Magyar kémek a Vatikánban

Bár az olasz politikai életet megrengető Mitrohin-ügyről a magyar sajtó beszámolt, még az MTI figyelmét is elkerülte az a több forrásból megerősített értesülés, hogy a magyar kommunista titkosszolgálatnak egy magas rangú egyházi személyiséget sikerült beépítenie a Vatikánba. Markus Wolf egykori Stasi-főnök mellett Oleg Kalugin volt KGB-tábornok, illetve Rudolf Abel szovjet kém müncheni emigrációban élő életrajzírója tesz említést a magyar hírszerzés olaszországi tevékenységéről.Hetek óta belpolitikai vihar tombol Olaszországban, kiváltója Vaszilij Mitrohin egykori KGB-levéltáros. Christopher Andrew brit történésszel közös Kard és pajzs című könyvében a volt KGB-tiszt által kilopott szovjet hírszerzési anyagokból olvasható páratlanul gazdag, bár korántsem teljes összeállítás. Mitrohin éveken át másolta a szigorúan titkos dokumentumokat, elásta kertjében, majd 1992-es Nyugatra szökését követően egy angol titkosszolgálati egység csempészte ki azokat. A Kard és pajzs mellett idén szeptemberben nyilvánosságra került az olasz titkosszolgálatnak átadott, úgynevezett Mitrohin-dosszié is, amely több mint kétszáz olasz közéleti személyiség (diplomaták, politikusok, minisztériumi tisztségviselők, újságírók) nevét tüntette fel az olasz sajtóban is közzétett „listáján”. Ők állítólag valamilyen formában – akár valódi informátorként, akár csak kiszemelt „célpontként” – kapcsolatban álltak a szovjet hírszerzéssel. A Mitrohin-dosszié és a könyv tanúsága szerint a szovjet hírszerzés az erős kommunista párttal bíró Itáliát tartotta a gyenge láncszemnek az „imperialista táboron” belül, ahol rekordszámú ügynököt sikerült toboroznia olasz baloldali és nem baloldali körökből egyaránt. Mitrohin nem szégyenlős, számos ma élő ügynököt is nevén nevez, köztük Armando Cossuta volt OKP-vezetőt is, ezzel együtt jelentős politikai erők követelik – főként a jobboldalon –, hogy parlamenti bizottság tisztázza, mi lehet valós adat és mi dezinformáció. A bizottság egyelőre nem állt fel, mivel a baloldali többségű olasz törvényhozás első változatban – kis többséggel ugyan, de – elvetette azt. Az érintettek többsége tagad, a botrány dagad, az olasz közélet a maffia és a korrupciós ügyek, a Tiszta Kezek időszaka után egyfajta újabb tisztítótűzön megy keresztül, kénytelen szembenézni a múlt egy darabjával: több kommunista politikus elismerte, hogy kapott pénzt a Szovjetuniótól, de ennek – állításuk szerint – semmi köze nem volt kémtevékenységhez. Nem ismeri el a lista hitelességét a jelenlegi moszkvai vezetés sem, bár a múlt héten Rómában járt Ivanov külügyminiszter diplomatikusan fogalmazott, és kategorikusan nem is nevezte azt hamisítványnak. Másként vélekedik Oleg Kalugin, a KGB volt washingtoni rezidense, aki szerint a Mitrohin-dosszié száz százalékig megbízható. Az Il Messaggero október 20-i számában nyilatkozó tábornok, Markus Wolf volt Stasi-főnök után azt is megerősíti, hogy a Vatikánban a magyar titkosszolgálat volt a legaktívabb. „Mi a baloldali pártokra koncentráltunk, a magyaroknak pedig sikerült beépülniük a katolikus közösségekbe. Volt egy ügynökük a vatikáni hierarchia csúcsán, akire nagyon büszkék voltak. A nevére sajnos nem emlékszem...” Kun Miklós, a két világháború közötti szovjet hírszerzés történetének kutatója szerint – aki többórás mélyinterjút készített a KGB számos vezetőjével – a „vatikáni vonal” léte nem új keletű felfedezés. „A Varsói Szerződés fennállása alatt egy lehetséges háborúban a magyar hadsereg fő csapásiránya az Appennini-félsziget lett volna – nyilatkozta a MAG-nak a történész. – Az eleinte sokban moszkvai Ljubljanka térről irányított és időről időre egyeztetett felderítés különböző magyar struktúrái ezért főleg Olaszországra és a Vatikánra szakosodtak. Ehhez néha felhasználták az akkori magyar hatóságokhoz lojális papságot is.” Ennek illusztrálására a történész elmondta: Kirill Henkin – Rudolf Abel ezredes, a világhírű szovjet mesterkém életrajzírója és jó barátja – azt írta a Poszev nevű nyugati emigráns orosz kiadóban közzétett Tótágast álló vadász című könyvében, hogy Abel (valódi nevén William Fischer) hazatérése után megfordult Magyarországon, „ahol nemcsak a hírszerzés tisztjei előtt tartott előadást, hanem jó