Élet az egyenlőtlenségek rendszerében

A Mindentudás Egyetemén folyó témák sorában Ferge Zsuzsa szociológus, egyetemi tanár előadását ismertetjük, aki a társadalmi tagolódást, a társadalmi egyenlőtlenségeket és legújabb hazai változásaikat állította mondandójának középpontjába.
Minden társadalomban vannak erőforrások, „tőkék” – mondta bevezetőjében a kutató. A komplex társadalmak mindegyikére jellemző, hogy az anyagi és szimbolikus (szellemi) javak egyenlőtlenül oszlanak el. Az egyének vagy csoportok közötti viszonyokat ezek az eloszlások formálják. Az erőforrások, tőkék között a jelek szerint a legfontosabbak: a poltikai tőke, vagyis a hatalom, a gazdasági tőke, a tudás- és információtőke (kulturális tőke) és a kapcsolati vagy szimbolikus tőke, ami egyben az elismertséget, elfogadottságot is jelenti. A társadalmi viszonyok a hatalomhoz, a tulajdonhoz, egyáltalán a létfenntartó forrásokhoz való hozzáférés egyenlőtlenségei körül formálódnak.
Egy-egy erőtérben az versenyezhet a helyezésekért (az lehet elismert tudós, színész, orvos, bankár, vállalkozó), aki egyáltalán be tud lépni a versenybe, azaz van már valamilyen tőkéje, fölkészültsége – hangsúlyozta az előadó. Ez azt is jelenti, hogy megfelelő a beállítódása ahhoz, hogy fölvegye érte a küzdelmet, mert saját, illetve családja tapasztalatai erre készítették föl. De nagyon sokan vannak olyanok, akik túl kevés vagy semmilyen eszközzel nem rendelkeznek ahhoz, hogy bármelyik területen a siker reményével induljanak.
Ugyanakkor mégis küzdeniük kell, éspedig a megélhetésért. A tét számukra az, hogy a lent maradás a gazdasági, politikai, kulturális kisemmizés (vagy megfosztás) milyen szint-jét-mértékét-formáját fogja jelenteni. Hogy jutnak-e egyáltalán létfenntartó munkához, és az milyen erőfeszítéseket követel, milyen munkakörülményeket, bért kínál.
Az 1960 utáni Magyarországon, az államszocializmus viszonyai között a hatalom, a „politikai tőke” meghatározta az egész társadalom jellegét, azon belül a lehetséges csoportokat, sőt még az egyéni lehetőségeket is – emlékeztetett Ferge Zsuzsa. Minden szinten a demokrácia hiánya volt a jellemző, ami politikai kategóriákban kifejezve akkor is diktatúra, ha annak jellege folyton változott, és ha az utolsó két évtizedben már úgynevezett puha diktatúra érvényesült.
A hatalom egyenlőtlen eloszlása, a központ túlhatalma lefojtotta a struktúrát és mozgásait. Ugyanakkor az államszocializmus – ideológiájának megfelelően – korlátozta a nem hatalmi egyenlőtlenségeket, noha sok jelentős egyenlőtlenség fönnmaradt. A mezőgazdaságban dolgozók aránya nagyon lecsökkent, a munkaerő szakképzettebbé vált, az értelmiség aránya megnőtt. Eközben az egész társadalom gazdaságilag följebb tolódott, az életfeltételek számos összetevője javult. A fogyasztás (egy főre számítva) háromszorosára nőtt, a lakáshelyzet javult. A laksűrűség, lakásfelszereltség nagyon közel került a nyugati színvonalhoz. Kiépültek a közös egészségügyi, iskolai ellátórendszerek. A társadalombiztosítás a hetvenes évektől az egész lakosságot átfogta. Romlás kevés területen mutatkozott, de máig sem tudunk igazán magyarázatot adni arra, hogy miért csökkent (szinte minden államszocialista országban) a várható élettartam, a fizikai életesélyek fontos mutatója.
Az egyenlőtlenségek számos területen, így a lakásviszonyokban, az iskolázottságban, a kultúrához való hozzáférésben jelentősen csökkentek. A politika által befolyásolható körülmények esetében – munkához jutás, bérek-jövedelmek, de még a lakásviszonyok is – gyorsabb volt az egyenlőtlenségek csökkenése, mint például a kulturális gyakorlatok esetében, amelyekre a régóta rögzült szokásszerűségek erősebben hatnak. Igaz, fontos kivétel, hogy megszűnt például „nagyságos”, „méltóságos” megszólítás vagy a „csendőrpertu”.
