Aki a cím nyomán úgy vélné, hogy a most megjelent kötetet ihlető műben, Hamvas Béla A bor filozófiája című könyvében az iszákosság apológiáját, vagy afféle hedonista életörömelméletet teremtett volna, alighanem csak felületesen ismeri Hamvas Bélát, a magyar tradicionalizms egyik legnagyobb alakját.
Hamvas Béla, akár Julius Evola, René Guénon, Várkonyi Nándor az ős-egyhez, az aranykori hagyományhoz akarja visszavezérelni az emberiséget. Aranykornak ebben az esetben azt a létállapotot nevezzük, amikor az ember képessé válik arra, hogy újra személyes kapcsolatba kerüljön teremtőjével. Az áteredő (eredendő bűn), a hamis tudás megszerzésének pillanata előtt az ember együtt élt Istennel, minden lélegzetvételében, mozdulatában érezte az isteni, a kozmikus teljesség bűvöletét, anélkül, hogy valamiféle emberen túli révületbe, személytelen transzállapotba került volna. Az aranykor embere számára az ős-egy érzése természetes. Ehhez kellene visszatalálnunk, ha másként nem, legalább pillanatokra a mai siralomvölgyből elmenekülvén.
Hamvas Béla A bor filozófiája című könyvének megírásakor még csak sejtette, mi következik reánk az orosz megszállással együtt. Annál az 1945-ös nyaralásnál, amikor még erőteljesen élhetett minden emberben a megkönnyebbülés az apokaliptikus világháború befejezése miatt, jogos lenne akár az életöröm is. Ám a kiemelkedő gondolkodó már sejti, hogy újabb menekülési útvonalakra lesz szüksége az ős-egyet kereső embernek a kommunizmusnak, emberarcú szocializmusnak egyaránt nevezett földi rém elől.
Minden gondolkodó ember számára nyilvánvaló, hogy az élvezettel és mértékkel történő, kevéske borfogyasztás segít bennünket abban, hogy átérezzük az egységet a természettel, a világegyetemmel és mindenek előtt a személyes Istennel. Hamvas Béla is kifejti: bort inni bármikor, bárhol, bárhogyan szabad, de csak úgy, ha az igazi szertartássá válik. Nincs nagyobb barbárság annál – vallja a nagy gondolkodó – mint ha valaki a Balatonnál, a világ legszebb tájegységének ajándékát, kegyelmét elnyerve szentgyörgyhegyi bort iszik – és közben újságot olvas. A nemes bor fogyasztása és az olimposzi tájba olvadás közben csak a legnagyobb költőket, „Pindaroszt, vagyí Dantét, vagy Keatset” szabad olvasni.
A legmagasabbrendű ihletett azonosulás Istenélményének csodálatos, megrendült révületét adják meg nekünk Szél Ágnes fotói is. A művész Magyarország leggyönyörűbb, borfakasztó vidékeiről szóló átszellemült képeit illesztette a nemes nedű költőien tudományos jellemzéséről szóló Hamvas-sorokhoz.
Csak az esetleges tallózás igényével: a nyárelőtől őszelőig fogyasztandó kiskőrösi bor melankolikus hangulatba, csöndes társaságok aurájába ringat át bennünket, e korszakban az ember a magányt nem igen bírja. A vizuális költőnek nyugodtan nevezhető építész-fotós Szél Ágnes kékesszürke falra vetült szőlőlevelek kifinomult árnyékával fejezi ki a hasonló gondolkodású emberek társaságára – meglehet, hiába – vágyakozó ember hangulatát.
A somlai bor a derű itala, amit Hamvas a bölcsesség kvintesszenciájának, a legnagyobb tudás horozójának nevez. Szél Ágnes Hamvast értelmezve a hegyoldalban szelíden fölfelé futó szőlőtő-sorok csöndes, életöröm és tragédialátó, öröklétet hirdető szilárdságát ajándékozza a néző-látó olvasónak. Az avatott építészt is elárulja a szebbnél szebb présházakról, borpincékről, a népi építészet megannyi remekléséről szóló fénykép. Ám a sok szép fotó között is van egy legszebb.
Mintegy megkoronázza a könyvet egy kép, amely szinte szó szerint kelti életre Hamvas Béla szelíd látomását, amit a berényi bor békéjé és a ravatalforma alkonyati Badacsony látványa ébreszt. A lenyugvó nap aranybarnája tükröződik a magyar tenger színén, visszavetül az égboltozatra és többszörösen szürreális, valóságon túli fénylénnyé avatja a Badacsonyt, vele eggyéolvadó tükörképével egyetemben. A kép az ős-egy elvének egyik legragyogóbb megfogalmazása. Megértése és a könyv végigtanulmányozása után nem csak hívővé válunk, hanem örökös tudássá, evidenciává lesz bennünk Isten léte.
origo.hu
Gázolt a vonat Székesfehérvár és Dinnyés között
