A hang adomány, hivatás és felelősség

„A foglalkozásom igenis hivatás, kaptam valahonnan valakitől valamit, ami lehetővé teszi, hogy adni tudjak valamit az embereknek. Ezzel élni kötelesség, ami hatalmas felelősséget ró rám.”

Miklósa Erika egyéniségének a színpadon, a koncertpódiumon és magánemberként is erőteljesen ezoterikus, ugyanakkor bensőségesen személyes kisugárzása van. Nehéz ezt egy kiváló operaénekesnél elválasztani, de az ő különlegesen lenyűgöző szopránja és törékenységében is erőteljes alkata annyira egy tőről fakad, hogy nyomban megértjük tehetségének titkát. Pályája során sikerrel énekelte az operairodalom legszebb Mozart, Donizetti, Bizet, Verdi, Puccini, Kacsóh Pongrác, Hofmann áriáit Budapesten, Zsámbékon, Szentendrén, Debrecenben, Brüsszelben, Philadelphiában, Milánóban, Berlinben, Mannheimben, Salzburgban, Firenzében, Genovában. Övé az 1993-as Mozart Emlékverseny első díja, megkapta az Európai Kultúra- és a Pro Opera Libra-díjat. Ezzel együtt ma is ugyanolyan kedves, közvetlen kislány maradt, mint amilyen szegedi konzervatóriumi növendék korában volt.

- Általános és középiskolai tanulmányaimat szülővárosomban, Kiskunhalason fejeztem be. Mivel szépen szavaltam és énekeltem, rendszeresen fölléptem az otthoni esküvőkhöz kapcsolódó műsorokban. Igencsak elcsodálkoztam, amikor egy jogásznő fölfedezte, hogy „kincset hordok a torkomban”. A hölgy biztatására kezdtem el éneket tanulni. Szülővárosommal mind a mai napig élő a kapcsolatom. 1999-ben Kiskunhalas díszpolgárává választottak, hagyománnyá vált otthon a Miklósa Erika-koncert, amelyet idén nyáron kilencedszer rendeztünk meg. Érettségi után 1988-ban fölvettek a szegedi konzervatóriumba, ahol Berdál Valéria volt a mesterem. Ma is melegség tölti el a szívemet, ha életemnek arra a két esztendejére gondolok, amit a Tisza partján töltöttem el. Ez a gyönyörű, kulturált város tele van diákokkal, nagyon sok barátságot köthettem ott. Először szabadultam el otthonról, s először kellett önállóan megvívni a csatáimat. Ám igazságtalan lenne, ha nosztalgiából kinevezném a szegedi éveket életem legboldogabb korszakának, hiszen 1990-ben, nem egészen húszesztendősen megadatott nekem, hogy előénekelhettem a Magyar Állami Operaházban. S azóta elmondhatom, hogy én vagyok az opera történetének legfiatalabb szerződtetett énekesnője.

- S ettől kezdve kitágult a világ. Melyik szerepére gondol legszívesebben?
- Először Mozart Varázsfuvolájának jóvoltából kerültem színpadra, akkor még Papagenaként. Kacsóh Pongrác János vitézében huszonkét esztendősen voltam francia királykisasszony, huszonhárom évesen játszottam Adélt A denevérből. Ha belegondolunk, ezek igen nagy dolgok, hiszen kortársaim nagyrészt még az iskolapadot nyomták. Boldog voltam akkor is, amikor egymás után két jelentős, fiatal tehetségeknek szánt ösztöndíjat is kaptam: a Philadelphiai Énekművészeti Akadémián és a milánói Scalában. Bár eddigi életutam minden állomását emlékezetessé tette valami, a Scala-korszakot kiváltképpen megszépítette, hogy elértem azt, ami szinte lehetetlennek tűnt. Ösztöndíjas létemre megkaptam a Varázsfuvolában az éj királynőjét, Riccardo Muti vezényletével. A királynő azóta mind itthon, mind a nagyvilágban a belépőmmé, már-már a névjegyemmé vált. Annyira fiatalon, az akkori magas kis hangommal más nem is hozhatta volna meg így a szerencsémet, mint ez a nehéz, látványos, de viszonylag rövid koloratúrszerep, amellyel bejártam a világot. Tavaly Firenzébe vezérelt, most pedig Zürichbe készülök vele. Ez utóbbi lesz a száztizenkettedik éj királynő-alakításom, pedig még csak most vagyok harmincegy éves.

