Hogy is mondjuk: bű-e vagy bá?

Győri Mária törteli olvasónk már nem először fordul hozzánk levelével, egy-egy érdekes kérdésével. Ilyen az is, amelyikre legújabb levelében kér választ. Idézek belőle.
„Nagyanyámtól hallottam – mégpedig elég gyakran – a következő szólást: »Azt se tudom, bű-e, bá-e.« Azt kiérzem a gondolatból, hogy az illetőnek, aki effélét mond, halvány fogalma, sejtése sincs arról, amiről éppen szó van. De nagyon érdekelne ennek a kifejezésnek az eredete is!”
Válaszomat azzal kell kezdenem, hogy nem egyetlen szólással van dolgunk, hanem – ahogy levélírónk az efféle szóval már nagyon ügyesen célzott is erre – többel. Pusztán a Magyar szólások és közmondások című, gazdag gyűjteményben négy változatával találkozunk. 1. Azt se mondta, bű-e vagy bá; 2. Se bűt, se bát nem mondott; 3. Se bű, se bá. E háromnak a jelentése a szótár szerint: ’egy kukkot sem szólt’. De található itt még egy negyedik változat is: Azt se tudja, bű-e vagy bá. Ezt így értelmezi a szólásgyűjtemény: ’teljesen tájékozatlan, tudatlan a szóban forgó dologban’.
Más szótárakban pedig még egyéb változatok is felbukkannak. Így az Új magyar tájszótárban az is, amelyet levélírónk a nagymamájától hallott (erre többek között Csongrádról és Kiskunfélegyházáról idéz adatot a szótár), valamint az is, amelyet én írtam cikkem élére: Bű-e vagy bá? Ez utóbbinak értelme, jelentése körülbelül ez: ’Igen vagy nem? Mi az igazság? Hogy is állunk ezzel voltaképpen?’. Vagyis aki ezt kérdezi, az egyenes választ vár kérdésére. Mivel én éppen ezt teszem, folytatom is a válaszadást.
Mind a bű, mind a bá önkéntelen hangkitörésből keletkezett indulatszó nyelvünkben, amely elsősorban a szájtátó, bárgyú csodálkozás gúnyolására szolgál, arra használatos. Már csaknem négy évszázaddal korábbról, 1636-ból van egy ilyen adatunk: „mi, alávalónak akarván valakit jelenteni, szájunk tátva azt mondjuk: hű, bű, bá…”. Számos olyan ba vagy bá kezdetű szavunk van, amely a szájtátó bárgyúság kifejezésére szolgál. Ezek szegről-végről valószínűleg mind összefüggnek egymással.
Alighanem idetartozik maga a bárgyú melléknév is, és mindenképpen tagja ennek a szócsaládnak bamba, bámészkodik, bámul és báva szavunk. Mivel ez utóbbi talán kevésbé ismert a többinél, idézem a hétkötetes értelmező szótárból a jelentését: ’bamba, bámészkodó, szájtáti ’.
Az egy évszázaddal korábbi, A magyar nyelv szótára című, Czuczor Gergely és Fogarasi János által alkotott hatkötetes szótár szerzői már 1862-ben ezt írják a bá címszóban: „Csudálkozást, ámulatot jelentő indulatszó, melyből bám, bámé, bámész, bámít, bámúl, bamba, báva, bászli, báj, bákó és ezek származékai eredtek.” Bű címszavában pedig – és számunkra most ez is nagyon fontos – a következőket írja ez a régi szótár: „A bámuló szájtátást jelentő bá szónak ikertársa: bű-bá. Mindkettő külön fölveszi a tárgyeseti ragot. Se bűt, se bát nem mondott, azaz szája úgy tátva maradt, hogy ezen bámulási hangokat sem volt képes kiejteni.”
Annak a másfél évszázaddal ezelőtti megállapításnak a helyességét, hogy a bű és a bá ebben a használatában összetartozik, az újabb szakirodalom is igazolja. Erre bizonyítékul az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb szabású vállalkozásának, A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárának bű címszavából idézem az idevágó részt:
„Eredetileg a bárgyú csodálkozás gúnyolására volt használatos. Főnévi alkalmazása a bá-éval azonos, azzal párhuzamosan alakult ki.”