Klasszikus balett és keleti motívumok

A november végén ismét megrendezett Inspiráció elnevezésű programnak csak a legutolsó előadása volt eklektikus stílusúként definiálva, de ezzel a fogalommal határozható meg a két részletben látható, öt különböző koreográfiából álló est összképe is. Az első darab, az An Eye for Optical Theory, szikár látványossága ellenére egy balettiskola formagyakorlatainak egész-ségesen rövid összefoglalóját adta, cirkuszi mutatványnak álcázva. Lukács András volt a koreográfus és az egyik táncos, a másik pedig Kun Attila, mindketten a Magyar Állami Operaház művészei. Az előadás az esztétizmus jegyében értelmezhető, két profi táncos játékos duettje, jól megválasztott zenére (Michael Nyman). Sem az előadók mozdulatai, sem a gesztusaik és a kifejezetten szexis kosztümök sem támasztották alá az állítólagos metafizikai koncepciót. A tavaly címzetes magántáncossá lett Kun Attila saját ko-reográfiájával is fellépett, a Kívül című szólódarabbal. A díszlet egy keresztként felfüggesztett hegedű és egy pici homokpiramis volt. A zenét – sajnos nem élőben – Lajkó Félix és zenekara szolgáltatta. Így az előadás a hegedű jelképével összekötve egyfajta tisztelgésnek látszott egy kortárs művész személye és művészete előtt. A piramis viszont annyira kicsiny volt az emberi méretekhez képest, nem beszélve a színpadról, hogy nem volt képes sem a miszticizmust, sem a művészetet, sem a szellemiséget jelképezni. Tehát csak egy kis homokvár lett a csodálatos piramisból, aminek valószínűleg eredetileg készült, az anyag, a matéria jelképének. De mivel alapvetően piramisnak nézett ki – egy nevetségesen kicsi piramisnak –, teljesen felborult a koncepció. A homokvár színpadi kellékként való használatát ebben a darabban el kellett volna felejteni, mert idegen, szétrúgása hatásvadász elem, és ráadásul nem is működik. A legrosszabb viszont a darab vége: a „művész” egy fénykörben állt, és kikacagta a világot, saját magát. Értetlenül állok azon jelenség előtt, hogy senki nincs, aki megmondja a Kun Attila nevezetű első osztályú fiatalembernek, hogy egyrészt ezt a megoldást tilos mostanság bevetni, mert elcsépelt közhellyé vált, és egyszerűen tönkreteszi az előadást; másrészt ebből a darabból egy rövidebb változatot kellene csinálnia, mert jóval kevesebb van benne. Fejes Ádám munkáiból, a rotterdami táncakadémia egykori diákjától két koreográfiát láthattak a nézők. A They Don’t Care című előadást Vladislava Malával táncolta. A produkció álomdramaturgiájával, kissé negédes hangulatával korrekt volt, de nem lenyűgöző. Egy asztalt mint díszletet és mint térképezőeszközt is gyönyörűen felhasznált. A legszebb a fényekkel való játék és árnyjáték lett volna, de az viszont technikailag hibádzott, mert amikor nem volt takarásban a hatalmas erejű izzó a táncosok mögött, akkor elvakította a közönséget. Fejes Ádám Insomnia című táncdramaturgiája Krausz Aliz számára készült. A táncosnő előadása átmenet nélküli ugrálás volt a legfinomabb, bordáit, hátizmait és ujjperceit mozgató keleti táncmozdulatok és a harcművészetek elemeit értelmezés nélkül gyakorló mozgások közt. Az előadásmód bizonytalanságai tovább gyengítették a produkció színvonalát. A második felvonás programjának fogadtatása megsínylette a várakozáson aluli színvonalú elsőt. A közönség érezhetően sokkal türelmetlenebb volt a leginkább figyelemre méltó produkcióhoz. A Fénybalett című performance egy távol-keleti palota udvari szokásformuláinak önmagában is színpadias kelléktárának feldolgozása volt. A jelenet sajátos, árnyalataiban csak az adott kulturális kódokat ismerők számára megkülönböztethető, szigorú dramaturgia szerint felépülő kommunikációs helyzetgyakorlat kétféle értelmezésén alapult. A fények, a színpadi kellékek (pici akváriumban egy élő halacska, rózsák, gyümölcsök, bambusz) és a gyönyörű kézmozdulatok finom játéka szinte lelassította az időt. A koreográfus-rendező Szabó Benke Róbert társrendezőként dolgozott a DekaDance Társulattal, fellépett színészként a Szkéné Színházban, és több divatszínházi produkció szereplője volt. Stílusérzéke, rendezői nyitottsága az európai szem számára is értelmezhető és (poszt)modernizált elemekből építette fel produkcióját.