– Suhanckoromban mindig szerettem volna bejutni ide – mondja Kontra László –, de óriási rozsdás lakat lógott az ajtaján. Vonzott a titokzatossága. Arról álmodtam, hogy egyszer minden az enyém lesz. Amikor a néni halála után 1992-ben megvettem kétszázezer forintért, a fél falu rajtam nevetett: „Mit akarsz ezzel a romhalmazzal Laci?” Azt feleltem: „Fogadót az Öreg malomhoz, méghozzá működő vízimalommal.”
A 37 éves, kétgyerekes férfi pár háznyira lakik a malomtól. Ha majd befejezi a munkát, a felső szintre költözik a családjával. Elvégre a malom miatt jött haza. Évekig a Balatonnál vendéglátóskodott, jól keresett, mégis hazavágyott, a hegyek közé. Tanárnő felesége most a családi vállalkozás tagjaként idegenforgalmi szakon tanul. Kontra László a panzió építése mellett a Tengerszem Hotel éttermét vezeti; tárgyilagos vélemények szerint remek konyhával.
– Tíz éve fogtam a malomhoz, önerőből. Mindig csak annyit építettem rajta, amennyi pénzem volt. Együtt haladtam az idővel, mert szerintem Jósvafőn hamarosan teljes gőzzel beindul az idegenforgalom. Én sem szeretném, persze, ha a falunkból afféle „kirakatskanzen” válna. Igazából még nem tudom, mikor nyitjuk meg a panziót. Talán nyáron vagy őszre. Csak akkor, ha minden úgy alakul, ahogy megálmodtam. Érzelmi, nem üzleti alapon döntöttem, amikor hazajöttem, mert sehol másutt nem tudnék élni. Jósvafőn mostanára kialakult egy fiatal, családos, nagyon összetartó csapat. Ez a baráti társaság együtt vészelte át a nehéz időket, mindent, ami az önállósulással járt. Maradtunk, kitartottunk. Most együtt pincézünk, kirándulunk, szórakozunk. Az még kérdéses, hogy a megmaradt ófalui porták milyen gazdára lelnek. Szeretnénk, ha nem víkendezők, hanem családosok költöznének ide, akik a magukénak érzik a falut.
Több évtizedes helytörténeti kutatómunkával gyönyörű könyv jelent meg két évvel ezelőtt az aggteleki karsztvidék, a források és barlangok völgyének 370 lelkes falujáról, Jósvafőről. Az önkormányzati pályázatú, a település hatszáz éves évfordulóját ünneplő kiadványt a Millenniumi Kormánybiztosi Hivatal támogatta, beköszöntőjét a polgármester írta.
A Kazincbarcikai Vízműnél dolgozó 39 éves Garan Béla a sokadik tiszteletdíjas polgármestere az Aggtelektől 1990-ben elválva önállósult, varázslatosan szép falunak. Gyanítom, hogy Jósvafő szerény, évente körülbelül negyvenmillió forintos költségvetése egyelőre nem teszi lehetővé a főállású státust, hiszen ez a pénz fővárosi léptékkel mérve még egy budai kertes családi házra sem lenne elgendő. Ám Garan Béla szerint egyelőre nem is a főállású polgármesterség az elsődleges szempont az életükben. Az idegenforgalom turisztikai bevételei mellett főként pályázatokból igyekszik a falu újraépíteni önmagát: a zöldfelületek növelése, a falu csinosítása, a nemrég átadott új községháza vagy a sajnos még mindig csak pályázati tételként létező szennyvízcsatorna ennek a mozaikkockái.
