Királytigrisek a Bakony vadonjában

A náci Németország végnapjaiban, az 1945 kora tavaszán elindított Tavaszi ébredés kódnevű hadműveletnek, a második világháború utolsó nagy német offenzívájának – amellyel Adolf Hitler kétségbeesett kísérletet tett a Vörös Hadsereg visszaszorítására, és az összeomló Harmadik Birodalom számára létfontosságú zalai olajmezők biztosítására –, a Dunántúl volt a terepe. A március 6-án elkezdődött nagyszabású ellentámadásban a német hadvezetés kiemelt szerepet szánt a Velencei-tó és a Balaton között húzódó frontvonalról előrenyomuló 6. SS-páncéloshadseregnek; az offenzívában a második világháború legfélelmetesebb nehézpáncélosai, a Királytigrisek alkották volna a szovjet vonalakat áttörő megállíthatatlan éket. Csakhogy a német stratégák egyvalamivel nem számoltak: a Sárrét kora tavaszi olvadástól ingoványossá vált területével, ami megakadályozta, hogy a 70 tonnás monstrumok hatékony harcrendbe fejlődjenek fel. A szörnyű terepviszonyok, valamint a krónikus üzemanyaghiány miatt a visszavonuló német seregtestek számos páncélost hagytak hátra a Balaton-felvidéken és a Bakonyban, amiket először a helyi lakosság fosztott ki, majd szervezett roncsvadász alakulatok gyűjtötték be az elárvult tankok maradványait.

KIrálytigrisek bevetés előtt Fotó: Wikimedia Commons/Bundesarchiv

A Királytigrisek alkották Hitler egyik utolsó reményét, hogy megfordítsa az 1945 tavaszára katasztrofálissá vált magyarországi harctéri helyzetet. A második világháború történetében sehol sem vetették be akkora számban a legfélelmetesebb német nehéztankot, mint a dunántúli hadműveletben.

A Királytigrisek voltak a második világháború legfélelmetesebb páncélosai. Csak alig néhány példányuk maradt fenn  Fotó: Wikimedia Commons/ Bovington, Tank Museum

A Királytigrisek, Hitler rettegett halálosztói

A nyugati hadszíntéren, az Ardennekben 1944. december 16-án elindított nagy német offenzíva keserves meglepetésként érte az angolszász szövetségeseket. A kezdeti német sikerek után az amerikai és brit hadseregcsoportok súlyos veszteségek árán ugyan, de sikeresen megállították, majd 1945 januárjának közepére a kiindulási vonalaikig szorították vissza a szintén komoly veszteségeket elszenvedett német seregtesteket. 

SS roham-alegység az ardenneki ellentámadás idején   Fotó: Wikimedia Commons/Bundesarchiv

A nyugati kudarc után Adolf Hitler figyelme ismét kelet felé fordult, ahol újabb katasztrófa fenyegette az ekkor már recsegő-ropogó náci hadigépezetet. A Vörös Hadsereg első alakulatai 1944. szeptember 23-án Battonya, Csanádpalota és Makó térségében lépték át Magyarország trianoni határait. Noha eleinte úgy tűnt a szovjet hadvezetés számára, hogy Magyarországról gyorsan kiszoríthatják a német alakulatokat, ám Horthy kormányzó október 15-i kudarcba fulladt átállási kísérlete, a nyilas hatalomátvétel és Budapest ostroma hosszan elhúzódó véres harcok terepévé változtatta a magyarországi hadszínteret. Ami különösen riasztó volt Hitler számára, hogy Fjodor Tolbuhin marsall 3. ukrán frontja, valamint Rogyion Malinovszkij marsall 2. ukrán frontjának egyes seregtestei tartósan megvetették lábukat a Dunántúlon.

Fjodor Tolbuhin marsall, a 3. ukrán front parancsnoka  Fotó: Ria/Novosti

Románia 1944. augusztus 23-án történt kiugrása miatt a Harmadik Birodalom elvesztette a legfontosabb üzemanyagforrást, a ploesti olajmezőket, ami miatt 1944 szeptemberére 90 százalékkal csökkentek a náci Németország olajforrásai. 