előre gondosan kiválogatott ügynökökkel is találkozott. És lelkesen elmesélte, hogy egy konspiratív lakáson valami magas egyházi méltósággal beszélgetett”. Kun Miklós szerint Vagyim Kirpicsenko tábornok, a KGB-hírszerzés irányításával foglalkozó Első Főigazgatóság vezetőjének volt első helyettese 1977-es budapesti szemleútját idézve memoárjában Abel ezredesnél lényegesen szkeptikusabban szól a magyar hírszerzésről. „Magyar barátaink panaszkodtak korlátozott külföldi lehetőségeikre, s fő figyelmüket szomszédaikra koncentrálták, ami természetes volt. Ezért nagy érdeklődéssel reagáltak előadásunkra a világ különböző tájain zajló eseményekről. (...) A magyar hírszerzés számos munkatársa, akikkel Budapesten megismerkedtem, kiváló szakmai tulajdonságaik mellett rendkívüli humorérzékről, a tréfák iránti affinitásról tettek tanúbizonyságot. Elmondták nekünk, hogy van náluk egy bizonyos pajzán Móricka, aki mindig belekeveredik szórakoztató, de meglehetősen sikamlós históriákba. Egyik kollégájukról, a nagydarab H. Istvánról, aki korábban a Csepeli Vasmű dolgozója volt, magyar barátaim például úgy beszéltek, hogy ő az, aki eltakarja a napot a párt elől. Szóval a magyar kollégáimmal való budapesti és moszkvai találkozásaim jó benyomást tettek rám, jóllehet kevesebb baráti érzelem kísérte ezeket a beszélgetéseket, mint a bolgár, a csehszlovák és a keletnémet kollégáknál tett látogatásaimat.” Ennél jóval lesújtóbb véleményt alakított ki Kun Miklós szerint a magyar kollégáiról többször is nyilatkozó, fent említett Kalugin tábornok, aki mellesleg igyekezett beférkőzni az amerikai magyar emigrációba is. E célból egy alkalommal elcsábította a State Department magyar származású munkatársát, ám a CIA véget vetett a románcnak, válaszút elé állítva a szép leányzót: vagy az amerikai hivatalnokpályát választja, vagy Kalugint. Volt munkatársai mint elvetemült renegátról beszélnek róla, s gúnyosan hangsúlyozzák, hogy azóta látja másképp a világot, amióta saját PR-irodát tart fenn az Egyesült Államok fővárosában. Hozzá kell azonban tenni, hogy Kalugin általában volt beosztottairól és főnökeiről is ugyancsak gúnyos jelzők kíséretében ír, Viszlát, Ljubljanka címmel több nyelven napvilágot látott és világszerte fontos forrásnak tekintett memoárjában. A pártállami struktúrákkalGorbacsov regnálása idején látványosan szakító Kalugin mindmáig úgy véli, hogy a szocialista országok „hírszerzői közül a magyarok egészen jelentéktelen szerepet játszottak. Igaz, Rajnai Sándor irányítása alatt már némileg tekintélyesebb benyomást tettek, de így is elenyésző volt hozzájárulásuk a közös ügyhöz”. Kalugin véleménye szerint B. János, a hírszerzés vezetője, „akit Vatikán-szakértőnek tartottak, nagyon kevés újat produkált a szovjet–magyar konkrét együttműködésben”. Ám a magyarok „korlátozott lehetőségei dacára” a szovjet kágébések mégis „meg tudták szerezni tőlük a hasznos információt a magyar emigráció hangulatáról. Lehetőségünk nyílt, hogy ezt (az adatbázist – a szerk.) kölcsönös érdekeinknek megfelelően felhasználjuk”. Ismét más nézőpontból írja le magyarországi élményeit a Kun Miklós által idézett Filipp Bobkov tábornok, a KGB volt elnökhelyettese, aki hosszú éveken át a másként gondolkodók, általában az értelmiség elleni hajtóvadászat élén állt a Ljubljankán, napjainkban pedig Jurij Luzskov moszkvai főpolgármester egyik tanácsadója: „Egy budapesti látogatásom során (...) Benkei András magyar belügyminiszter meghívta társaságunkat egy Gellért-hegyi étterembe. Mindössze fél órát voltunk ott, s már szedelőzködni kezdtünk. Egyszer csak Benkei megkérdezte tőlem: ‘Tudod, hányadika van ma?’ Zavarba jöttem. Elfelejtettem ugyanis, hogy október 23. van, az 1956-os magyarországi események évfordulója. ‘Látod – mondta Benkei –, nálunk egy ilyen napon a belügyminiszter őrség nélkül járja az éttermeket, a titkára kíséretében. Ez világos jele annak, hogy milyen nyugalom honol az országban!’” Ezzel egyet lehetett érteni – írta Filipp Bobkov –, „ugyanakkor Benkei pontosan tudta, ez csupán látszólagos nyugalom. Magyarországon nem minden ment gördülékenyen. Még a hatalom csúcsain sem. Az ország erőteljesen közeledett a Nyugathoz, s titokban arra készült, hogy leüljön tárgyalni a Nemzetközi Valutaalappal.”