Mésztelepi életképek az ezredfordulón

Mit számít ezeregyszáz ember sorsa tízmillióéhoz képest? – kérdezhetnénk, hiszen nem jelent országos problémát. Még a közeli városban, Tatabányán is legföljebb az önkormányzat vezetőinek okoz fejtörést Mésztelep jelene és beláthatatlan jövője. Az egykor virágzó, a közeli cementgyárban, mészműben és kőbányában dolgozó embereknek otthont adó kis telepet ma csak nyomortanyaként vagy Chicagóként emlegetik a környékbeliek. Mésztelep Felsőgallán található, amely közigazgatásilag Tatabánya része, s mindössze néhány kilométerre fekszik az egykori bányászváros központjától.Aki Győr felől vonaton tart a főváros felé, s az elsuhanó tájat kémleli, annak Tatabánya után bizonyára föltűnik a hazai falvak többségére már nem jellemző szegénység: bedőlt falú, málló vakolatú, roskadozó házak, rendetlen kertek, elhagyott ólak. Majd hirtelen rendezett utcák következnek, olyan egyenesek, mintha vonalzóval húzták volna őket, amelyekben katonás rendben állnak az egymáshoz tapadó, földszintes, szürke hullámtetővel borított épületek. Helyenként foghíjak, tető nélkül maradt, csupasz falak, téglakupacok törik meg az egységet. A legtöbb ház a távoli múltban látott festéket, közöttük rikító kék foltok jelzik a körülményekhez és lehetőségekhez képest karban tartott otthonokat.Ez a különálló kis telep voltaképpen Felsőgalla része, amely Tatabányához tartozik. Igazából azonban a senki földje, vagy talán csak az ott élők különös, elzárt birodalma. A falu épül, szépül, emeletes, új szolgáltatóháza is van, amelyben a postahivatal, az orvosi rendelő, a körzeti rendőrőrs, az önkormányzati megbízott irodája és a könyvtár kapott helyet. Csendes a rendelő, csak Éva nővér tesz-vesz a kartonozóban. Mésztelep hallatán elhúzza a száját.- Oda senki sem megy szívesen. Még a rendőr is elkerüli, mióta megfenyegették, és betörtek hozzá. De élnek ott rendes családok is, akiket nagyon sajnálunk. Sokan kerültek Mésztelepre szükségből: nem tudták fizetni a lakásuk költségeit, és ide költöztették őket. Vannak olyan idős emberek is, akik valaha a bányában dolgoztak, ma nyugdíjasok, évtizedek óta itt élnek, nincs hová menniük. Ma már a fiataloknak sincs munkájuk, kevesen dolgoznak rendszeresen.Az ápolónő több olyan családot említ, amelyben fogyatékos gyermek született, de ez errefelé egyáltalán nem ritka. Okát egyrészt az egészségtelen életkörülményekben látja, amihez hozzájárul, hogy majd mindenhol túl sok gyereket vállalnak a lehetőségeikhez képest. A szolgáltatóházzal szemközti kocsmában délelőtti csendesség fogadja a betérőt, ám ezen a napon a szokásosnál nagyobb forgalomra lehet számítani, minthogy a postás ma hozza a segélyeket. A mésztelepi romák ilyenkor egyenesen ide jönnek, s pár napig, amíg tart a pénzük, gyakori vendégek. Utána hetekig színüket sem látják errefelé. Az italt mérő, középkorú asszony itt született a faluban, de már az idejét sem tudja, mikor járt utoljára Mésztelepen. Szerinte jobb elkerülni.- Éppenséggel bemehetnek, de egyáltalán nem biztos, hogy ki is jönnek onnan – vélekedik, majd tanakodni kezd, hogyan lehetne biztonságban megúszni a mésztelepi látogatást.