Ebben a válságos helyzetben a zalai olajmezők váltak a Harmadik Birodalom legfontosabb üzemanyagforrásává. 

Adolf Hitler ezért elhatározta, hogy bármi áron megvédi a náci Németország utolsó olajtartalékait, amihez azonban ki kellett szorítani a Vörös Hadsereg Dunántúlon stabil frontvonalat kiépített alakulatait.

A Királytigrisben csak az volt az egyetlen jó dolog, hogy kevés volt belőle

Az ardenneki kudarc után, 1945 januárjában Hitler utasítást adott a nyugati offenzívában kulcsszerepet játszó és Josef (Sepp) Dietrich SS-Oberstgruppenführer (vezérezredes) parancsnoksága alatt álló 6. SS-páncéloshadsereg nyugati frontról való kivonására, feltöltésére, és rövid pihentetés utáni magyarországi átvezénylésére. 

Sepp Dietrich (a képen balra) a 6. SS-páncéloshadsereg parancsnoka  Fotó: Bundesarchiv/O.Ang.

Adolf Hitler az 1945. január 17-én megtartott helyzetértékelő megbeszélésen tájékoztatta tábornokait a tervezett dunántúli offenzíva fő célkitűzéseiről, amihez a Harmadik Birodalom még rendelkezésre álló összes páncélostartalékát be akarta vetni.

                        Heinz Guderian vezérezredes Berlin védelmében akarta bevetni az utolsó páncélos tartalékokat                                            Fotó: Wikimedia Commons/Bundesarchiv

A kiváló páncélosparancsnok, Heinz Guderian vezérezredes, a szárazföldi véderő (Oberkommando des Heeres, OKH) vezérkari főnöke azonban erélyesen tiltakozott a terv ellen és arra hívta fel Hitler figyelmét, hogy a Vörös Hadsereg készülő fő csapása az Odera és Neisse folyók, a Berlin előtti utolsó természetes védővonalak áttörésére és a német főváros bevételére irányul, éppen ezért azt követelte, hogy az Ardennekből kivont páncéloserőket ne Magyarországon, hanem a birodalmi fővárost fenyegető szovjet offenzíva meghiúsítására vessék be. Az e kérdés körül kialakuló és hangos veszekedésbe torkolló vita során Hitler üvöltve azt vágta Guderian fejéhez, hogy a tábornokainak fogalmuk sincs a hadigazdaságról és az olaj jelentőségéről, és mint mindig, most is a Führer akarata érvényesült. 

A leépült Adolf Hitlerben még mindig megmaradt az a képesség, hogy hasson az alárendeltjeire   Fotó: Bundesarchiv/O.Ang.

A sietve kidolgozott hadműveleti terv, az Unternehmen Frühlingserwachen (Tavaszi ébredés) végrehajtásához impozáns csapásmérő erőt vontak össze, ami alig két hónappal a náci Németország végső összeomlása és kapitulációja előtt már önmagában is figyelemre méltó ténynek számít. A dunántúli hadművelethez összevont támadóerő 10 páncélos és 12 gyalogos, valamint páncélgránátos hadosztályból, mintegy 220 ezer katonából 3200 lövegből, 656 harckocsiból és rohamlövegből állt. 

A Királytigriseket csak megkésve, 1944 nyarától vetették harcba    Fotó: Bundesarchiv/Wagner

A páncéloshadosztályok legfélelmetesebb csapásmérő egységei, mint például már az ardenneki áttörésben rettegett hírnévre szert tett és Joachim (Jochen) Peiper Standartenführer (SS-ezredes) parancsnoksága alatt álló 503. nehézpáncélos zászlóalj a vadonatúj fejlesztésű 70 tonnás Panzerkampfwagen VI Ausf. B 8Königstiger” Királytigris harckocsikkal voltak felszerelve. Ahogyan azt még az ardenneki ellentámadás idején egy amerikai tiszt megjegyezte, 

a Királytigrisben csak egyetlen jó dolog volt, mégpedig az, hogy kevés volt belőle. 

