„Szükségem van a társulatra, ahol velem egyívású, hasonló mentalitású emberekkel, a szó szoros értelmében egész nap – nem csak a délelőtti és az esti próbák ideje alatt – a készülő előadásról lehet beszélgetni. Vidéken az ember színházában él – hol másutt is létezhetne? -, s éjjel-nappal a színjátszás körül forognak a gondolatai” – vallja Kuna Károly (képünkön), a Székesfehérvári Vörösmarty Színház tagja.Színházeszményének megfelelően gyakorta váltott együttest, keresve a megközelítően ideális helyzetet. A Csiszár Imre nevével fémjelzett Miskolci Nemzeti Színházban kezdte pályáját, ahol már főiskolásként vendégszerepelt, innen a legendás kaposvári teátrumba vezetett az út. Mindezt nehezítette, hogy feleségével, Pirisi Edit énekesnővel együtt kellett szerződéshez jutniuk. „Kaposvár után, még a szocializmusban, valószínűleg az első munkanélküli színészek lettünk” – emlékszik, keserűség nélkül az emberpróbáló évekre Károly. A család megélhetését haknikkal biztosították. „Éjszaka hosszú verseket bifláztam, s ha kellett, hát pártünnepélyeken is szavaltam” – idézi a régmúltat. E korai szabadúszó létformát hamarosan felváltotta a győri szerződés. Már első nap fel akart mondani, olyan, számára elfogadhatatlan színházellenes szemlélettel találkozott a próbán. Mégis maradtak, így kerülhetett be Markó Iván egyik produkciójába, amelyet Párizsban mutattak be a nagy francia forradalom tiszteletére rendezett ünnepségen. A francia főváros után ismét Miskolcra költöztek. Mindegyik, a színházba látogató fiatal, agilis rendező főszerepet osztott Károlyra, ennek köszönhetően épült ki hosszú távú munkakapcsolata Szász Jánossal, Telihay Péterrel, Zsótér Sándorral. Amint ezek az alkotók távoztak, elkerülhetetlenül következtek a cseppet sem szívderítő hétköznapok. Bárhová is került, szerencséje nem hagyta cserben, ugyanis évről évre megadatott számára egy olyan produkció, amelyben felhőtlenül érezte magát. „Nagyon nehezen viselem az olyan rendezőket, akiknek nem születik önálló gondolatuk egy darabot olvasva, pusztán színre állítják a szerzői instrukcióban fogalmazottakat.”Úgy látja – s tegyük hozzá, helyesen! -, hogy mind kevesebb az olyan színházvezető, társulati tagként dolgozó rendező, aki figyeli a játszók munkáját, fejlődését, és ennek tükrében oszt szerepet, választ színművet. „Üzemszerűen, adott produkcióra szerződött színészekkel kerülnek színre az előadások. A közönség azonban egyszer csak feláll majd, és azt mondja: nem megyek színházba, hogy brazil sorozatokat nézzek” – állítja szenvedéllyel.Tisztában van azzal: sohasem fog meggazdagodni hivatásából, mivel többek között képtelen megfelelő módon forgolódni, gyártásvezetőket lefizetni szinkronstúdiókban. Bár puszta hangját nem találjuk meg az unalomig ismert néhány közt, akik éjjel-nappal áradnak televíziós csator-náinkból, a Kisváros című sorozat egyik epizódszereplőjeként megismerhette az egész ország. Ha komoly szerepen dolgozik, képtelen mellette akármi mást elvállalni, bár mint mondja ez sem záloga a kielégítő alakításnak, de legalább növeli az esélyét. „Hiába jó az előadást létrehozó csapat, az még nem biztosíték a jó produkcióra. Manapság már nem adatik meg, hogy a színi-előadás ne feleljen meg a nézők elvárásainak. El is árasztotta színházainkat a zenés darabok dömpingje” – állapítja meg keserűen.Második éve tart a szokatlan állapot, amelynek megfelelően felesége és Károly más-más társulat tagjai. Bevallotta, még az sem viselte meg őket, hogy Edit elvétve kap csak szerepet színházában, Miskolcon, s ideje jelentős részét fővárosi otthonukban tölti két fiával, miközben Károly minden reggel utazik Székesfehérvárra, s csak későn este, az előadás után tér haza. „Mint minden kollégám, úgy én is bízom benne, hogy a következő munkám végre olyan lesz, amelyben jól érezhetem majd magam” – reménykedik Kuna Károly.
origo.hu
Prisztás-gyilkosság: ki lehetett a gyilkos?