- Nem véletlen, hogy alakítást mondott. Nemcsak gyönyörű hanggal, hanem kiváló színészi képességekkel is rendelkezik.
- Ebből a szempontból Donizetti Lammermoori Luciája jelentette talán a legnagyobb kihívást. Valló Péter vitte színpadra 1995-ben, az Erkel Színházban, neki köszönhetem, hogy annyira fiatalon, színészként is, énekesként is kipróbálhattam magamat az operairodalom egyik közismerten nehéz és lélektanilag is összetett szopránszerepében. Hihetetlen három premier volt, egy szőke, egy vörös és egy fekete címszereplővel, az utóbbi voltam én. Jó, hogy olyan korán kezdtem az „ismerkedést” Luciával, mert volt ideje érlelődni a szerepnek. Három legnagyobb tanárom, fölfedezőm, dr. Maday Lilla, Berdál Valéria és Hamari Júlia szinte szó szerint ugyanazt kötötte a lelkemre: a szívedből énekelj, neked a lélek hangját kell megszólaltatnod. Akkor válsz hitelessé, ha azt a bizonyos hangot úgy tudod közvetíteni, hogy megfogod vele az embereket. Ez pedig csak úgy érhető el, ha teljes szívvel és lélekkel énekelsz és játszol. Egy másik Donizetti-műre, a Don Pasquale című vígoperára azért emlékszem nagy szeretettel, mert Békés András tanár úr rendezésében, Gregor József partnereként hat ízben arattunk vele sikert a szentendrei teátrumban. Gregorral koncerteken is élmény volt együtt énekelni. Szeretem a klasszikus előadásokat és koncerteket, de vonzódom az újszerű megoldásokhoz is. Csak tavalyelőtt kezdtem el részt venni a zsámbéki nyári fesztivál és hangversenysorozat előadásain, de már életem szerves részévé váltak. A férjem kitalálta a Zeneszó című komolyzenei „talk-showt”. Arra gondoltunk, hogy a koncerteken megszokott, olykor kicsit mechanikus „fölkonferálást” helyettesítse egy izgalmas, színes beszélgetés, amelyhez persze fantáziadús beszélgetőpartner is szükségeltetik, aki lehet egy jó barát, alkalomadtán egy másik művész. Az a fontos, hogy érdekes vallomásokat csalogasson elő az adott esetben belőlem, az életemről, a hétköznapjaimról úgy, hogy közben a közönség is a műsor részévé váljék. Így eltűnik a távolság a művész és a néző között. Olyannyira megszerettem kis műsorunkat, hogy járom vele az országot, legközelebb Debrecenben lépünk föl.

-Ön tehát elégedett és boldog. Ezt ma nem divat bevallani.
- Miért is tagadnám. Mondjon még egy ilyen foglalkozást, amivel utazhat az ember, előkelő szállodákban lakhat, s azt teheti, amit a világon a legjobban szeret: énekel és mindezért még fizetnek is. Ehhez elengedhetetlen a harmónia, a kiegyensúlyozott magánéleti háttér. Egy kis festői bakonyi faluban élünk. Ott találtuk meg a boldogságunkat immár négy éve férjemmel, Lóránth Zoltán közgazdásszal. Nálunk még az is szerencsésen alakult, hogy ő menedzsel engem, így ez a teher is leesik a vállamról, s nem is kell idegen embert megbízni a dolgaim intézésével. Borzasztóan szeretek olvasni. Mindenevő vagyok, nem egyszer elmélyülök az ezoterikus bölcselet tanulmányozásában, máskor a szépirodalomban, de még a silányabb munkák végigolvasása után is úgy érzem: ebből is tanultam valamit. Az embernek azt is magától kell megtudnia, mikor kell megfeszítetten dolgozni, s mikor jön az ellazulás ideje. De az is boldoggá tesz, hogy a kis faluban, ahol élek, büszkék rám az emberek. Vannak, akik még külföldi fellépéseimre is eljönnek.

- Van szerepálma és hite?
- Mindig annak örülök, ami van és eddig minden akkor és úgy talált rám, amikor és ahogyan kellett. Annyi mindent és olyan szép szerepeket kell megtanulnom, hogy nincs miről álmodoznom. Előttem van az egész pálya, az egész élet és szinte most kellene, hogy induljak. Ez nagyon jó érzés, de teher is. A hangot, amely számomra megadatott, óvni kell, s tudnom kell azt is, hova akarok vele és általa eljutni, amihez nagyon sok szorgalom és kitartás kell. Elsősorban magamban hiszek. Ez mindennél fontosabb. Mindig magamban kell megtalálnom a menedéket ahhoz, hogy beteljesíthessem a hivatásomat. Hiszen a foglalkozásom igenis hivatás, kaptam valahonnan valakitől valamit, ami lehetővé teszi, hogy adni tudjak valamit az embereknek. Ezzel élni kötelesség, ami hatalmas felelősséget ró rám. Ma már el sem tudnám képzelni, de kezdetben sokszor megfordult a fejemben, hogy abbahagyom az éneklést. Most már tudom, hogy magamat tenném vele a legboldogtalanabbá, mert annál szebbet elképzelni nem tudok, mint amikor megszólal a hang. És amikor a közönség felől érzem azt a lüktetést, ami azt jelzi, hogy az emberek hallgatnak.