E páratlan támadóerővel rendelkező nehézpáncélosból az 1944-ben elkezdett és 1945 elejéig tartó sorozatgyártás során mindössze 492 példány hagyta csak el a gyártósorokat. 

                      Joachim Peiper SS-Standartenführer (a kép jobb szélén) az 503. SS nehézpáncélos zászlóalj parancsnoka                                        Fotó: Bundesarchiv/O.Ang.

A Királytigris több mint hat méter hosszú 8,8 cm-es KwK 43 L/71 típusjelű és rendkívül nagy torkolatsebességű lövege a második világháború leghatékonyabb harckocsiágyúja volt, amivel az összes angolszász szövetséges, illetve szovjet tankot egyetlen lövéssel képes volt megsemmisíteni ezek hatásos lőtávolságán kívül, 1000-2000 méteres távolságból.

A Királytigris gyenge pontja a hatalmas súlya, és a tömegéhez képest gyenge motorja volt. A monstrum mozgatásáról gondoskodó 700 lóerős Maybach HL 230 P30 típusú benzinmotor betonozott országúton legfeljebb 38 km/h, terepen pedig maximum 17 km/órás sebességet biztosított a nehéztank számára. 70 tonnás tömege a kisebb hidakon való átkelésnél is komoly problémát jelentett .

A Királytigris minden ellenséges harckocsit még azok lőtávolságán kívül képes volt megsemmisíteni    Fotó: Wikimedia Commons/ Les Meloures

De páratlan volt e félelmetes szörny páncélvédelme is; a torony frontpáncélzata 185 mm, a harckocsi elejéé pedig 150 mm vastagságot tett ki, ami az ellenséges harckocsiágyúk és páncéltörő lövegek számára szemből kilőhetetlenné tette a Királytigrist. A dunántúli harcokhoz a 6. SS-páncéloshadseregben összevont Királytigrisek a második világháború történetében a legnagyobb számban a Tavaszi ébredés hadművelet során lettek bevetve.

Sárba fulladt Hitler utolsó offenzívája

A Balaton és a Velencei-tó térségéből kiinduló offenzívában a 6. SS-páncéloshadsereg, valamint Herman Balck vezérezredes 6. páncéloshadsereg alkotta a fő támadóerőt. Az előretörést délről Otto Wöhler gyalogsági tábornok Dél Hadseregcsoportja fedezte. A haditerv szerint a német páncéloserőknek a Duna vonaláig kellett előretörniük kettévágva és bekerítve Tolbuhin marsall 3. ukrán frontjának seregtesteit, majd e magasabb egységek felszámolása után stabil védővonalat kellet volna kialakítaniuk a Duna mentén. 

Herman Balck vezérezredes (a képen középen balra), a 6. páncéloshadsereg parancsnoka  Fotó: Bundesarchiv/O.Ang.

Mivel Hitler a hadműveleti parancsnokok halasztási kérelme ellenére is ragaszkodott a támadás megindításának március 6-i időpontjához, így már nem maradt idő a terepviszonyok alaposabb felderítésére 

ami pedig minden páncélos támadóművelet sikerének az egyik legalapvető feltétele. 

1945 márciusának első napjaiban csapadékosra fordult az időjárás; hózáporok, eső és havas eső váltották egymást süppedőssé áztatva a megindult hóolvadástól sártengerré változó talajt. A március 6-án hajnalban félórás intenzív tüzérségi előkészítés után támadásba lendülő német páncélosegységek amikor letértek a műútról, hogy szétbontakozzanak a terepen, a 70 tonnás Királytigrisek és a könnyebb, 45 tonnás Panzerkapfwagen V „Panther” Párduc harckocsik is azonnal elakadtak a sárban. 

A Dunántúlon felvonuló német nehézpáncélosok  Fotó: Bundesarchiv/O.Ang.

A 6. SS-páncéloshadsereg alakulatai a támadás első két napján ezért csak alig 8 kilométert tudtak előrehaladni. 

