Az olimpiai szellem és az üzlet

Az olimpia drága mulatság. A rendezőknek is, a résztvevőknek is. Annak ellenére, hogy az 1896-os athéni olimpia méreteiben alig volt nagyobb, mint egy falusi istentisztelet (13 ország 285 versenyzője vett részt), a görög kormány hatalmas anyagi áldozatokat vállalt a rendezés érdekében. A vendéglátók felújították az i. e. 330-ban épült athéni stadiont, a lelátót márvánnyal borították, igyekeztek a legpompásabb külsőségeket biztosítani a versenyeknek. A sportolók többsége saját költségén utazott a helyszínre, ennek ellenére az athéni tíz nap minden perce ünnep volt, piszkos anyagiak nem befolyásolták a rendezést. Nem úgy Párizsban. Ott az olimpia a világkiállítás része volt. Ahol éppen nagyobb tömegre lehetett számítani, ott gyorsan beiktattak egy versenyszámot. Nem csoda, hogy az 1900-as párizsi olimpia több mint öt hónapig (május 14-től október 28-ig) tartott. Ott már üzleti szempontok domináltak, miként 1904-ben St. Louisban is. Igazi amerikai pragmatizmussal abból csináltak olimpiai versenyszámot, amire éppen vállalkozó akadt. 390 aranyérmet osztottak ki (18 kivételével mind amerikaiak nyerték), ennyi versenyszám azóta sem szerepelt egyetlen olimpián sem. A NOB csak 73 St. Louis-i győztest ismer el hivatalosan. 1908-ban, Londonban rendezték az eddigi leghosszabb olimpiát. Április 27-én tenisszel kezdték, és november 29-én korcsolyázással fejezték be. A házigazdák mentségére szóljon, hogy Róma visszalépése miatt az utolsó pillanatban vállalkoztak a rendezésre, de a korabeli szemléletet így is tükrözi a játékok elnyújtása. Az olimpia csak mellékes esemény volt, más rendezvények árnyékában. Így próbálták csökkenteni a költségeket, ami gyakorlatilag bevett szokás volt egészen 1932-ig. Az 1912-es stockholmi olimpia két és fél hónapig, az 1920-as antwerpeni majd' öt hónapig, az 1924-es, második párizsi egy hét híján három hónapig, az 1928-as amszterdami olimpia három hónapig tartott.Athén után, 1932-ben, Los Angelesben tartottak ismét olyan olimpiát, ahol a versenyek jelentették a fő attrakciót. Sokáig kétséges volt, hogy Los Angeles vállalkozik-e a rendezésre. A nagy gazdasági világválság megnyomorgatta az Egyesült Államokat is, így az „angyalok városa” is pénzszűkében szenvedett. A metropolis vezetői mégis úgy döntöttek, hogy hatalmas erőfeszítések árán, de megmutatják a világnak az ország és a város erejét. Az amerikaiak százezer nézőt befogadó stadiont, új uszodát építettek. Los Angelesben létesítettek először olimpiai falut – egyelőre még csak a férfiaknak -, s az ötlet remekül bevált, hagyománnyá lett. 1936-ban a nácik mindenkit szerettek volna lepipálni, ami a külsőségeket, a látványosságot illeti. A cél érdekében semmilyen kiadástól nem riadtak vissza. Berlinben lobbant fel először az olimpiai láng, ebből a rituáléból is hagyomány lett. Hitler akkoriban még a világbéke apostolának hirdette magát, ezért a berlini olimpia, minden ideológiai hátsó szándéka ellenére, sikeres volt.A későbbi olimpiák egyre súlyosabb anyagi terheket raktak a városokra. Mindenki bizonyítani akarta, hogy méltó a rendezésre, ezért egymásra rálicitálva körítették a versenyeket, az sem számított, hogy a házigazda anyagilag „lenullázta” magát. Egyfajta gazdasági erőfitogtatássá is vált az olimpia, Helsinki után már szóba sem jöhettek a kisebb országok rendezőként. Montreal hozott némi változást 1976-ban, s ez a televíziónak köszönhető. A kanadaiak