Adorján , Adrián 2024. március 5.
logo

Taurus-botrány: terrorizmussal vádolja a Nyugatot Oroszország

Két garabonciás

Szepesi Attila
1999.11.19. 23:00

V örösmarty Mihály miniatűr remekére, a Szél úrfira eddig nemigen esett fénycsóva. Pedig a prózában fogalmazott kis mű, amelyet a szerző tündérregének nevez, már csak azért is figyelmet érdemel, mert alighanem az első érvényes megfogalmazása a Bolond Istók képzetkörnek. A szó ugyan nem mondatik ki benne, de aki elolvassa az 1837-ből datált regét, utána pedig Weöres Sándor „elbeszélő költeményét prózában”, a Bolond Istókot, felismerheti e két garabonciásmű titkos rokonságát. „Szél úrfi megunván öreganyja társaságát, kinek kormánya alatt élt a hegyek között, neki veté magát egykor a végtelen rónának, s ott, mint afféle ficzkó, ki sokáig kemény fenyíték alatt volt s egyszerre szabaddá lesz, majd vész, majd forgószél alakjában oly pajzánul gazdálkodott, hogy az egész környéket rémülésbe hozta” – vázolja fel a költő a helyszínt, az elemi világot, ahol Szél úrfi, a bolondos hérosz a por, a kiszáradt ballangkórók meg az azokat olykor varázslatosan elemésztő tűz világában addig szeleskedik, míg egyszer akaratlanul emberalakot ölt, és – szerelmes lesz. Pajzánkodott ő már korábban is, igaz, ami igaz, Tavaszillat, Rózsalél, Fűszag és Liliompára kisasszonyokkal, ám most hirtelen egy rég elhunyt gavallér alakját ölti magára, rátalál annak hajdan volt szerelmesére is, és szeszélyeit – ne mondjuk, szelességét – ideiglenesen feladva, elfogadja a szerepjátékot. Weöres Bolond Istókja is az elemek között érzi otthon magát. Sziklákon ücsörögve, fák között futkosva. Vagy a légből font alkonyatokban, melyeken át bőregér cikázik. Hasonlóképp félisteni lény, mint a Vörösmarty-féle hebehurgya Szél úrfi. Igaz, kicsit tán bölcsebb, de tán infantilisabb is. Mindkettejük életeleme a játék. Az önfeledt és csak gyermekek által imitálni tudott tevékenység, ahogy például valaki kavicsot dobál a víztükörbe, és hosszan figyeli a körkörös hullámok futását. Vagy elnéz egy fűszál ívén masírozó hangyacsapatot, és hirtelen megérzi e parányi lelkecskék, rebbenő animulák tevékenységének rettenetes súlyát. Szél úrfi, Bolond Istókhoz hasonlatosan, lekerül az emberek közé, a földi ugarra, ahol „a kórók, mint egy-egy felriasztott nyúl vagy mint kerék, mely magában minden tengely nélkül forog, futásnak eredve nyargalták be a térséges avart”. Aztán, ahogy a véletlen játéka folytán emberré lesz, megismeri a földi szerelmet, és – valamiképp kettéhasad a lelke. Amikor aztán szeszélyes természeténél fogva, minden szeleburdi esküdözése dacára visszatér a szellemvilágba, mivel „hatodik évében összekelésének már unni kezdé sívó gyermekeit”, végképp úrrá lesz rajta a sem itt, sem ott skizofréniája. A megízlelt földi szerelmet elfelednie nem sikerül, a tündérlányok „erőtlen csókjai s szellemkarjaik hideg ölelése igen vékony kárpótlás a durvább elemek fiának”. Ezért aztán Szél úrfi nosztalgiával gondol vissza a földi térségeken megélt testi szerelemre meg az ottani idilli napokra, s az első adandó alkalommal vissza is tér. Igen ám, csakhogy az örökös oda-vissza alakváltoztatgatásban már nem képes egészen kiismerni magamagát: szellemalakként emberül, emberként viszont szellemként akar viselkedni, ezért szereptévesztése olyan tettekre ragadtatja, amelyek egy héroszhoz méltatlanok. A földi térségen, a ballangkórós pusztában nem találva volt szerelmét és gyermekeit, hihetetlen keserűség és dúló-fúló harag lesz rajta úrrá, mire „bőszülten felkerekedett: világpusztító ordítással csapa tengerre és földre, s míg ott őrült fájdalma dühében hajókat süllyesztett, itt százados fákat ránta ki töveikből, tornyokat döntögetett, s elsodort mindent, mi útjába esett”. És eme dühkitöréssel kileheli a páráját is. Szél úrfi tehát meghal. Weöres Bolond Istókja viszont, a Szél úrfival egyívású szellem sosem vegyül el a földi zsibongásban. Hasonlóan Vörösmarty megírta előképéhez, ő is lejön az elemi világból a völgybe, beköltözik a „nagy kalapú erdész-nével” a kunyhóba (onnan aztán a városba), ám szerelmes nem lesz. Csetlik-botlik a föld hol bogáncskórós, hol hegyek és zúgó vadvizek szabdalta térségein, el is keveredik ideig-óráig a mindennapok karikatúrafiguráival, de idegensége sosem oszlik el. Húzhat bár öltönyt magára, változtathatja nevét Őrült Szvetozárra, dolgozhat az illemhelygyárban, ő mindig az a szélből szőtt és álomból kiszökkent garabonciás marad, akitől idegen az élet, hisz az ő éltető közege a lét, az erősebb hatalom világa. Szél úrfi, aki szerepet cserélt, sóhajtássá fogyatkozik, és elenyészik, míg Bolond Istók, a kerge garabonciás megmarad hérosznak. Az ő közege más léptékű, mint a lenti, ördögszekeres térségeké. És aki nem kötött az időhöz, annak nincs miért nyüzsögnie. Elég látnia a mindennapok farsangját. Elég megértenie és mosolyognia rajta. A szürke köpönyegű Bolond Istók is – Weöres talányos hőséhez, a levegőben feloldódott Jan Janssonhoz hasonlóan – messziről figyeli a tettek világát. Látja a derék lappokat, ahogy rozsdabarna rénszarvasaikat terelgetik, látja az ajnókat, ahogy ősi módszereikkel halásznak, és látja a tlinkiteket, amint bálványszobraikat kékre meg pirosra festik. Mindent lát, ám tulajdonképpen semmihez sincsen ember módon köze. A nagy kalapú erdészné elhagyja, Tenotihuakan városa porig ég, a poétákat citáló angol úriember, James Algernon Hearyhoary végképp elnyugszik a tenger fenekén, és Bolond Istók közben fütyörészik. Tudja: a tragédia meg a komédia csak emberi szempont, s az ő világa felől nézve e kettő csöppet sem különbözik egymástól. Az ő sorstalan sorsa nem az, hogy emberré váljon, hanem hogy megmaradjon talányos garabonciásnak, és – mint egy keleti bölcs – bámulja a végtelen idő játékait.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.