Számos páncélos menthetetlenül beleragadt a sárba, a személyzetük ezért kénytelen volt ezeket felrobbantani. 

Amikor megszűnt a csapadék és némileg felszáradt a talaj, a német harckocsik ismét előrenyomultak; március 10-én elfoglalták Simontornyát és a 6. SS-páncéloshadsereg kötelékébe tartozó 1. SS Adolf Hitler Leibstandarte, továbbá a 12. SS Hitlerjugend páncéloshadosztály egységei erőszakos átkelést hajtottak végre a Sió-csatornán, hídfőállásokat létesítve a csatorna déli oldalán. Március 13-án a 23. SS-páncéloshadosztály alakulatai még elfoglalták Sáregrest, ám március 14-re végleg kifulladt a német offenzíva ereje. A támadó alakulatok rengeteg harcjárművet vesztettek, jelentős részük vagy menthetetlenül a sárba ragadt, vagy pedig üzemanyag hiányában vált mozgásképtelenné. 

A dunántúli harcok során kilőtt Királytigris  Fotó: Wikimedia Commons

A március 16-án a Velencei-tótól déli-délkeleti irányba elindított elsöprő erejű szovjet ellentámadás azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy bekeríti Sepp Dietrich és Balck vezérezredes addigra már leharcolt és súlyos utánpótlási gondokkal küzdő  mindkét hadseregét. A visszavonulást biztosító folyosó óráról órára szűkült Tolbuhin marsall négyszeres túlerőben lévő csapatainak nyomása alatt, ám Hitler megtagadta Dietrich és Balck visszavonulást sürgető kéréseit. Ekkor azonban olyasvalami történt, amire addig még sohasem volt példa: a Führerhez fanatikusan hű SS-alakulatok Hitler parancsát figyelmen kívül hagyva kezdték meg a visszavonulást. 

SS-alegység az 1945 márciusi dunántúli harcokban. Az időjárás nem a németeknek kedvezett   Fotó: Bundesarchiv/O.Ang.

A nyugati határ felé hátráló német alakulatok a krónikus benzinhiány miatt a Balaton-felvidék és a Bakony térségében a még megmaradt páncélosaik jelentős részét is kénytelenek voltak hátrahagyni egyszerűen azért, mert a tankokból az utolsó cseppig kifogyott az üzemanyag. 

A leghamarabb a Királytigrisek jutottak erre a sorsra; 

a harckocsi hatalmas tömegét mozgató tizenkét hengeres Maybach-motorok ugyanis valósággal falták a benzint. A megbénult harckocsikat az érvényben lévő utasítás szerint fel kellett robbantani, de gyakran előfordult, hogy a tank személyzete már az ehhez szükséges robbanóanyaggal sem rendelkezett. 

Visszavonuló német páncélgránátos alakulat a Dunántúlon, 1945 márciusában Fotó: Bundesarchiv/O.Ang.

Ilyenkor a páncélos lövegét hidraulikaolaj nélkül sütötték el, ami használhatatlanná tette a harckocsiágyút. A Dunántúlról az Ostmark (Ausztria) birodalmi területére visszahúzódó német alakulatok éppen ezért sok működésképtelen páncélost hagytak hátra az utak szélén.

Vaskohók mélyén végezték a rettegett acélragadozók

Amikor a harcok elcsendesedtek, az út szélén hagyott német páncélosok először a helyiek érdeklődését keltették fel. Amit csak tudtak le-, illetve kiszereltek a harckocsikból. A páncélosok megközelítése azonban korántsem volt veszélytelen vállalkozás. Nem egy harckocsit ugyanis a személyzete, miután elhagyta, úgynevezett robbanócsapdákkal, vagyis a páncélos köré telepített gyalogsági aknákkal vette körbe, hogy ezzel is megnehezítsék az üzemképtelen harcjárművek elszállítását – írja a Veol. 