– A pénzhiány egyre súlyosabbá váló gondunk – állítja Garan Béla. – A világörökségi cseppkőbarlang és forrásai védett karsztvidékén, az Aggteleki Nemzeti Park szívében 2002-ben még „szippantós kocsik”járnak a műemléki védelem alatt álló falu házaihoz. Jósvafőn a Tengerszem Hotel mellett egyre több szálláshelyet működtetnek, évente hatvan-nyolcvanezer a látogatónk, s a gyarapodó kommunális szennyvíz az ország legtisztább vízkészletét veszélyezteti. Két éve vagyok polgármester, de tudom, hogy 1992 óta folyik a „pályázati kínlódás” a szennyvízhálózatért, Aggteleken már 1987-ben megépült. Megépült a hozzánk közeli, mindössze harminclakosú Teresztenyén is. Fogalmam sincs, miért nem vette figyelembe a Belügyminisztérium a természeti értékek megőrzését, amikor évről évre elutasította a céltámogatási pályázatainkat. Az idén is pályáztunk. Most Színpetrivel, Színnel, Szögligettel és Perkupával közösen, a közös beruházási költség kétmilliárd forint körüli. Kitartóan reménykedünk a kedvező elbírálásban! Végtére is a szennyvízhálózaton kívül Jósvafőn már minden kiépült a helyiek és a turisták kényelmére. Biztos örömhír, hogy pályázati támogatással az idén újabb könyv készül Jósvafőről: egy család- és lakóháztörténeti gyűjtemény az anyakönyvekben és a földhivatalnál fellelhető dokumentumok alapján. Akárcsak az előzőt, ezt a kiadványt is Szablyár Péter, a falu Budapesten élő díszpolgára szorgalmazta.
A vadregényes környezetben meseházikónak tűnik Szmorad Ferencék piros cserepes, rakott kőlábas, fehérre meszelt falú, tornácos háza. Még a szűkre szabott ablakai is a régi paraszti stílust idézik, pedig mostanáig az első és egyetlen vadonatúj háza a falunak. Völgybe zárt szépsége ugyanis a százötven ingatlanból álló Jósvafőnek domborzati hátrány: nincs mód a terjeszkedő építkezéshez. A műemléki jelleghez és természetvédelemhez egyaránt alkalmazkodó rendezési terv szerint nincs elég beépíthető telek. Inkább régit kell venni és jellegét meghagyva átépíteni, mint új falakat húzni, ám eladó ház már ritkán akad. Az öreg parasztportákért ma hét-nyolcmillió forintot is elkérnek, és legalább a dupláját rá kell költeni, ha komfortossá akarják tenni.
Az Aggteleki Nemzeti Parknál dolgozó fiatal házaspárnak, az erdészmérnök Szmorad Ferencnek és biológus-botanikus feleségének hihetetlen szerencséje volt. Potom 350 ezer forintért jutottak hozzá pár éve az ófalu Kecső-szögnek nevezett részén az utolsó eladó telekhez. Ennek előtte szolgálati lakásban laktak, de még mielőtt megszülettek volna a gyerekeik (Gergő most egyéves, Borika három hónapos) eldöntötték: saját fedelet teremtenek. Akkor eladó ház is volt egymillió forint körüli áron, a házaspár azonban úgy határozott, mivel az átépítés is sokba kerül, inkább belefognak egy újba, amely a műemlékvédelemnek megfelelően kívül régies, belülről minden ízében korszerű lesz. Kerámiaburkolat, hajópadló, muskátlis tornác, pázsitos kert – ez ma Szmoradék otthona.
– Mi „kakukktojásnak” számítottunk Jósvafőn – mondja Szmorad Ferenc, aki egy Salgótarjánhoz közeli kis faluból, Szalmatercsről származik, a felesége szegedi lány. A fiatalok Pécsen, az egyetemi éveik utáni levelezős kiegészítő képzésen ismerkedtek össze. – Sopronban volt akkor állásom, Erika viszont már három éve élt Jósvafőn. Botanikai szakfelügyelőnek alkalmazták az Aggteleki Nemzeti Parknál. Amikor összeházasodtunk, azon töprengtünk: Sopron vagy Jósvafő? Szolgálati lakást mindkét helyen kínáltak. Erika azonban, bár városban nőtt fel, ragaszkodott ehhez a faluhoz. Én is mindjárt megszerettem. Nógrádi szülőfalumra emlékeztetett, de Szalmatercsnél is szebb, régiesebb, hangulatosabb. A gyerekeinknek ez maga a paradicsom. A házat családi összefogással, hitelből, megtakarításból és szocpol támogatásból építettük. Amint beköltöztünk, már olyan összeget kínáltak érte, hogy ki sem merem mondani. Eszünk ágában sincs elköltözni. Jósvafőre, ahol a természet tálcán kínál mindent a nyugodt emberi élethez, az elmúlt tíz évben inkább jöttek, többségében hozzánk hasonló korú házaspárok. Amióta itt lakunk, egy miskolci szülészorvos már a huszonötödik jósvafői csemetét segíti a világra. Nem véletlen, hogy egy itteni nagycsaládos házaspár (a férfi erdész, a felesége főállású anya) alapítványi iskola beindítását kezdeményezte, hogy a gyerekeinknek ne kelljen a szerpentinen, hajnalban, busszal a hat kilométerre lévő Aggtelekre zötykölődniük.
