Olimpia és hagyomány

Az olimpia gyökerei az ókori Görögországban keresendők, de a modern sport szelleme inkább a római hagyományokat követi. Kétségtelen, az olimpiai játékok feltámasztása nélkül a sport nem játszott volna ennyire jelentős szerepet a XX. századi ember életében, ám idővel letért arról az útról, amelyet az ókori vagy az újkori olimpiai eszme kijelölt.Az olimpiai játékok kezdete a múlt homályába vész. Alapításáról három mítosz is mesél, ez jelzi: a görögök isteni eredetűnek tartották a versenyeket. A történészek általában megegyeznek abban, hogy i. e. 776-ban rendezték az első olimpiát, ettől az időponttól kezdve ismeretes a győztesek neve, de bizonyos adatok arra utalnak, hogy már négy évszázaddal előbb is rendszeresen megmérkőztek az ifjak Olümpiában. A versenyek vallási, áldozati jellege mindvégig, általánosan elfogadott dátum szerint Kr.u. 393-ig megmaradt. A versenyeken kizárólag szabadnak született görög férfiak vehettek részt, rabszolgák, barbárok és nők nem. (A nőknek is rendeztek versenyeket Olümpiában, ennek hagyománya korábbi, mint a férfiaké, de ezeket nem nevezték olimpiának. Az olimpiai küzdelmeket nők még csak nem is nézhették.) A bírák ellenőrizték, hogy az induló nem követett-e el főbenjáró bűncselekményt, hiszen a versenyek a test és a szellem, a szépség és a jóság egységét hirdették, cégéres gonosztevőknek ott nem volt semmi keresnivalójuk. Vagyoni szempontból semmilyen korlátozást nem tartalmaztak a szabályok, de gyakorlatilag az olimpia a jómódúak szórakozása volt, ők tudták megfizetni a felkészülés, az utazás, az ott-tartózkodás költségeit. Kezdetben a versenyjáték csak egyetlen számból, a stadionfutásból (192,27 méter) állt. A sportágak köre fokozatosan bővült, a 14. olimpián (724-ben) jelent meg a kettős stadionfutás, a 15. olimpián a hosszútávfutás (távja 1346-4614,5 méter között váltakozott), a 16. olimpián a pentatlon (futás, távolugrás, birkózás, diszkoszvetés, gerelyhajítás) és a birkózás, a 23. olimpián az ökölvívás. A 25. olimpiától kezdve rendezték a különböző fogatversenyeket.A versenyzők szigorúan csak amatőrök lehettek, de a győztesek elfogadhattak városuktól pénzjutalmat. Szolón törvényei például előírták, hogy az athéni olimpiai bajnokok ötszáz drachmát kapjanak. Egy-egy bajnok könnyen kapott „profi szerződést”, a korabeli mutatványosok szinte vadásztak az olimpiák hőseire, a bajnok megbámulására akkoriban sem sajnálta a pénzt a kíváncsi nép. Magán a versenyen a győztes csak olajfaágakból font koszorút kapott, diadalát később válthatta aprópénzre. A bajnokok kötelessége volt a stadion közelében lévő szent liget oltárainál hálaáldozatot bemutatni Zeusznak. Örömmel tettek eleget ennek az előírásnak, hiszen a görög sportember még tudta: sikerét az égi hatalmak kegyének (is) köszönheti, saját erejéből semmire nem vitte volna. A görög olimpiai játékok hatalmas eseménynek számítottak, még a háborúkat is felfüggesztették tartamukra, de nem váltak össznépi látványossággá, a tömegszórakoztatás eszközeivé. Császárok, uralkodók, nagy- és kiskirályok nem tudták propaganda-, népbutító, elégedetlenséget levezető célokra felhasználni, ezért az olimpiai játékok végzete törvényszerű volt. 1500 év múltán támasztották fel, de hagyományaiból hiába merítettek, a modern „sporteszmény”, a profizmus, a sztárkultusz, a nézőként agresszívvá váló tömeg, a hisztérikus sportimádat nem görög örökség. Ezen jelenségekben a római kocsiversenyek és gladiátorküzdelmek (amelyekről következő számunkban olvashatnak) szelleme támadt fel.A kocsiversenyzés eredete Róma alapításáig nyúlik vissza. Feltételezések szerint két istenség – az alvilági Consus és a bőséges gabonatermést biztosító Ceres – kultusza keveredett benne. Consus és Ceves szentélye a cirkusz két végén állt. A fogatok köröztek a cirkusz porondján, ezzel a természet körforgását jelképezték. A császárkorban a kocsiversenyek kultikus „üzenete” már feledésbe merült, szakrális őrületté fajult. „Panem et circenses”, azaz kenyeret és cirkuszt – fogalmazta meg Juvenalis, rávilágítva, hogy a császárság hatalmi eszközzé emelte-züllesztette a cirkuszi játékokat. A versenyek idején a város kiürült, mindenki a Circus Maximus, vagy a többi öt versenypálya nézőterén tolongott, extatikus állapotban szurkolva választott Lactiója (versenyistállója) színének győzelméért. A Lactiók színei különös metamorfózison mentek át. Kezdetben két szín volt: a fehér és a vörös, később megjelent a zöld és a kék. Egy idő után a fehérek a zöldekhez társultak, a vörösek pedig a kékekhez. Idővel a két szín, a zöld és a kék társadalmi hovatartozást, politikai pártállást is jelentett. A zöld volt a nép színe, a kék az arisztokratáké. (Ismerős képlet: összenőtt, ami összetartozott.) A sikeres hajtók már-már az isteneknek járó áhítatos imádatban részesültek, szobrot emeltek tiszteletükre.Nem csodálkozhatunk azon, hogy több császár is szeretett volna belekóstolni a hajtók által szervezhető népszerűségbe. Néró rendszeresen versenyzett, de a lovak mögé állt Caligula és Commodus is. Vitellius meg egyenesen az istállóból emelkedett a trónig, ugyanis eredetileg Caligula lovásza volt. A császárok, még a keresztény császárok sem mondtak le a cirkusz nyújtotta lehetőségekről. A tömeg indulatainak levezetéséhez, az uralkodó népszerűségének megteremtéséhez, megőrzéséhez, olykor még a kenyérnél is fontosabb eszköz volt a cirkusz.