Erdélyben más törvény érvényesült

Januárban lépett életbe az új román földtörvény, amelynek értelmében a bárhol a világon élő román állampolgárok március 12-ig visszaigényelhetik egykori földjüket és erdőjüket. A törvény értelmében vissza kell adni – az 1921. évi földreform végrehajtása utáni terület nagyságát figyelembe véve – a közbirtokossági erdőket is. A Romániában, illetve Kelet-Európában a XX. század folyamán végrehajtott számos földreform céljainak megfogalmazásában több közös vonást fedezhetünk fel. Ezek közül különösen kettő – a mezőgazdasági ágazat hatékonyabb működésének biztosítása, valamint az igazságosabb birtokelosztás megteremtése – az, ami az 1921. évi és a jelenlegi földreform idején is megfogalmazódott, annak ellenére, hogy azóta az ország gazdasági szerkezete jelentősen megváltozott.Európa keleti felében az első világháborút követően a lakosság túlnyomó része a mezőgazdaságból élt. E jelentős számú paraszti lakosság helyzetét országonként más mértékben, de már a háborút megelőzően is sokféle tényező nehezítette. Az egészségtelen birtokmegoszlás, a feudális terhek, a kisbirtok életképességének és a nemzeti elnyomás kérdésének megoldása az első világháború után sürgető szükségszerűséggé vált, és földreformok sorozatához vezetett.Föld és fejlődésKülönösen a Szovjet-Oroszországgal szomszédos államokban volt fontos a szovjet gazdaságpolitika, a kommunista propaganda hatásának semlegesítése a mezőgazdasági proletárok földhöz juttatása és a kisbirtok életképességének biztosítása révén. A nemzeti feszültségek feloldása általában az idegen eredetű nagybirtok megszüntetésével indult, de az egész nemzeti közösség a földreform szempontjából való diszkriminatív kezelése újabb, más előjelű nemzeti és politikai feszültségeket keltett. A háború kiélezte a szociális ellentéteket, aktivizálta a parasztságot, amely ebben az időben már szervezetten is fellépett helyzetének javítása érdekében. Saját pártjai és politikai szervezetei jöttek létre, amelyek közül néhány kormányra is került a különböző országokban.A háborút Kelet-Európában jelentős területi változások követték, ezért az új államokban elemi igény volt a jogrendszer, a tulajdonviszonyok s ezen belül a földbirtokrendszer egységesítése. E törekvések együtt jártak a polgári fejlődés még meglévő akadályainak felszámolásával, a tulajdonelosztás, a gazdasági viszonyok és a politikai élet demokratizálásával, illetve helyenként a szándék politikai megfogalmazásával.A célok hasonlósága ellenére a különböző országokban végrehajtott agrárreformok jelentős különbséget mutattak radikalizmusuk és eredményességük tekintetében.A háború utáni Romániában az agrárreform szükségessége először az 1918. december 1-jei gyulafehérvári egyesülési határozatokban fogalmazódott meg. A III. cikkely 5. pontja radikális földbirtokreformot követelt, amely „lehetővé teszi a földmívelőknek, hogy maguknak legalábbis olyan nagyságú birtokot (szántót, legelőt, erdőt) szerezhessenek, amilyet családtagjaikkal együtt megmívelhessenek. Ennek az agrárpolitikának a vezérfonala egyfelől a szociális kiegyenlítés előmozdítása, másfelől a termelés fokozása kell hogy legyen.”Az agrárreform végül is az Erdélyi Kormányzótanács 1919. szeptember 10-i, 3911/1919. számú rendelete, az Averescu-kormány 1920. július 9-i, 2478/1920. számú rendelettörvénye után az 1921. július 23-án kelt, C. Garoflid földművelésügyi miniszter nevével fémjelzett földtörvényben öltött testet. Ez volt a legmerészebb földtörvény Európában. Hatmillió hektár földet, a földalap 20,6 százalékát sajátították ki, amelyből négymillió hektárt osztottak szét 1,4 millió paraszt között. A fennmaradó földmenynyiséget az állam tartalékalap képzésére használta. 