A magyar társadalomban a rendszerváltással teljesen megváltozott a hatalom és a tulajdon jellege, s ezzel az egyenlőtlenségek rendszere – emelte ki a szociológus. Az újkapitalizmus fölszabadította a lefojtottságokat, ideértve a magántulajdon tiltását is. A strukturáló tényezők közül különösen fontossá vált a tőkéhez és a munkaerőpiachoz való viszony. Ez azt jelenti, hogy a piacgazdaság kialakulása során sikerült-e valakinek tőkéhez jutnia, vagy sem, s ez a tőke mekkora. A magánosítás és alapítások során a gazdasági forrásokért folyó versenyben a társadalom fölső régióiba kerültek a jelentős tőkével rendelkezők, de azok is, akiket a tőkés megbíz a tulajdon felelős működtetésével, azaz a „felső menedzserek”. A tőkével nem rendelkezők pedig a munkaerőpiacon jelennek meg mint kínálat. Helyzetük attól függ, hogy találnak-e itt helyet vagy, sem, vagy ha helyet nem is, legalább munkaerő-piaci jogcímet valamilyen ellátásra.
Első ránézésre persze olyan, mintha ebben az időszakban tovább modernizálódtunk volna: alig van már mezőgazdasági munkás, és a segédmunkások aránya is csökkent. Valójában azonban főként arról van szó, hogy tanulatlan munkásokra van a legkevésbé szüksége az új piacnak, ők ugyanis a többieknél sokkal nagyobb arányban váltak munkanélkülivé – magyarázta a szociológus. Ami pedig a rosszul, de mégis mérhető jövedelmi különbségeket illeti, a két szélső tized közti szorzó 1987-ben kevesebb, mint ötszörös volt, 1997-ben közel tízszeres. Azóta egyesek szerint megállt, mások szerint folytatódik a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedése.
A munkanélküliség, az alulfoglalkoztatás, a keresetek nagy részének alacsony szintje miatt, valamint az árrendszer szerkezeti változásai következtében napjainkban a szegények harmadának van lakással kapcsolatos adóssága, negyven százalékuknak nem jut elég pénze gyógyszerre, és a korábbinál nagyobb hiányok mutatkoznak olyan elemi szükségletekben is, mint az élelmiszer vagy a gyógyszer. A különösen rossz helyzetűeknél a gondok halmozódnak. Önmagában véve elég nagy baj az is, ha négyen laknak egy szobában vagy ha vacsora és reggeli nélkül maradnak a gyerekek. Kirekesztett lehet valaki akkor is, ha nincs elég pénze közlekedésre, hogy munka után nézzen, vagy hogy a gyerek iskolába járjon.
A romák helyzete különösen nehéz, hiszen az előítéletek is sújtják őket. Ezért voltak ők az első elbocsátottak, ezért nehéz az iskolai akadályokat leküzdeniük. De a szegénykérdés nem cigánykérdés. A népesség legrosszabb jövedelmi helyzetű alsó harmadában egyötödnyien cigányok, nyolcvan százalékuk viszont nem cigány. És ha lejjebb megyünk, az alső ötödbe vagy tizedbe, azt látjuk, hogy nő a cigányok aránya, de a legszegényebbek fele sem roma.
Ezek a fejlemények gyöngítik többek között a társadalmi szolidaritást is. A kirekesztés veszélyezteti a társadalmi összetartozást. Mindez nincs eléggé összhangban az Európai Unió törekvéseivel sem. A szabadság hozadékai óriásiak, de itt és most inkább a szabadság visszája látszik – mondta a szociológus.
1975 óta sokan állítják, hogy a jóléti állam „halott”, s korlátozni kell, vagy egészen fölszámolni. A polgárok többsége azonban nem ezt gondolja. Sok, részben szükséges, részben az erősebb érdekek által kikényszerített reform van folyamatban, a jóléti vívmányok összességének védelme pedig egyelőre sikeres. Az adatok azt igazolják, hogy minden uniós országban úgyszólván folyamatosan nőttek a jóléti kiadások, nemcsak abszolút értékben, hanem a mindenütt növekvő össztermékhez viszonyítva is, amiből a szegényebb országok különösen sokat profitáltak.
Az Európai Unióban erősödik a törekvés, hogy a szervezet ne csak politikai és gazdasági társulás legyen, hanem a szociális jólét biztosítását is célul tűzze ki. Az unió szintjén központi céllá vált a foglalkoztatás növelése, a kirekesztés elleni küzdelem, a társadalmi összetartozás erősítése. A közakarat a civilizáltabb és civilizálóbb piacgazdaság mellett látszik állást foglalni. Ez az irány pedig a csatlakozó országok polgárainak helyeslésével is találkozik – fejezte be előadását Ferge Zsuzsa.