Embernyi űr

Ha valaki eltávozik közülünk, úgy érezzük, betölthetetlen űrt hagy maga után. De ilyenkor azt mondják, pótolhatatlan ember nincs, s az élet megy tovább. Az üres székbe új ember kerül, a régiről pedig kegyeletből hallgatunk, még akkor is, ha gyakorta eszünkbe jut. Attila azonban, igenis, pótolhatatlan. Legalábbis nekünk, akik szerettük. Közülünk nem távozott el, csupán testi valójában nem lehet jelen. Sőt még ez sem igaz, hiszen nap mint nap látom őt, amint lapzárta után sakkozik, hallom a kuncogását, megpróbálom kitalálni, mit mondana éppen. Az biztos, hogy most nem örülne a sok méltatásnak, az emlékezésnek. Azt mondaná, ne velem foglalkozzatok. Így azonban csak mulat rajtunk. Tudta ő, hogy ki mit gondol róla, akkor is, ha nem mondtuk ki.Sokan szerettük, de nem biztos, hogy jól. Talán jobban kellett volna vigyáznunk rá, hiszen tudtuk, milyen kíméletlenül pusztítja magát. Elnéztük. Fiatal volt még, s reméltük, egyszer beváltja ígéretét, és az egészségére is ügyel. Ideig-óráig sikerült neki, azután mindig hatalmába kerítette valami különös belső keserűség. Talán tudta, hogy sietnie kell. Semmit sem csinált csak úgy módjával. Nem ismert határt. Ha korholtuk, miért nem mond le szenvedélyeiről, miért nem alszik többet, felcsattant: „Akkor minek élek?” Váratlan halálával bennünk rekedtek gondolatok, ki nem mondott szavak, az iránta érzett megbecsülésünk meganynyi jele. Hirtelen ment el, legtöbbünket elnémította a fájdalom, a hiány- és tehetetlenségérzet, amely azóta sem enyhült. Éppoly eleven, mint egy esztendeje, amikor a miért kellett ennek így történnie kérdésre próbáltunk választ találni. S lám, ha ma újra betoppanna közénk, ott folytathatná, ahol tavaly abbahagyta.Könnyű volt szeretni őt, s vágyott is erre. Méltatói kiemelhetik számtalan jó tulajdonságát, erényeit, érzékenységét, újságírói éleslátását, szókimondását. Számomra megejtőbbek, szívet melengetőbbek voltak a hibái, gyengeségei, kis szeszélyei, az önmagunkban is felfedezhető gyarlóságai, de mindenekfölött az, hogy vállalta őket még akkor is, ha üdvösebb lett volna a szebbik arcát mutatnia. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki álarc nélkül járjon a világban. Attila nem sok gondot fordított arra, hogy valaki szebbnek, jobbnak lássa, mint amilyen valójában.Mindez persze éppen azok tűrőképességét tette próbára leginkább, akik közel álltak hozzá, jóllehet szókimondásával gyakran kavart vihart a közéletben is. Írásai árulkodnak személyiségéről: kendőzetlenül kimondta véleményét, hitt az igazában, s a legkevésbé sem érdekelte, hány embernek lép a tyúkszemére. Így azután nem is volt szalonképes.Az őszinte ember sohasem az. Tőle ugyancsak rossz néven vették a kíméletlen igazságot. Ki szereti, ha tükröt tartanak vicsorgó arca elé, ha leleplezik hazugságait, s lerántják a leplet féltve őrzött titkairól?Magánéletében sem kímélte környezetét. Egy rakoncátlan, szemtelen gyermek módjára csipkelődött, hol komolyan, hol csak játékból próbálta letépni mások maszkját, s jól mulatott, ha sikerült a csel. Kiválóan ismerte az emberi lelket, átlátott minden mesterkedésen, hízelgésen és talpnyaláson. Tudta, mit csinál, gyorsan döntött, s vitás kérdésekben tökéletes békebírónak bizonyult.Személye biztonságot jelentett munkatársai számára. Tudtuk, rá mindig, a nap és az éjszaka bármely órájában számíthatunk. Sokéves hányattatása után ez a szerkesztőség jelentett számára mindent. Semmi sem volt neki sok vagy elég, amit a lapért tehetett. Ha nem volt itt, akkor is itt volt. Ahogyan itt van ma is. S nem hagy el minket mindaddig, amíg emlékezünk rá.