1938-ig a földhöz jutottak száma kis mértékben, 24 405 fővel gyarapodott, a szétosztott föld menynyisége pedig 293 182 hektárral nőtt.1920 előtt Európában Bulgária és Belgium után Erdélyben volt a legnagyobb a kisbirtok aránya. A mezőgazdasági művelés alatt álló 3 320 873 hektár területből a kisbirtok 69,9, a középbirtok 11,6, a nagybirtok 18,5 százalékos arányban részesedett. A nagybirtoknak csak 32,5 százaléka volt magánkézben, a többi állami, egyházi, községi vagy közbirtokossági föld volt. 1903 és 1912 között a román kisbirtokosok 123 663 holdat, a szászok pedig 31 810 holdat vásároltak meg, amihez a magyar bankok 21 millió, a román bankok 24 millió, a szász bankok 5 millió aranykorona kölcsönt adtak. Az első világháború előtt a román kisgazdák rendelkeztek az összes erdélyi mezőgazdasági terület 46,32 százalékával.A háború előtti Románia a kisbirtok arányát tekintve a nyolcadik volt az európai rangsorban: ennek nagysága 48,8 százalékra tehető. A moldvai és havasalföldi parasztság háború előtti helyzetének illusztrálására bizonyára nem mellékes tényező, hogy 1907-ben itt zajlott Európa utolsó nagy parasztfelkelése, amelynek során közel tízezer parasztot öltek meg. Ami az 1921-es földreformot illeti, ennek célja, a kisajátítás mértéke, a végrehajtás módja és eredménye alapvetően különbözött Erdélyben és a Kárpátokon túli területen. A különbséget röviden úgy lehet jellemezni, hogy a Regátban valóban földreform volt, Erdélyben viszont földelkobzást hajtottak végre.A trianoni békeszerződés 63. cikke határozottan megtiltotta a távollevők (abszentisták) és optánsok (azok, akik annak az országnak az állampolgárságát igényelték, amelyben azelőtt illetőségük volt) birtokainak elvételét. (Az Országos Menekültügyi Hivatal adatai szerint 1924-ig Erdélyből 197 035 fő menekült Magyarországra.)Románia Erdély területén érvényesített földreformtörvénye az optánsokat hallgatólagosan az abszentisták közé sorolta, és nem adta meg a lehetőséget hazatérésükre. A törvény alkalmazásának a békeszerződéssel ellentétes voltát a román irodalom is elismerte, Magyarország és Románia pedig évekig tartó vitát folytatott a Nemzetek Szövetsége előtt az optánsok kártalanításáról. A két ország közötti vita végül 1930. január 30-án a hágai konferencián, a jóvátételről és az optánsok kártérítéséről szóló megállapodással zárult. Ennek értelmében Magyarország még 23 évig évi 13,5 millió aranykorona jóvátételt volt köteles fizetni Romániának, ugyanakkor a nagyhatalmak és az utódállamok 240 millió aranykoronás alapot hoztak létre az optáns birtokosok kártérítésére. A kisajátítás kényszerbérlet bevezetésével kezdődött. Ezt Erdély román megszállása után vezették be a nagy- és középbirtokokra vonatkozóan, amelyeken a tulajdonos – úgymond – nem tudta biztosítani a termelés folyamatosságát. A földre az osztrák- magyar hadseregben szolgált román hadkötelesek, a mozgósított gazdák, a földnélküliek és a tíz holdon aluli kisgazdák voltak igényjogosultak.A legnagyobb veszteséget az egyházi, iskolai és alapítványi birtokok szenvedték el. A nagyváradi, gyulafehérvári, temesvári és szatmári római katolikus püspökség 290 507 holdjából 277 513 holdat sajátítottak ki, a belső-erdélyi református egyházkerület 62 148 hold földjéből 25 222 holdat, az unitárius egyház 17 916 hold földjéből 11 389 holdat, a magyar evangélikus szuper-intendencia 1041 holdjából 73 holdat vettek el. A romániai magyar egyházaknak az agrárreform előtt összesen 371 614 hold birtokuk volt, amelyből 314 199 holdat, a birtokállomány 84,54 százalékát sajátították ki.Egyházi veszteségGlattfelder Gyula püspök pásztorlevelében, amelyben a