A botrány
A brit The Sunday Times munkatársai részéről viszont kétségek merültek fel a naplók hitelességével kapcsolatban, pont azért, mert 1968-ban ők is megjárták, amikor Mussolini állítólagos naplójáért fizettek. A legkellemetlenebb szituációra a sajtótájékoztatón történt: Peter Koch, a Stern főszerkesztője kijelentette, hogy 100 százalékban biztos abban, hogy a naplók valósak, mire a jelenlévő történész, aki a naplókat korábban hitelesítette kijelentette, hogy ő ezt már máshogy gondolja, és nem kezeskedik értük.
A történész azt mondta, hogy nem lehet összefüggést találni a repülőgép-szerencsétlenség és az állítólagos naplók között, és hogy a magazin elsiette az ítéletet. A férfi azt is kijelentette: sajnálja, hogy a történeti ellenőrzés szokásos módszereit feláldozták az újságírói szenzáció érdekében. Ugyanis a történésznek korábban azt mondták, hogy előzetes vizsgálatkor már megállapították, hogy az iratok a II. világháború előtti időkben, illetve a II. világháború idején keletkeztek, és ő ennek biztos tudatában vizsgálta a naplókat.
Ki volt a hamisító?
A kaotikus sajtótájékoztatót követő napon Charles Hamilton amerikai autográfkereskedő szintén megvizsgálta a papírokat, és egyértelműen hamisítványnak könyvelte el őket.
A következő hetekben további, részletes elemzések alá vetették a dokumentumokat, és kétséget kizáróan kijelentették, hogy a naplók hamisítványok.
A kémiai vizsgálat kimutatta, hogy a papírt, a ragasztót és a tintát is a második világháború után gyártották. A naplók tele voltak hibákkal, modern szófordulatokkal és történelmi pontatlanságokkal, néha olyan információkra hivatkoztak, amelyekről Hitler nem is tudhatott. A nyomás hatására Heidemann bevallotta, hogy a naplókat valójában Konrad Kujautól szerezte meg, aki ismert hamisító volt. Kujau képzett művész volt, és más könyveket használt fel a naplók megírásához.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!