Civil érdeklődők 1946/47 körül német páncélosok roncstemetőjében   Fotó:  Fortepan / Lissák Tivadar

De potenciális veszélyt jelenthettek a harckocsikban maradt lövedékek, robbanóanyagok is. A leszerelt fémlemezeket ólak, vagy a község határában csordogáló patakon átívelő pallóhidak építésére használták fel, a kiszerelt irányzékokat vagy a műszerfal óráit pedig „szuvenírként” vitték magukkal. Számos üzemképtelen harckocsit a Vörös Hadsereg erre kijelölt műszaki alakulatai vontattak el, de 1945 nyarától a magyar hatóságok is megkezdték a roncsok szervezett begyűjtését. A krónikus vas- és acélhiány enyhítésére használták fel a páncélozott harcjárművek roncsait; ezek kivétel nélkül az olvasztókohók mélyén végezték az eseményekben dús pályafutásukat. 1946–47-re az ország területén maradt harcjárműroncsokat mind összegyűjtötték és beolvasztották. 

A szovjet alakulatok a harcok elécsendesedése után elkezdték a hátrahagyott német harceszközök összegyűjtését   Fotó: Ria/Novosti

Így egyetlen Királytigris vagy más német tank sem maradt meg, holott egy-egy eredeti példány ma már a világ nagy haditechnikai gyűjteményeinek felbecsülhetetlen értékei közé tartozik. Mind a mai napig makacsul tartják magukat azok a legendák, 

amelyek szerint a Balaton térségében 1945 márciusában vívott heves harcok idején legalább két-három Tigris tank került a tó mélyére. 

A szájhagyomány útján terjedő legenda szerint a Tavaszi ébredés hadművelet idején, 1945 márciusában Zamárdi térségében három nehézpáncélos kísérelte meg a túlpartra való átkelést a befagyott Balaton jégpáncélján. Az első harckocsi óvatosan ráhajtott a befagyott víztükörre, hogy ellenőrizze, elbírja-e a jégpáncél a Tigris súlyát, majd miután nem szakadt be alatta a jégtakaró, két másik Tigris is követte.

                                            Egy elhagyott Királytigris a bakonyi Szentgálon                                            Fotó: Barnaky Péter/ Ratio Műhely Facebook

 Ám ekkor hirtelen repedezni kezdett a jég , majd nagy dörrenéssel beszakadt a harckocsik alatt. A tankok személyzete éppen csak hogy ki tudott ugrani a gyorsan süllyedő monstrumokból – állítja az immár nyolcvanéves népmese. A legenda arról azonban  már nem szól, hogy valójában miféle Tigrisek süllyedtek állítólag a Balatonba. Tudni kell ugyanis, hogy a legelső német nehézpáncélos, az 1942 és 1944 között gyártott Panzerkampfwagen Ausf. A, vagyis a Tiger (Tigris) I a balatoni hadműveletekben már nem vett részt. Peiper híres 503. nehézpáncélos zászlóalja kizárólag a modernebb Királytigrisekből állt, és arra sincs semmiféle adat, hogy a 6. SS-páncéloshadsereg kötelékében akár csak egyetlen példány is lett volna ebből a korábbi típusból. 

Visszavonuló német harckocsik a Dunántúlon, 1945. március végén   Fotó: Wikimedia Commons

Egy másik elmélet szerint maguk a visszavonuló németek süllyesztettek el néhány műszakilag meghibásodott „Tigrist” a tóban, hogy ezek ne kerülhessenek a szovjetek kezére. A legenda viszont adós marad azzal a válasszal, hogy vajon hogyan juttatták ki a tó közepére ezeket a több tucat tonnát nyomó súlyos szörnyetegeket. A közelmúltban elvégzett kutatások sem találtak semmiféle bizonyítékot a Balaton „Tigriseire”, így a helyi háborús folklór részét gazdagítja továbbra is ez az izgalmasan hangzó, ám minden valóságalapot nélkülöző legenda.

A Királytigris nehézpáncélos:

• a második világháború legnagyobb tűzerővel,
• és legerősebb páncélvédettséggel rendelkező harckocsija volt,
• amelyet legnagyobb tömegben 1945 tavaszán a dunántúli harcokban vetettek be.