Ne legyünk már Nyúl Bélák!

A frankfurti zenei és színművészeti főiskolán frissen végzett Szalma Dorothy (képünkön) első magyarországi rendezése a Soproni Petőfi Színházban hét végén bemutatott Stephen Poliakoff: ...És te, szépségem, igen-igen, te... című darabja. A kinti rendezőképzés mindössze hároméves, míg nálunk ötéves, azonban csak felsőfokú végzetséggel rendelkezők jelentkezhetnek a rövid, ám meglehetősen tömör oktatásra.„Több mint egy évtizede, tizennégy évesen hagytam el Magyar-országot. Bécsben végeztem a gimnáziumot, valamint az egyetem első évfolyamát, majd következett Frankfurt, a főiskola” – meséli Dorothy. Február 12-én zajlott diplomavizsgájának bemutatója, Aiszkhülosz A perzsák című drámájából, a közeli dátum miatt mondhatni: még hátsóján a tojáshéj. Ezt megelőzően két vizsgaelőadást rendezett. Az első a főiskola berkein belül került színre, s a jelmezektől a díszleteken át mindenről a rendezőhallgatónak kellett gondoskodnia. Diplomája kézhezvételét követően gyors egymásutánban három felkérésnek tett eleget. Végzés után a szabadúszó életforma mellett döntött, így nem szerződött egyetlen teátrumhoz sem. „Szokatlan volt, hogy Sopronban a díszlettel csak néhány nappal a bemutató előtt találkozhattam én is, a színészek is. Bár kemény iskolát végeztem, őszintén szólva nem számítottam ennyi meglepetésre, mint amennyi Magyarországon ért.” Dorothy értetlenül állt olyan jelenségek előtt, amelyeket itthoni kollégái szemrebbenés nélkül vesznek tudomásul, s amelyek nagymértékben hozzájárulnak színjátszásunk európai mércével mért két évszázados lemaradásához. „Hajnali három óra tizenötig követtem és irányítottam a díszlet építését, az utolsó fél órában magukra hagytam a szakembereket, bízva abban, hogy már képtelenség bármit is elrontani, nekik mégis sikerült.” Bár színháztudósaink állítják, hogy a hazai színjátszás a német mintát követi, amelyre – mondjuk ki – a rendezői önkény nyomja rá bélyegét, Dorothy semmi ilyesmit nem tanult a főiskolán. „A rendező az, aki megpróbál egy team worköt felállítani. Ebben mindenki fontos, még az is, aki egy csavart illeszt a helyére, hiszen nélküle nincs előadás.” Ennek szellemében instruálta színészeit is, akikkel Magyarországon nem azonnal találták meg a közös hangot. „Tőlem vártak utasítást olyasmikre, amiket maguktól kell megoldaniuk.” Emellett – ami nálunk teljességgel elképzelhetetlen – kint a játszók teljes szövegtudással érkeznek az első színpadi próbára. Magyar kollégáik mentségére el kell mondani, hogy a német precizitás a próbaterveken is meglátszik, ennek köszönhetően a résztvevők minden esetben pontosan tudják: melyik próbán, mely oldalak kerülnek sorra. „Kezdő vagyok, ezért nagyon kevés olyan darab van, aminek nem vállalnám a rendezését” – vallja Dorothy, majd elmeséli, miként került kapcsolatba a soproni együttessel. A nyáron hosszabb időt töltött Bécsben, édesapjánál, innen ruccant át a fertőrákosi barlangszínházba, amelynek vezetője Mikó István. „Itt csak az őr bácsi tartózkodott, aki, amikor átmásztam a kerítésen, rám uszította a kutyáját. Végül összebarátkoztunk, s az öreg végigvezetett a színházon. Felhívtam a soproni teátrumot, ahol szerencsémre megadták Mikó István igazgató mobiltelefonszámát. Tárcsáztam. A rögzítőre számítottam, de a direktor úr jelentkezett. Közöltem, ki vagyok, és hogy találkoznunk kell. Zavarba esett a váratlan támadástól. Meghívott az aznap esti előadásra, mondván, előtte lesz időnk beszélgetni. Másnap hazautaztam Frankfurtba, már éppen el akartam küldeni az előadásaimról szóló kritikát, de Mikó megelőzött. Felhívott és nekem szegezte a kérdést, mit csinálok októbertől novemberig. Természetesen Poliakoff darabját rendeztem Sopronban.”