Kölcsey Ferenc, a reformkor magyarja

Anreformkor, a pozsonyi reformornszággyűlések magyar nemessége alighanem örök történelmi példa marad minden nemzedék számára, mely helyét, gondolkodásának alapjait s a maga cselekvési lehetőségét keresi a magyar társadalom életében.
A XIX. század első felének kiemelkedő személyisége Kölcsey Ferenc, a költő, a gondolkodó, a kritikus és politikus elme, a reformkori középbirtokos nemesség nagy tekintélyű példaembere. Sződemeteren született 1790 augusztusában, és Szatmár-csekén érte a halál százhatvanöt évvel ezelőtt. Az Álmosdon töltött ifjúkori évek után szatmárcsekei birtokosként élte felnőtt életét. Alkata, személyisége ösztönösen is hajlott a költészet és a filozófia felé, de már fiatalon tudatosan alakította irodalmi pályáját. A kritikus gondolkodás sajátja volt, következett alaptermészetéből is. Bizonyítja ezt elsősorban két alapvető kritikai munkája, a Csokonai és a Berzsenyi költészetéről írott bírálata. Élete azonban úgy alakult, hogy az egyébként bánatos hangú és magányosságra, visszahúzódásra hajlamos költőnek politikussá kellett válnia. Az első – 1832-es – reformországgyűlésen már Szatmár megye követe volt. A halk szavú költő meglepően nagyhatású szónoknak bizonyult az akkor is hangoskodásokkal teli országgyűlésen. Országgyűlési beszédei például a magyar nyelv, Erdély, a lengyelek, az örökváltság stb. ügyében a magyar politikai gondolkodás történetében kiemelkedő helyet foglalnak el, mint ahogy országgyűlési naplójegyzetei is. Elveinek, a nemzet ügyeinek képviseletében nemcsak következetes, de megtörhetetlen volt. Ezért kellett – a bécsi udvar nyomására – a megyének olyan követutasítást adnia, hogy Kölcsey kénytelen legyen 1835-ben lemondani és elhagyni a pozsonyi országgyűlést.
Népszerűségét és tekintélyét jelzi, hogy távozásakor tömeg kísérte Pozsony határáig. Ezt követően visszavonult Szatmárcsekére, gazdálkodott, és a vármegye főjegyzőjeként dolgozott tovább. Kölcsey irodalmi munkásságából a nemzet egésze számára az 1823-ban írt Himnusz bizonyult minden más műve fölött maradandónak, melyet később Erkel Ferenc zenésített meg. Maradandók azonban olyan költeményei is, mint például a Vanitatum Vanitas, a Zrínyi dala vagy főképpen a Zrínyi második éneke. Prózai művei közül elsősorban a Parainésis Kölcsey Kálmánhoz című erkölcsi, pedagógiai hagyatéka vagy olyan nagy tanulmányai, mint a Nemzeti hagyományok, a Mohács vagy néhány vallástörténeti esszéje. A magyar jogi irodalomban is nagyot alkotott Wesselényi Miklós védelmében írott periratával (1838-ban). Kölcsey kezdi tanulmányozni a magyar népdalt, hogy azt beemelje a műköltészetbe, ő kísérletezik először a ballada műfajával, és elmondhatjuk talán, hogy ő a szerzője az első magyar szociográfiának is A szatmári adózó nép állapotáról készített tanulmányával, melyet vármegyéjéről szóló jelentésként kellett írnia. Sok tekintetben elődjének tekintheti őt Petőfi is, Arany János is. Erkölcsi, költői és politikusi példájával azonban már kortársaira is – köztük például Wesselényire és Kossuth Lajosra – nagy hatással volt. Az országgyűlési ifjak – későbbi politikusok, államférfiak, írók – mindegyike tanítómesterének tekinthette.