román földreform intézkedéseit sérelmezte, így fogalmazott: „A nép földhöz juttatása s e célból a feltétlenül szükséges nagybirtok felszabadítása oly követelmény, mellyel szociális és erkölcsi okból meg kell barátkozni... Ezzel szemben lehetett talán csak azt az aggodalmat táplálni, hogy a teljes vagyoni biztonságot nyújtó föld helyett kevésbé biztos ingó vagyont kap a tulajdonos, amint az az aggodalom is jogosult volt, hogy a törvénnyel a soviniszta nemzeti politika céljára vissza fognak élni... Ámde most, az agrárreform végrehajtása során sajnálattal kell meggyőződni arról, hogy az érdekelt tulajdonosokat jogos várakozásukban rettenetes csalódás érte, amenynyiben egy hold földért átlag 2-5 métermázsa búza értéke állapíttatott meg első fokon örök vételárul. Ha ez az ármegállapítás végleges lesz, az annyit jelent, hogy a püspökségnek és káptalannak román területen lévő szerény birtoka elveszett... a katolikus kegyes alapoknak – vallás- és tanulmányi alapnak – sok százmilliót érő s az egyház függetlenségét biztosító vagyona elolvadt.”A székelység legfájdalmasabb veszteségét a közbirtokosság kisajátítása jelentette. A székely vármegyékben kevés volt a mezőgazdasági művelés alatt álló terület, a lakosság fő jövedelemforrása az állattenyésztés és a fakitermelés volt. A közbirtokosság eredete az ősi földközösségre vezethető vissza. Sokaknak egyedüli jövedelme az ebből származó részesedés volt, a közös legelők haszonélvezete szociális célokat is szolgált. A földreformtörvény szerint a községi és közbirtokossági legelőkből csak annyit lehetett volna kisajátítani, amennyi meghaladta a marhaállomány legelőszükségletét, ezt azonban a kisajátító hatóságok messze túllépték, és nem voltak tekintettel még a családfők 5-7 holdas igényjogosultságára sem.Ellenszolgáltatás nélkül, teljes egészében és minden ingósággal együtt elkobozták az állam javára az úgynevezett csíki magánjavakat is. Ezeket az I. székely határőrezred kapta 1783-ban II. Józseftől. 1851-ben – a székelyek szabadságharcban való részvétele miatt – az uralkodó elkobozta a csíki magánjavakat, 1869-ben azonban Ferenc József – magántulajdon címén – Csík és Háromszék „közönségének” örökre és feloszthatatlanul visszaadta. A csíki magánjavakhoz 62 539 hold legelő és erdő, Csíkszeredában 150 holdas mintagazdasággal rendelkező földművesiskola, több más iskola, kaszárnya, Csíksomlyón árvaház, több nagy értékű ház, gazdatiszti és tisztviselői lakás tartozott. Érté-ke 1914-ben érvényes áron számítva105 820 ezer aranykorona volt, elkobzása 15 ezer székely családot érintett.Visszaélésekre adott alkalmat, hogy a kisajátításmentes birtok nagyságát hegyes vidéken 50, dombos vidéken 200, laposon 500 holdban határozták meg, de hogy melyik föld melyik kategóriába tartozik, szabad megítélés tárgya volt. Akik nem főfoglalkozás-ként gaz-dálkodtak, azok esetében a birtok 10 holdon felüli részét kisajátíthatták, mint ahogy közcélokra kisajátították a városokat, községeket körülvevő mezőgazdasági területeket is, amelyek a település szegényebb rétegeinek nyújtottak megélhetést.A legáltalánosabb sérelem a kisajátítási árak megállapítása volt. A törvény szerint egy hold kisajátítási ára nem lehetett több, mint amennyi 1913-ban volt. Ez 600 és 1000 korona körüli összeget jelentett, amit ugyanannyi papírlejben állapítottak meg, de nem fizették ki készpénzben, hanem 5 százalékos, ötven évig kamatozó járadékkötvényben, amelyet közben ki kellett volna sorsolni. Erre azonban soha nem került sor, így a kisajátítás tulajdonképpen vagyonelkobzás volt.