Szegedi vásárlók

Szeged ismét bevásárlóközpontja lett a vajdaságiaknak, az ő példájukat követik a belgrádiak és Szerbia távolabbi településeinek lakói is. A korábbi évek tapasztalataitól eltérően nem abból a megfontolásból jönnek, hogy Magyarországon lényegesen olcsóbban vásárolhatnak élelmiszer-ipari termékeket. Ma már ez az állítás nem felel meg a valóságnak, hiszen déli szomszédunknál az élelem – amiből egyre kevesebb van a boltokban – kincsnek számít. Ezért sokkal inkább helytálló a megállapítás: az éhínségen igyekeznek enyhíteni azzal, hogy időnként nálunk vásárolnak élelmiszert és egyéb olcsó árut, amelynek viszont a kínai piaci eladók örülhetnek.A Szabadkáról és Becséről menetrend szerint induló autóbuszok gyakran megtelnek utasokkal. Magyar állampolgárt köztük legfeljebb elvétve lehet látni. Ennek is megvan az oka, de azt most nem taglaljuk. Inkább azokat a szomorú arcú embereket követtük nyomon, és igyekeztük szóra bírni, akik Szegedre érkezvén a buszpályaudvarról elindultak a boltok, az áruházak irányába. – Nem szívesen beszélünk az otthoni állapotokról – igyekezett lerázni az egyik általam megszólított negyven év körüli hölgy –, mert a magyarországi napilapokból egy-két példány hozzánk is eljut. Az rendben lenne, hogy kézről kézre adják egymásnak az emberek – mert tájékozódni szeretnének a valós helyzetről –, de olyanok is elolvassák, akik éppen egy adott cikk alapján kezdik el zaklatni az informátorokat. Ugye, tetszik érteni, mire gondolok? Sajnos ismét olyan időket élünk, amikor még a saját árnyékunktól is megijedünk. A hölgy útitársa már közlékenyebbnek bizonyult, de érthető okokból nevének elhallgatását kérte. Tőle tudtam meg, mindenekelőtt néhány kiló cukrot, étolajat szeretnének vásárolni és természetesen egyéb élelmiszer-ipari cikket, ha futja abból a kevés pénzből, amivel útnak indulhattak. Felháborodva mondta: szégyen, gyalázat, hogy itt kell cukrot vásárolniuk, amikor Zentán cukorgyár üzemel. Fejetlenségre vall, amiért a gyár nem kezdett el idejében üzemelni, ezért több vagon répa a Tiszába került, mert megromlott. Az észak-bácskai és észak-bánsági emberek akkor háborodtak fel igazán, amikor Belgrádból egymás után érkeztek a kamionok, és a gyárból elvitték a cukrot. Óriási botrány lett belőle, mert a rendőrök eltorlaszolták a belgrádi kamionok elől az utat, így akadályozták meg, hogy a fővárosba és Milosevics pártjának irányítása alatt álló szerbiai városokba szállítsák el a zentai cukorgyár raktárkészletét. Azóta annyiban változott a helyzet, hogy ritkán bár és nagy protekcióval, de a Tisza menti települések lakói is hozzájuthatnak egy-két kiló cukorhoz. A Becséről érkezett szerb nemzetiségű úr azután kezdett válaszolni kérdéseimre, hogy legalább negyedóráig vázolta a belgrádi rezsim hibáit. Megalázónak és tarthatatlannak tartja, amiért a korábban Európa egyik éléskamrájának számító Vajdaságban jelenleg élelmiszerhiány van. Mint mondta: öttagú családja havi jövedelméből – amely 20 ezer forintnak felel meg – ritkán futja arra, hogy Szegedre utazzon bevásárolni. Most mindössze hatezer forintért vásárolt élelmiszert. Számításai szerint legközelebb majd csak január végén jöhet. Hozzátette: addig legfeljebb kétnaponként esznek. Akik segélyből, nyugdíjból, jobb esetben havi fizetésből élnek, azoknak ilyen sors jutott most Szerbiában. Több bevásárlási szándékkal érkezett jugoszláv állampolgár szegedi útját kísérhettem végig. Viszszautazásuk előtt a belgrádi Vesna Todorovics nem rejtette véka alá, hogy ezúttal 80 ezer forintot hagyott a Tisza-parti város boltjaiban, áruházaiban. Azt sem tagadta, 5-6 ezer forint értékű árut a horgosi átkelőnél szolgálatot teljesítő vámosoknál hagy ajándékként. Neki megéri, hiszen a többiért nagy összeget kap majd a belgrádi piacon, s egy hét múlva ismét Szegeden láthatják. Nem érdekli, hogy honfitársai a nyomor vámszedőjének tartják, mert erre mindig úgy reagál: ez nem az ő szégyene, hanem a rendszeré, amely ide juttatta saját népét.