Levél a Bundestagnak

Utazás közben sok érdekes történet hangzik el, amelyekre – ha az embert nem idegesítené a tülekedés – érdemes lenne odafigyelni. Láthatatlan, a hátunk mögül szóló mesélők adják elő ezeket a félperceseket, amelyek csak azért nem lehetnek bőbeszédűbbek, mert két villamosmegálló között nagyjából ennyi idő áll rendelkezésre. Ha a beszélő és hallgatója továbbutazik, akkor sem folytatható a megkezdett történet, mert a le- és felszállók miatt átrendeződik az egész, véletlenségből összejött auditórium. A múlt kedden, Európa legnagyobb utasforgalmú villamosjáratán zötykölődve, különös beszélgetésnek voltam fültanúja. Két nénike panaszkodott egymásnak arról, mi minden fájdítja mostanság az emberek testét, lelkét. A szokásos „villamosszöveget” mondták mind a ketten, s nem is lett volna érdemes rájuk figyelni, ha egyikük nem jelenti ki váratlanul: – Akkor voltam ostoba, amikor lemondtam a német állampolgárságomról. – Te német állampolgár voltál? – kérdezte a másik meglepetten. – Nyugatnémet. – És miért köszöntél le róla? – Mert úgy gondoltam, a hat-hétszáz márkás nyugdíjamból itthon könnyebben meg fogok élni. – Hat-hétszáz márka? Az itt rengeteg pénz. – Németországban semmi. Nyolcvankilencben úgy nézett ki, hogy ez egy jó ország lesz, ezért nem is gondolkodtam sokat. A megtakarításomból vettem egy lakást, és hazaköltöztem. De már a kezdet sem úgy alakult, ahogy elképzeltem. Egyik este megtámadtak az utcán, és elvették a táskámat. – Szegénykém! Külföldi voltál, nem tudtad, hogy sötétedés után nem szabad elmenni hazulról. – Gyorsan megtanultam. És azt is, hogy rácsot kell szereltetni az ajtóra... – Hozzád is betörtek? – Többször is. A rács sem ért semmit. – Ez a módszerük: addig zaklatnak, amíg olcsó pénzért el nem adod nekik a lakásodat. – Nyolc év alatt már vagy hatszor költöztem, de mindenütt ugyanez a helyzet. Kifigyelik, hogy egyedül vagyok, és attól kezdve nincs pardon. Nemcsak a betörésekre gondolok, hanem azokra az összegekre, amelyeket különféle jogcímeken szednek ki a zsebemből. Már ott tartok, hogy a németországi nyugdíjam sem elég a megélhetéshez. – Hát igen: így jár, aki megöregszik. Addig lesnek, figyelgetnek, amíg rájönnek, hogy magányos vagy, és akkor véged. Semmit sem javít a dolgon, ha évente új helyre költözöl. Drágám, törődj bele, hogy mindannyian egyformán nyomorultak vagyunk! – Nem, én nem törődöm bele! – Azzal csak magadnak ártasz. Úgysem tehetsz semmit. – Tudom, de valamit azért még megléphetek. – Éspedig? – Írok a Bundestagnak, hogy fogadjanak vissza... A történet ezzel a félbehagyott mondattal ért véget. A két hölgy leszállt a következő megállónál, s a lustán hömpölygő tömeggel együtt elcsoszogott. Pár lépés után valószínűleg el is felejtették, hogy miről beszélgettek, s talán azt az egyelőre meg nem írt levelet is, amelyet a Bundestag postabontójának kellene kézhez kapnia.