ismerték fel, hogy a televíziós közvetítések hirdetési bevételeivel, szponzorok bevonásával a költségek jelentősen csökkenthetők. Ez a szemlélet Moszkvában nem kapott teret, a nagy Szovjetunió a berlini szellemet igyekezett feléleszteni. A másik véglet az 1996-os atlantai olimpia. Atlantában már nem a sportolók vívták a legnagyobb küzdelmet, hanem a multinacionális cégek, hogy melyikük jut több hirdetési időhöz. Nincsenek illúzióink, ez a tendencia idén is folytatódik, erősödik majd.Ha az ötkarikás játékok és az üzlet kapcsolatáról beszélünk, szót kell ejtenünk az amatörizmusról és a profizmusról is. Az olimpia – elvileg – 1984-ig az amatőr sportolók találkozója volt. Ettől a szabálytól már az első két olimpián eltértek, mert vívásban a vívómesterek (profik) külön versenyeztek. Később nagyon mereven, vaskalapos módon ragaszkodtak az amatőrszabályhoz. 1912-ben Jim Thorpe öt- és tízpróbában aranyérmet nyert. Egy év múltán a NOB vezetői megtudták, hogy Thorpe valaha baseballjátékosként „bezsebelt” pár dollárt. Thorpe nevét törölték a győztesek listájáról, s még aranyérmeit is visszavették. 1932-ben a finn csodafutó Paavo Nurmit nem engedték indulni, mert azzal vádolták, hogy amerikai versenykörútján pénzt fogadott el. Az amatőrszabályt végül a szocialista országok sportolói tették értelmetlenné. A szabály szerint az tekinthető amatőrnek, aki kedvtelésből, anyagi haszon nélkül sportol. Ugyanakkor engedélyezték, hogy a sportoló a felkészüléssel, a versenyeken való részvétellel összefüggő költségeiért anyagi kárpótlást kapjon. Ezt használták ki a szocialista országok. A sportolóknak volt valami fal munkahelyük, ahol jó részük soha nem járt, s onnan kapták a fizetésüket. De a pénzért nem kellett dolgozniuk, csak sportolniuk. (Nem mindegyik sportágban volt így!) Természetesen ezek a bújtatott profik hatalmas előnybe kerültek nyugati társaikkal szemben. Elgondolkodtató, hogy a NOB-ot csöppet sem zavarta ez a nyilvánvaló ellentmondás, az amatőrszabályt nem emiatt oldották fel.A tömegkommunikáció, elsősorban a televízió fejlődése eredményezte a változást. A legjobb sportolókat a képernyőn el lehetett adni, s ebből a nagy cégek komoly nyereséghez jutottak. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a sportolók is mozgolódni kezdtek, ha pénzt termelnek, részesedni is akarnak belőle. Ahogy lenni szokott, az első, becsületes „hitvallókat” a NOB megbüntette, profivá nyilvánította őket, eltiltotta az amatőrversenyektől. Ám kiderült, hogy ez a szigor az olimpiai játékok színvonalának rovására megy. A másodvonalbeli sportolók nem keltenek akkora érdeklődést, mint a legjobbak, ezért 1984-től a hivatásosok részvételét is engedélyezték az olimpián. Ma egyetlen sportág van, amelyikben élesen elkülönülnek a profik és az amatőrök, ez az ökölvívás. A többi olimpiai számban gond nélkül összeeresztik a „passzionátusokat” – ha az élsportban léteznek ilyenek – és a hivatásosokat, jól elvannak egymással. Persze, a csillagászativá növekedett megnyerhető pénzek gyakran visszataszító jelenségeket is szülnek. Hol van már a „nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel” elv, van helyette mindenféle kisebb-nagyobb jogtalan előnyszerzés, sportszerűtlenség, dopping. Ha ma fenyegeti valami az olimpiai mozgalom jövőjét, az az üzleti szellem, az agyonfizetett teljesítményhajszolás, az egészséget is feláldozó eredménykényszer. Ez teljesen idegen az olimpia szellemétől.