Fenn a dombon, hófehér falu, bordó cserepes harangláb tövében üldögélünk Simon Lajossal. Mögöttünk a kopjafás református temető, ennek ravatalozója is fából épült. Csendben gyönyörködöm a falu érintetlen, ódon szépségében. Bozontos kertek, roskatag csűrök, korhadó színek és pajták, sűrű bodzabokrok. A cseréptetős régi házak közül elővillan a szépen felújított tájház is. Az önkormányzat működteti, az épület azonban egy fővárosi mérnökember, Szablyár Péter tulajdona, aki valamikor barlangászni jött erre a vidékre. Maga sem gondolta volna, hogy később alapító tagja lesz a Jósvafőért Baráti Körnek, ma pedig a falu díszpolgárrá választott lokálpatriótája.
Az 51 éves Simon Lajos 1985-től gépjárműfelügyelő az Aggteleki Nemzeti Parknál. Jelenleg elnöke, 1988-ban pedig ugyancsak alapítója volt az induláskor alig pár fős, most közel félszáz tagú baráti körnek. Ehhez a civil szervezethez fűződik a falu 1990-es önállósulása, részvevőiből kerültek ki a község első polgármesterei, képviselő testületi tagjai. Simon Lajos 1991-től 1994-ig volt Jósvafő tiszteletdíjas polgármestere.
– Akárcsak az elődöm, a tizenegy hónapig polgármesterkedő Berecz Béla barátom, én is önként álltam fel. Egyszerűen nem tudtam becsülettel megosztani a főállású köztisztviselői és a tiszteletdíjas polgármesteri munkát. Én a nemzeti park dolgozójaként is nyakig benne vagyok a programszervezésben, sőt, talán még jobban: falunapok, farsangi, szüreti mulatságok, erdei iskolák, nyári táborok, faluszépítő megmozdulások, ezeket mind támogatja a nemzeti park! Olyan kicsi ez a falu, hogy minden mindennel és mindenkivel összefügg. Az idegenforgalom elválaszthatatlan a világörökségtől, a tájtól, a barlangoktól – véli az egykori polgármester, akiben élete rövid kacskaringója fogalmazta meg a szülőföld szeretetét.
– Nősülésem után, mivel a feleségem odavaló, négy évig Jászberényben laktam. Úgy képzelje el, sehogy sem tudtam megszokni. Nyáron majd megfulladtam a portól és hőségtől. Bárhová mentem, feltettem a napszemüveget, mert megfájdult a szemem a fénytől, zavart, hogy mindenüvé ellátok. Más volt a levegő íze, szaga. Még a zaj és a csend is más volt. Amikor aratáskor kimentünk apósommal a mezőre, kombájn, pótkocsi mellé húzódtunk ebédidőben. Itthon aratáskor mindig fák tövében hűsölve ettük a habart sóskát és zsámiskát, a forrásnál hideg vizet ittunk rá. Röviden ennyi a története, hogy visszajöttem. A feleségemnek szerencsére nem hiányzik a kopár és zajos pusztaság. A szépet és a vonzót könnyű megszeretni. Az én falum belopta magát a feleségem szívébe is.