Összességében az agrárreform eredményeként a 100 holdon felüli birtokok aránya az összes terület 27 százalékára, a szántóterület 14 százalékára csökkent, és egy nagyon szűk középbirtokos réteg mellett a parasztgazdaságok váltak általánossá. A strukturális változások azonban nem jártak együtt a román mezőgazdaság elmaradottságának felszámolásával. 1930-ban még mindig 700 ezerre volt tehető az agrárproletárok száma. Az összes terület 12 százalékán 1 700 000 három hektár alatti parasztgazdaság működött, és további 750 ezer rendelkezett 3-5 hektár közötti birtokterülettel.A parasztgazdaságok háromnegyed része nem volt képes megélhetést biztosítani tulajdonosai számára. 1930-ban még mindig a foglalkoztatottak 78 százaléka élt mezőgazdaságból, ezért a gazdasági válság hatása egyértelműen megmutatta a román mezőgazdaság strukturális válságát. A földreform célja az életképes birtoknagyság általánossá tétele lett volna, ehelyett nagyon sokan nem tudták megművelni földjüket, eladósodtak, vagy kölcsön hiányában olcsón megváltak tőle, tovább szaporítva az agrárproletárok népes táborát, mások egyszerűen csak nem tudták kiaknázni a föld termőképességét.Erdélyben a mezőgazdasági termelés a reform után a bevetett terület nagyságának növekedése ellenére csökkent. Az 1945-ös földreform célja éppen ennek az állapotnak a felszámolása volt: az életképtelen törpebirto-kok kiegészítését és a megelőző évtizedekben földtelenné vált rétegek földhöz juttatását irányozta elő. Az 1945. március 23-án törvénybe iktatott földreformtörvény értelmében kisajátították az 50 hektárt meghaladó földbirtokokat, a fasiszták, háborús bűnösök és mindazok földjét, akik 1944. augusztus 23. után Romániával hadiállapotban levő országokba menekültek.Kettős teherÉszak-Erdély Romániához való visszakerülése után ennek a rendelkezésnek az alkalmazása megint csak elsősorban a magyar és szász kisebbséget sújtotta, nekik ebben az esetben is kettős teher jutott: egyfelől a mindenkit érintő háború utáni gazdasági nehézségek, másfelől a nemzeti elnyomás. Végül is a művelhető terület 8 százalékát osztották ki 860 ezer igénylő között, átlagosan 1,2 hektár földet juttatva nekik. 1949-1960 között Romániában is megtörtént a mezőgazdaság szocialista átszervezése, amely nemcsak a törpebirtokokat kollektivizálta, de a működőképes középbirtokokat is beolvasztotta. A jelenlegi földtörvény, különösen a történelmi előzmények fényében, egyedülálló abban a tekintetben, hogy nem tesz különbséget a román állampolgárok között, nem tartalmaz hátrányos megkülönböztetést egyik nemzetiséghez tartozó polgárával szemben sem.Igaz ugyanakkor az is, hogy a 2000. évi földtörvény-módosítás – az 1991-es földtörvényhez hasonlóan – nem tudja feledtetni és jóvá tenni elődeinek gazdasági-társadalmi következményeit. „A világon bárhol élő” egykori román állampolgárok nagy része régen elveszítette állampolgárságát, így gyakorlatilag csak a jelenleg is Romániában élő egykori tulajdonosoknak és leszármazottaiknak van reális lehetőségük arra, hogy élhessenek a törvény adta lehetőséggel. Ez az egykori magyar és szász tulajdonosok töredékének ad esélyt birtokaik visszaszerzésére. Ezenkívül – és ezzel nem kívánom kisebbíteni a törvény igazságosságra való törekvésének szándékát – önmagában a földek visszaigénylésének lehetősége egyáltalán nem biztosíték arra, hogy a régi-új tulajdonosok élet- és piacképes gazdaságot tudnak létrehozni. A privatizáció, a kárpótlás, a gazdasági szerkezetváltás a Romániánál gazdaságilag előnyösebb helyzetből indult kelet-európai országokban sem zökkenőmentes folyamat, így ezt bizonyára egyéb, a mezőgazdasági vállalkozásokat segítő intézkedések, az ágazat általános fejlesztésének koncepciója, esetleg a régió hasonló problémákkal küszködő országainak gazdasági együttműködése fogja elősegíteni.