Tízéves mérleg

Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve – így csak a császár szólhat. A nép ajkára Tiborc panasza illik. Lényegében ez a végkövetkeztetése annak a közvélemény-kutatásnak, amelyet a francia Courrier International kezdeményezésére végeztek a tíz éve lehullt vasfüggönyön innen és túl.A felmérésből kiderült, hogy bár a fordulat tényét a polgárok túlnyomó többsége kedvezően ítéli meg a kontinens valamennyi országában (Magyarországon több mint hetven százalék), a belpolitikai és a gazdasági helyzettel kapcsolatban a többség inkább romlásról adott számot. De ez – hangzik az indoklás a vizsgálódók részéről – az európai társadalmak egyik mozgatórugója, dinamizmusuk titka. Az örök elégedetlenség emberi tartalma valóban nem köthető történelmi korokhoz vagy nemzetekhez, a fausti magatartás mélyen benne gyökerezik az európai kultúrában. Ha nincs elégedetlenség, esély sincs a hibák kijavítására, a teljesítmény növelésére. A boldogtalanság érzetének „pozitív társadalmi energiává alakítására” kell törekednünk, hangzik a felméréshez fűzött jó tanács. Van benne valami. A gazdag átlag németnek sem elég tökéletes soha semmi. Ezt szokás germán perfekcionizmusnak nevezni. Most is a nyugatnémetek ráncolják leginkább a homlokukat, amikor a rendszerváltozás első évtizedét kell megítélniük. De közben óriási energiákat megmozgatva, évi mintegy kétszázmilliárd márkával segítették az új tartományok felzárkózását, újjáépítését. Úgyszólván zokszó nélkül. És miközben a statisztika szerint a franciák öröme a legteljesebb az elmúlt tíz esztendővel kapcsolatban, az utóbbi években a kakasos nép sztrájkhullámainak sorozatáról értesülhettünk, s az unió keleti bővítésének sem ők a leglelkesebb hívei. „A tényleges, objektív adatokkal igazolható gazdasági vagy társadalmi fejlődést is kétségbe vonhatja a kollektív társadalmi tudat” – olvasható továbbá a közvélemény-kutatási adatokhoz fűzött magyarázatban. A kérdőívek alapján összesített eredmények nagy része, mint e kommentárból is kitűnik, meglepő. Mégis sokkal reálisabbnak és hitelesebbnek tetszik ez, mint ha a felmérésbe bevont országokról mosolygós csoportképet vehettünk volna kézbe, amelyet valahol Brüsszelben exponáltak. Igaz, ezen eredményekkel nagyjában-egészében az unió fővárosában is elégedettek lehetnek. A tíz évvel ezelőtti eufória után amúgy is elérkezett a tisztánlátás érzelmektől mentes pillanata, amikor már nem a mindent pompásnak festő politikai PR-stratégáké a főszerep, hanem az óvatos, körültekintő érdekegyeztetőké. Sőt a nehézségek hangoztatása ma politikai trend a kontinensen. Ma már azt kell láttatni és elfogadtatni a különböző döntésekben érintettekkel, ami a – nyugodtan nevezhetjük így – kiábrándító, nyers valóság. Nem lesz könnyű. Még akkor sem, ha tíz év már kellő távlatot ad ahhoz is, hogy ki-ki belássa – a kormányzattól egészen az átlagpolgárig –: csodák nincsenek. A miniszterelnök megállapítása, hogy az ország megújulásához, a közös eredmények eléréséhez pozitív szemléletmódra van szükség, csak a rosszmájú politikai ellenfelek felfogásában lehet holmi bárgyú „keep smiling”-etikett számonkérése. Amit tárgyilagosan mondhatunk vele kapcsolatban: aktuális. Negyven éven át sulykolták belénk, hogy a szocializmus építése töretlenül halad előre. Tudjuk, mennyire megalapozott volt a derűlátás. Ezért is volt furcsa hallani, amikor az elmúlt kormányzati c0iklusban magas közjogi méltóságok arra intettek, külön megszólítva a sajtó munkatársait, hogy lehetőség szerint inkább beszéljünk az életünk különböző területein tapasztalható pozitívumokról, semmint a kedvezőtlen jelenségekről. A Bokros-csomag durva szociális megszorító intézkedéseinek érájában mindez különösen hamisan csengett. A neoliberális, gúzsba kötő gazdaságpolitika követői tíz év illúzióinak szertefoszlása után is azt akarják elhitetni velünk, hogy az átalakulás lehetett volna afféle gazdasági csoda. Vélekedésük különösen választási kudarcsorozatuk miatt kevéssé meggyőző. (Lásd még a bizonyítvány magyarázásának szánalmas jelenségét!) Az osztrák liberális közgazdász, Friedrich August von Hayek által alapított Mont Pélerin Society minapi potsdami tanácskozásán úgy vélekedtek a résztvevők, hogy a neoliberális gazdasági reformok következetesebb végigvitelére lett volna szükség a sikeresebb transzformációhoz. Vagyis, mint ki is mondták, még nagyobb rombolásra, a vállak még súlyosabb megterhelésére, mert szerintük akkor épülhetne fel gyorsabban a szép új világ. Nem lehet mindezt másnak tekinteni, mint olyan víziónak, amelyből csak „sokkterápiával” gyógyíthatnák ki magukat a betegek. Nem ajánljuk senkinek, hiszen a modern gyógyászat is egyre inkább visszatér a „konzervatív” metódusokhoz. Ami tehát az orvoslást illeti, a sokkterápiával fémjelzett irányzat kizárólagos, üdvözítő voltába vetett hitet meghaladta az önmagában is természetes módon gyógyító idő. Érdekes lesz majd elolvasni, újabb tíz év múlva miként válaszolnak az unió polgárai a jelen közvélemény-kutatásban feltett kérdésekre. Csak magunknak ártunk vele, ha azt reméljük, valaha is lényegesen elégedettebbek leszünk, kibújhatunk Faust bőréből. És ne engedjük meg, hogy ezt a bőrt (is) megpróbálják lehúzni rólunk!