bonyolult jelenséget, mint az öngyilkosság, leszűkíteni egyetlen mentális betegségre, erős tudományos szimplifikáció. Ráadásul az idézett kijelentés azon alapul, hogy a depresszió ellen ható szerek kereskedelmi forgalma többszörösére ugrott az elmúlt öt-hat évben. Az öngyilkossá-gok csökkenése viszont jóval előbb jelentkezett. – Vajon nem összetettebb betegség a depresszió annál, mintsem pirulákkal kezelhető lenne? – Bizonyos formái, például a biológiai alapokon nyugvó, hirtelen és ismeretlen okból jövő depresszió, amely azonban életveszélyes állapotba hozza a beteget, tökéletesen kezelhetők gyógyszerekkel. Más esetekben természetesen nem elégséges, amikor más körülmények is számításba veendők. De a gyógyszerek alkalmazásával is bajok vannak. Mindennapos tapasztalat, hogy a betegek egy része nem szedi be a felírt és kiváltott orvosságot. Továbbá ezeket a gyógyszereket egyéb betegségekre is adjuk, például pánikbetegségre vagy más, pszichés eltérésben szenvedő, nem depressziós embereknek. A kereskedelmi forgalom tehát nem szerencsés mutatója a javulási-gyógyulási folyamatnak. Ennél jóval pontosabb monitorozásra volna szükség, és akkor még csak a depressziósokról tudnánk többet, nem az öngyilkosságokról. – Ennek ellenére igaz, hogy az elmúlt évtizedben 25 százalékkal csökkent az öngyilkosságok száma? – Igen, de lényeges, hogy ez egybeesett a többirányúan drámai változást hozó rendszerváltással. Egy társadalmi réteg jól járt, ők miért dobnák el életüket? A többség nem járt jól eddig, viszont szabadon, megtorlás nélkül tüntethet, sztrájkolhat, pereskedhet, szervezkedhet, nemritkán sikerrel. Az ilyen szervezkedések agresszivitást levezető hatásúak, így sajátos módon csökkentik az önmagunk ellen irányuló agressziót. Esetleg a külvilág felé fordíthatják. És lám: a bűncselekmények ugyanezen idő alatt 224 százalékkal emelkedtek. Lassú drog gyors méreg helyett – Ön szerint más oka is lehet a csökkenésnek? – Igen. Az addig kínosan precíz regisztrációs fegyelem 1990 óta lazult, például tragikus módon megugrott a drogfogyasztás, ahol gyakran nem lehet megállapítani a szándékos vagy véletlen túladagolást. De a gyógyszeres-vegyszeres halál-okok egy része is kimarad a regisztrációból az egészségügyben észlelhető sajátos finanszírozás miatt: a szövődményekért és halált okozó bajokért fizet a biztosító. Ha megnézzük az elmúlt tíz évet, elkövetési módokra lebontva, az ilyen típusú halálesetek csökkentek feltűnően, 60 százalékkal, a durva, violens kivitelezések emelkedtek. Ilyen sok összetevője van ennek az egy ténynek. De akár folytathatnám. Kár lenne, ha a sajtó és a közvélemény megenné a leegyszerűsített változatot, ami ugyan eladható és kényelmes, de a valóság sajnos bonyolultabb. u A dél-pesti kórház kapuja mindig tárva-nyitva áll. A pszichiátriai osztály ajtaja mindig zárva van: kilincsre. Akinek van hozzá kedve és ereje, egész nap a kertben sétálgathat, nyáron a virágzó rózsabokrok, ősszel a tarkálló lombú fák között. A „könnyű” betegek, akik néha csak fáradtak, egy pszichotraumán estek át – ilyen esetről is tudok –, vagy akiket eldobtak, kirúgtak, megaláztak, elveszítették a munkájukat, és úgy érzik, hogy nincs tovább, ők kaphatnak egy kétágyas összkomfortos szobát az osztályon. Rájöhetnek, hogy van más megoldás is, mint a pohárhoz nyúlni. De semmi sem kötelező. Mivel sem a hivatalos irataikat, sem a ruhájukat nem veszik el, akármikor kiugorhatnak egy felesre a kocsmába, és visszajöhetnek vigyorogva. De minek? Aki meg akar gyógyulni, az beveszi a gyógyszerét, sétálgat a festői szépségű kertben, olvasgat, és együttműködik az orvossal, aki tud minden bajáról. Egy idő múlva már nem is fogja úgy érezni, hogy a túlsó oldalról intenek hívólag az aranykezű fák. Mert élni jobb. És elhagyni a kórházat abban a tudatban, hogy „akinek már senkije sem marad, annak még mindig ott az utolsó barát, az orvos, ki idegenül is ismerős, kezébe bele lehet fogódzni, s kiáltani, hogy nem bírjuk tovább”.