- Az autót semmiképpen se hagyják ott, de gyalogosan is kockázatos sétálgatni – mondja elgondolkodva, s végül arra a megállapításra jut, hogy nem érdemes bemenni.Az intés ellenére előbb autóval, majd gyalogszerrel járjuk végig a néptelen utcákat. Csupán egy-egy ablakból leskelődő szempárt s néhány iskolából hazafelé tartó gyereket fedezhetünk föl. Pedig majd mindenütt otthon vannak, az apró ablakok mögött lüktet az élet. Nem ritkán tízen is osztoznak a sötét, dohos, félhomályos és módfölött alacsony szobácskákon. A szolgáltatást egyetlen közért jelenti, egy jobb időket megélt, mára jócskán elhanyagolt, csupa rács épületben. Van még egy kocsma, amelybe a kiírás szerint kizárólag klubtagok léphetnek be, s az ajtó csak belülről nyílik, fizetővendégeknek. Hogy miből fizetnek, nem számít, s jobb is, ha nem firtatja senki. A lényeg az, hogy a lopni kényszerülő romák áldozatnak érzik magukat, akiket a munkanélküliség, kizárólag a szükség visz rá, hogy néhanap letérjenek a tisztesség útjáról.Az egyik házból idős asszony lép ki vödörrel a kezében, s az utcai kúthoz igyekszik. Nagy néni hetvenhárom éves, amolyan őslakos, hiszen 1950 óta él a telepen, s azok közül való, akik még a cementgyárban dolgoztak. Előbb félve körülnéz, közli, hogy nem szívesen beszél, majd mégis megered a nyelve. Kiderül, hat gyermeket nevelt föl, akik tizenkét unokával gyarapították a család létszámát, s már dédunokák is vannak. Az egyik unokája a szomszédban lakik, a legfiatalabb lánya pedig vele él, minthogy nyomorék.- Látta volna ezt a telepet régen! Büszkék voltunk rá. Minden ház előtt virágoskert volt, a házak sem így néztek ki. Tavaly ültettem ide a fa tövébe néhány virágot, de kitépkedték – legyint lemondóan. Nem szeret veszekedni, igyekszik békében élni a telep új lakóival, akiket kacagányoknak hív, nehogy megsértse őket.Az idős asszony kevéske nyugdíját kávéfőzéssel egészíti ki. Sokan járnak hozzá, van, aki hozza a pléhbögréjét, s a termoszból harminc forintért kap egy adag kávét. Nagy néni panaszkodik a magas rezsi miatt. Bevezettette ugyan a házba a vizet, de spórol vele, mert a vízdíj igen magas. Ezért inkább a kútra jár. A lakbér, a víz- és csatornadíj mellett tetemes kiadást jelent a tüzelő is: tíz mázsát hoznak tizenötezer forintért.- Leömlesztik a ház elé a szenet, s gyorsan be kell hordani, különben azonnal lába kél. Ellopják és eladják – mondja Nagy néni, aki szemlátomást megszokta az utóbbi évek változásait, bár beletörődni nem tud abba, hogy az egykor virágzó telep lassan ebek harmincadjára jut. Azelőtt állatot is tartottak, a kertekben sok helyütt ma is állnak az ólak, de bennük már egyetlen állat sem maradna meg néhány óránál tovább.- Pár éve vettem néhány csirkét, de másnapra egy se volt meg. Nem is merünk elmenni itthonról, valaki mindig vigyáz a házra, különben csak a csupasz falak maradnának, mire megjövünk. De talán még az sem, hiszen kiszedik a falból az ablakot meg az ajtót, sőt a téglát is elhordják.A szoba-konyhás lakás mellé kis nyári konyhát építettek, amelyből egy apró helyiség nyílik. Régen kamrának használták, most ez a fürdőszoba, igazi békebeli vaskályhával, s amolyan tessék-lássék kivitelezésben, ám errefelé még így is fényűzésnek számít. Nem beszélve a teli mélyhűtőládáról. A helyiséget megtölti a paradicsomleves illata.- Mi is tízen éltünk egy szoba-konyhában, de a gyerekek olyan egészségesek voltak, mint a görögdinnye – jelenti ki mosolyogva. – Soha nem tartoztunk, most is becsületesen fizetünk, hozzánk nem jön a postás hátralékkal. A kacagányoknál bezzeg a férfiembernek nem kell dolgoznia, csak gyereket csinálni, meg a postást várni a családi pótlékkal.Ide ritkán téved idegen, pár perc múlva feltehetően a telep másik végébe is elvitték a hírünket. Hatalmas fekete ember toppan elénk, fején viseltes szőrmekucsma. Mindjárt látszik, hogy neki itt mindenről tudnia kell. Felesége éppen munkába indul, egy kft.