Levél a Bundestagnak

Majoros Sándor
1999. 11. 19. 23:00
Vélemény hírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Utazás közben sok érdekes történet hangzik el, amelyekre – ha az embert nem idegesítené a tülekedés – érdemes lenne odafigyelni. Láthatatlan, a hátunk mögül szóló mesélők adják elő ezeket a félperceseket, amelyek csak azért nem lehetnek bőbeszédűbbek, mert két villamosmegálló között nagyjából ennyi idő áll rendelkezésre. Ha a beszélő és hallgatója továbbutazik, akkor sem folytatható a megkezdett történet, mert a le- és felszállók miatt átrendeződik az egész, véletlenségből összejött auditórium. A múlt kedden, Európa legnagyobb utasforgalmú villamosjáratán zötykölődve, különös beszélgetésnek voltam fültanúja. Két nénike panaszkodott egymásnak arról, mi minden fájdítja mostanság az emberek testét, lelkét. A szokásos „villamosszöveget” mondták mind a ketten, s nem is lett volna érdemes rájuk figyelni, ha egyikük nem jelenti ki váratlanul: – Akkor voltam ostoba, amikor lemondtam a német állampolgárságomról. – Te német állampolgár voltál? – kérdezte a másik meglepetten. – Nyugatnémet. – És miért köszöntél le róla? – Mert úgy gondoltam, a hat-hétszáz márkás nyugdíjamból itthon könnyebben meg fogok élni. – Hat-hétszáz márka? Az itt rengeteg pénz. – Németországban semmi. Nyolcvankilencben úgy nézett ki, hogy ez egy jó ország lesz, ezért nem is gondolkodtam sokat. A megtakarításomból vettem egy lakást, és hazaköltöztem. De már a kezdet sem úgy alakult, ahogy elképzeltem. Egyik este megtámadtak az utcán, és elvették a táskámat. – Szegénykém! Külföldi voltál, nem tudtad, hogy sötétedés után nem szabad elmenni hazulról. – Gyorsan megtanultam. És azt is, hogy rácsot kell szereltetni az ajtóra... – Hozzád is betörtek? – Többször is. A rács sem ért semmit. – Ez a módszerük: addig zaklatnak, amíg olcsó pénzért el nem adod nekik a lakásodat. – Nyolc év alatt már vagy hatszor költöztem, de mindenütt ugyanez a helyzet. Kifigyelik, hogy egyedül vagyok, és attól kezdve nincs pardon. Nemcsak a betörésekre gondolok, hanem azokra az összegekre, amelyeket különféle jogcímeken szednek ki a zsebemből. Már ott tartok, hogy a németországi nyugdíjam sem elég a megélhetéshez. – Hát igen: így jár, aki megöregszik. Addig lesnek, figyelgetnek, amíg rájönnek, hogy magányos vagy, és akkor véged. Semmit sem javít a dolgon, ha évente új helyre költözöl. Drágám, törődj bele, hogy mindannyian egyformán nyomorultak vagyunk! – Nem, én nem törődöm bele! – Azzal csak magadnak ártasz. Úgysem tehetsz semmit. – Tudom, de valamit azért még megléphetek. – Éspedig? – Írok a Bundestagnak, hogy fogadjanak vissza... A történet ezzel a félbehagyott mondattal ért véget. A két hölgy leszállt a következő megállónál, s a lustán hömpölygő tömeggel együtt elcsoszogott. Pár lépés után valószínűleg el is felejtették, hogy miről beszélgettek, s talán azt az egyelőre meg nem írt levelet is, amelyet a Bundestag postabontójának kellene kézhez kapnia.

Mindent egy helyen az Eb-ről

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.