A virágok, padok, műemléki épületek, takaros házak falujában számozott fatáblácskák jelzik a falusi körtúrák állomásait. Ősztől része lesz ennek a Nemzeti Park kúriájából átalakított kézművesház is, az egyik legszebb pontja pedig az ófalui körtér. A Jósva-, Kecső- és Tohonya-patak torkollik itt tavacskaszerűen egybe, ahol nyáron kacsák és libák úszkálnak, s a völgyön átcsobogó megduzzadt, kristálytiszta Jósva tíz kilométer után ömlik a barnás színű Bódva folyóba. A cseppkőbarlangokból a felszínre csábult turisták vezetője egy 39 éves mérnök-tanár, Berecz Béla, aki a baráti kör első elnöke, tizenegy hónapig (mint Simon Lajostól is hallhattuk) az önállósult település első polgármestere volt. Hat évvel ezelőtt Berecz Bélát is díszpolgárrá választották. Nem túlzás azt állítani, hogy a lelkes fiatalember, az Aggteleki Nemzeti park ökotu-risztikai munkatársa afféle egyszemélyes „intézmény” a faluban. Évekig különböző városokban tanult és dolgozott, s amikor végleg hazatért, arra tette fel az életét, hogy Jósvafő „műviségtől mentes”, élő ökofalu legyen, ahol az idegenforgalomból élő helyiek felmenőik hagyományait követve művelik kertjeiket, tartanak libát és kacsát, főznek szilvalekvárt és sztrapacskát, sütnek grulyalángost. Berecz Béla szárnyaló terveit hallgatva a régmúlt elevenedik fel bennem. Egy békebeli tündérfalu, ahol tavasszal táncra perdülve égetik el a Jósva-forrásnál a telet jelképező szalmabábut, nyáron kézművesek kínálják portékáikat, szüretkor főzőversenyeket tartanak a szőlőhegyen, farsangkor töklámpást gyújtanak. A vendégek „körtúráznak”, lovagolnak, kerékpároznak, a kenyérlángosra a helyiek borait isszák. Az ökofalu Berecz Béla szerint valósággá vált álom, mert szórakozva, és a szórakozásból élnek az emberek.
– A jeles napokkal, a természeti és társadalmi környezet bemutatásával nemcsak a turistáknak, önmagunknak is megszínesítjük a hétköznapokat – magyarázza séta közben. – Jósvafő három éve lett az ország hetedik műemléki faluja. Van alapítványunk, egyesületünk, egyházközségünk, vannak időszakos és állandó kiadványaink. A faluban gyarapodik a vállalkozók száma is, de ez a rendszer gördülékenyen csak akkor működik, ha mindenki tökéletesen érti a dolgát. Ha az itteniek végleg megszabadulnak a közelmúlt terhes vegyipari, bányászati örökségeitől. Attól a kortól, amikor apáinkat, az egykori középkorosztályt elszippantotta innen Ózd, Miskolc és Kazincbarcika. Ma gyakorlatilag két generáció maradt a faluban: a fiatalok és az öregek. Az én rövid életű polgármesterségem oka például az volt, hogy nem sikerült megbirkóznom a két generáció között feszülő ellentmondá-sokkal. A mostani vezetők feladata, hogy megteremtsék ezt a falu jövője szempontjából létkérdésnek tekinthető harmóniát.
Néhány éve Berecz Béla a malom tőszomszédságában lévő öreg kovácsműhelyt inkább nosztalgiából, mint üzleti jelleggel vette meg és alakította át vendégházzá – akárcsak Kontra László a malmot.
– Gyerekkoromban ennek a háznak a teraszán ettem krumplislángost – mutat a harangláb dombjába kapaszkodó két ablakszemes, apró épületre. – Itt ettük a barátaimmal nagyanyáink fennséges libazsíros kenyerét is, amit a földből akkor kihúzott zöldhagymával nyomtak a kezünkbe. Olyan emlékek ezek, amelyek Dunaújvárosból, Miskolcról, Pestről is hazakergetik az embert.
Jósvafőn, a református templom kertjében, egymástól nem messze, két hársfa nődögél. Hat évvel ezelőtt, a baráti kör tagjai ültették az egyiket, miután elpusztult a több száz éves matuzsálem, amelynek a törzsét három ember érte körül, s amelyet a török időkben állítólag figyelőfaként, később haranglábként és bilincses szégyenfaként is használtak. Ám már az ültetést követő tavaszon kisarjadt egy vesszőcske a vén facsonk gyökeréről, és nemsokára derekasabbá cseperedett az utódjánál. A helyiek szerint ez az égiek üzenete. Azt jelenti, hogy Jósvafő, akárcsak az öreg hársfa, élni akar!
origo.hu
„A családok jelentik az erős alapot, amelyen a nemzetek állnak” – Hankó Balázs demográfiáról, családról, egyetemekről és Ferenc pápáról