-nél dolgozik a faluban. Hároméves fiuk az apjával marad. A konyhába lépve az idős férfinak le kell hajolnia, hogy be ne verje a fejét a szemöldökfába. Odabent pedig egyenesen úgy fest, mint az óriás a törpék birodalmában. A két belső, félhomályos, alig fűtött helyiség olyan, mintha felrobbant volna bennük a ruhásszekrény.Nemrég költözött ide, azelőtt Tatabánya kertvárosában lakott, de rokkantnyugdíjából már nem tudta fenntartani a házát. Mindig tisztességesen dolgozott, s csak méltatlankodik mindazon, amit itt tapasztal. Mutatja polgárőr-igazolványát, de ezt itt titokban tartja. Fél a saját fajtájától. Sértődötten panaszolja, hogy hiába szeretne beszélni a polgármesterrel, soha nem jut be hozzá.- A közbiztonságról jobb nem beszélni. Ha kihívjuk a rendőrséget, vagy jönnek, vagy nem, de leginkább nem – jegyzi meg, s úgy ül a konyhaasztalnál, akár egy király a trónján. Keze ügyében a mobiltelefon, de valahol odabent vezetékes is található.A szomszéd utca egyik szépen rendbe hozott, fehérre festett házának falán tábla hirdeti, itt Kósa László asztalosmester lakik. Felesége nyit ajtót, bentről öblítőillat árad. Egy másik világba lépünk, amolyan igazi polgári otthonba, amely a négytagú család kényelmét szolgálja, s minden szeglete jó ízlésről árulkodik. A férfi harminckilenc éves, az asszony valamivel fiatalabbnak látszik. A feleség háztartásbeli, a férfi pedig a kertben rendezte be asztalosműhelyét, ahol a városi megrendelők számára dolgozik. A helybéliek nem igényelnek asztalosmunkát. A házaspár el sem tudja képzelni az életét máshol, a gyerekek is ragaszkodnak a telephez. Lakásukat kibővítették, komfortossá tették. Nem mondható el ugyanez a ház többi lakásáról.- Voltak itt olyan gyerekek, akik nem tudták, mi a vécé. Elvileg három családra jut egy árnyékszék, de még annak az ajtaját is elviszik, eltüzelik, azután meg reklamálnak. Az emésztőbe beledobálnak mindent, és csodálkoznak, ha nem lehet kiszippantani, mert tele van szeméttel, nagykabáttól biciklikerékig minden van benne. Nemrég felújították a megszűnt iskola épületét, de már azt is kezdik széthordani – meséli szelíd hangon az aszszony, aki mindezek ellenére úgy érzi, nincs mitől tartania, nekik még semmi gondjuk nem akadt a telepen élőkkel. A véleményük persze megvan, s ha valaki randalírozik a szomszédban, akkor rendet tesznek.- Emlékszem, tizenöt éve még nyitva hagyhattuk az ajtót, ha elmentünk itthonról – tekint a férjére, aki bólogat.- Elég egy-két cigány család, hogy megkeserítse az itteniek életét. Igaz, akad közöttük kétszáz fős is. Hallani bandákról, bűnözőcsoportokról, de nekünk eddig nem volt bajunk velük. Sok rendes ember is akad közöttük.A szépen berendezett, tágas konyhában a két boldog, kiegyensúlyozott ember olyan benyomást kelt, mintha a Mésztelepnél ideálisabb lakhely nem létezne a földön. Számukra nem is létezik. Nemsokára elköltöznek innen, de csak az utca végére, egy tágasabb házba.A tatabányai polgármesteri hivatal szociális igazgatási irodájának vezetője, Gács Györgyné derűlátó. Szívén viseli a Mésztelep sorsát.