Jezsó Ákos valódi dokumentumok birtokában, a különlegességekre is fogékony krónikás érzékeny kamerájával adja elő a rendszerváltozás drámai csúcspontokban, tragikus fordulatokban gazdag históriájának „kereszténydemokrata” variánsát. Regényéből a rendszerváltoztató pártokra leselkedő alattomos csapdákon kívül a hatalom tisztességes, tehetséges embereket is elveszejtő démoni varázsa is elénk tárul.
A könyv egyik sarkalatos erénye, hogy írója nem erőlteti a valóságos folyamatokra előzetes elképzeléseit, viszont híven föltárja a rejtett összefüggéseket. Jezsó elfogulatlanul fölidézi, hogyan született újjá a fölépült lakiteleki sátor árnyékában, az első szabad magyar választáshoz képest szinte már az utolsó pillanatban, 1989. szeptember 30-án a Kereszténydemokrata Néppárt, amelynek jogelődje Varga László lakásán 1944. őszén alakult, 1947-ben Demokrata Néppárt néven valójában megnyerte, csupán a kékcédulás csalások révén vesztette el formálisan a választásokat a kommunistákkal szemben.
S bár az író érezhetően mindvégig a KDNP-nek drukkol, fura kételyeket is fölébreszt olvasóiban, amelyek az elmúlt tizenkét-tizenhárom év történéseinek visszfényében többszörös igazolást nyertek. Tény, hogy a rendszerváltozás a kereszténydemokráciát és a nemzeti függetlenséget, írta zászlajára, ám már létezett, sőt Magyarországon a legnagyobb tömegbázissal rendelkezett a Magyar Demokrata Fórum, amely szinte szó szerint vallotta ugyanezen alapelveket, nem beszélve a nyakra-főre megalakuló egyéb ellenzéki csoportosulásokról.
Immár joggal érezzük úgy, hogy a rendszerváltozást áhító többség a történelmi pártok iránti nosztalgiák és a hirtelen ajándékba kapott pluralizmus bűvöletében már akkor önként és dalolva szalámizta föl önmagát. E tragikus megosztottság teszi többek között mindmáig lehetővé, hogy a nemzet oldalnak négy évente vagy a sovány választási győzelem, vagy a kisebb-nagyobb vereség jut osztályrészéül. A könyv a kisebbségben lévő, de fegyelmezettebb és egységesebb baloldal sikereinek másik fő okaként a jobboldali pártokba beépített egykori kommunista ügynökök és a múltjukkal zsarolható besúgók bomlasztó tevékenységét tünteti föl. Nem hallgat a harmadik fő okról, a sajtóbeli rendszerváltozás elmaradásáról sem, ami nem kis mértékben köszönhető annak is, hogy e nemzeti pártok túl sok energiát kénytelenek mindmáig elfecsérelni az egymás közötti konfliktusok és a belső krízisek kezelésére.
Jezsó Ákos érzékenyen tárja elénk a KDNP újjáalakulásától az 1998-as totális választási kudarcáig terjedő korszakot, majd az 1998-2002-ig tartó, árulásba torkollt mélyrepülés válsággócait, utalván végül az újjászületés halvány reményére is. Legelőször Keresztes Sándor, majd Surján László pártelnökök neve fémjelzi a KDNP szürkének is csúfolt periódusait, amikor a KDNP valóban, már-már elvesztette arculatát az első rendszerváltoztó, MDF „kisgazda-kereszténydemokrata kormánykoalíció legszerényebb tagjaként, ám ezt úgy is értékelhetjük: ha nem is túl nagy sikerrel, de igyekezett erői szerint a kötelességét tenni az ország érdekében.
A kommunisták első, 1994-es visszatérése után a karizmatikus, szuggesztív, egykor tehetséges keresztény újságírónak indult Giczy György elnökké választását követően kétségtelenül markánssá, mi több, hírhedetté vált a KDNP, főként azoktól a hangos és szégyenteljes botrányoktól, amelyek a legkevésbé voltak összeegyeztethetők az Evangéliumok szellemiségével. A kereszténydemokrácia emblémapártját lassan fölőrölte a belső küzdelem a jobbközép, polgári értékekre törekvő nemzeti egységpártiak és a radikális nemzetinek álcázott párt-soviniszták között.
Utóbbiak először össz-nemzeti érdekekre hivatkozva a fordultak szembe a Biblia szellemiségével, mereven kizárva a nemzeti egységből az egyre erősödő, keresztény, nemzeti arculatúvá fejlődött Fideszt, éppen a legerősebb, fiatalosabb, dinamikusabb és fejlődőképesebb jobboldali pártot. Így lényegében már 1995-ben felrobbantották azt a hárompólusú (Fidesz, MDF, KDNP) Polgári Szövetséget, amelynek jó esélye volt arra, hogy 1998-ban fölényesen legyőzze a szocialista-liberális tengelyt.
Mi több, Giczy elutasította az MDF példátlanul előnyös koalíciós házasságajánlatát, végül – szinte az utolsó pillanatban -, visszarettent a két legradikálisabb nemzeti párt, a MIÉP és az FKGP közeledésétől is, de már ezzel sem tudta meggátolni, hogy 1997 július 14-én pártját ki ne zárják az európai kereszténydemokrata pártok családjából, az EUCD-ből.
A legkisebb parlamenti támogatottságú történelmi párt elszigetelve természetes szövetségeseitől nem kerülhette el végzetét. Az elnök botrányosan diktatórikus módszerei siettették a párt kettészakadását, a polgári szövetség hívei a Fidesz soraiba állva alkották meg a kereszténydemokrata szövetséget, a radikálisok zöme a MIÉP és a FKGP felé orientálódott.
A KDNP az 1998-as szégyenteljes vereség után önmagát túlélt parlamenten kívüli szektaként 1998-2002-ig sajnos arra még jó volt, hogy megossza a nemzeti oldal szavazóbázisát, s a 2002-es új kékcédulás vereség egyik okozójává váljon. Mi több, eljutott odáig, hogy eszmeileg és gyakorlatilag végképp elárulva a kereszténydemokráciát, nyíltan az ateista baloldal támogatójává züllött, többszörösen igazolva Orbán Viktornak a könyvben is idézett szavait: ”Egy a tábor, egy a zászló. Aki nem így cselekszik, az a baloldal malmára hajtja a vizet.„
origo.hu
A következő három évre szóló bérmegállapodás is azt jelzi, hogy középtávon is javul a tervezhetőség a gazdaságban