- Nincs az országban még egy ilyen hely. Az egyetemekről ide jönnek a szociológushallgatók, szakdolgozatok, tanulmányok készülnek, cikkek jelennek meg Mésztelepről – mondja. Helyben is született egy mindenre kiterjedő, átfogó jelentés, s jókora iratcsomó jelzi, hogy a hivatal nem kevés időt és energiát szentelt az ügynek. A telep azóta indult hanyatlásnak, mióta Felsőgallán felszámolták az ipari létesítményeket. Rontott a helyzeten az is, hogy Nógrádból kétfalunyi roma települt ide. Zömükben lakásfoglalóként, de az akkori törvények szerint nem lehetett, ma meg nem merik kilakoltatni őket.- Állítom, hogy a mi cigányaink rendes cigányok, és ezt az eddigi közmunkaprogramjaink be is bizonyították. Ha akad munka, tisztességesen dolgoznak, mi pedig mindent megteszünk azért, hogy legyen – jelenti ki határozottan, s látszik, hiszi is, amit mond.Egy 1996-ban készült cselekvési programból és az akkori intézkedési tervből kiderül, hogy az önkormányzat széles körű és alapos munkát végzett az itt élők helyzetének megoldása érdekében. A közgyűlésre fogas kérdés eldöntése hárult: megmaradjon-e Mésztelep, s ha igen, milyen formában? Nagy súllyal esett a latba a rendezés anyagi vonzata. Felmerült a jelenlegi házak elbontásának és újak építésének kérdése is, de szociális jellegű bérlakásokról lévén szó, ebben az esetben gondoskodni kell az itt élők további sorsáról, s elhelyezésük során nem hagyható figyelmen kívül a lakók szűkös anyagi lehetősége sem. A szociális helyzet vizsgálatából és az akkori előterjesztésből kiderült, hogy a szegénység következtében átlagon fölüli a bűnözés és a Mésztelepen élő bűnözők száma. Ennek javulását a városatyák elsősorban a városfejlesztéstől, a jobb életkörülmények teremtésétől várták, így végül a folyamatos felújítás, korszerűsítés és közművesítés mellett voksoltak. Bevezették a gázt és a vizet, megkezdték a csatornahálózat építését, és szép sorban rendbe hozzák az úgynevezett hatajtós, zömében mésztéglából épült házakat. Mindebből alig látszik valami.Lőrincz Norbert szociális munkás jól ismeri a telepet, hiszen az egykori körzeti rendőrőrs épületében kaptak helyet a hajléktalanok, akik távolról sincsenek biztonságban errefelé. Éjszakai szállás, nappali melegedő, anya-gyerek otthon működik itt, de még a nincstelenek is félnek.- Amikor a segélyt kapják, rendszeresen megtámadják őket, elveszik a pénzüket, nem ritka a késelés. Sötétedés után teljesen elnéptelenedik a környék, a buszok üresen járnak, mert a megállóba nem mer kiállni senki – foglalja össze Lőrincz Norbert. Ennél is aggasztóbbnak látja azoknak a régi mésztelepieknek a helyzetét, akiket mélyen megviseltek a jelenlegi állapotok, a tudat, hogy mivé vált az otthonuk, a telep, ahol egykor virágzott a kultúra, volt művelődési ház, iskola és mindenféle szolgáltatás.- Hiába közművesítettek, a legtöbben nem tudtak a vezetékre csatlakozni, mert nem volt pénzük, jóllehet az átalányt így is fizetniük kellene. Sokan kerülnek ide úgynevezett irányított lakáscserével, de mire beköltöznének, lakhatatlan a ház, se ajtó, se ablak, de még a víz- és villanyvezetékeket is kiszedik a falból.Mindenesetre az már a közmunkaprogramnak köszönhető, hogy az utcák tiszták, akár egy katonai körlet. De ettől talán még szembetűnőbbek a pusztulás, a nyomorúság nyomai. Az utóbbi években egész utcák tűntek el örökre, de így is maradt bőven olyan kőhalom, amelynek a helyén egykor ház állott.