Délután alaposan zuhogott az eső Csíkban, ennek ellenére végeláthatatlan sorokban érkeztek az autóbuszok, öreg Daciák és vadonatúj luxusjárművek a város felé. Brassói, kolozsvári, szatmári rendszámok is gyakran feltűntek a járműrengetegben – s hogy nem átutazó idegenek, bizonyította az a heves dudálás és barátságos integetés, amelyre akkor került sor, mikor egy-egy autóbuszból címeres piros-fehér-zöld lobogót lógattak ki a jármű utasai.
Már napokkal a koncert előtt a rockopera lázában égett Erdély. Nem csoda: a bemutatóra húsz éve várnak az ottani magyarok. A Szörényi–Bródy szerzőpáros remekművét az 1983-as királydombi bemutató után előbb csak kazetta és lemez formájában, hátizsákok mélyén csempészték több tízezer példányban Erdélybe, hogy ott – még a Ceausescu-diktatúra alatt – a magyar házibulik, családi és történelmi évfordulók kapcsán szervezett csöndes-titkos ünnepségek elengedhetetlen műsorszáma, a magyarsághoz való tartozás szimbóluma legyen. Nem csoda, hogy a szekuritáté által a legjobban vadászott „irredenta eszköz” volt a magyar nyelvű Biblia és az Erdély történelme mellett, ám a tiltás ellenére – vagy tán éppen azért? – generációk tudják kívülről a karcosra koptatott lemezek dalait.
A kommunista rendszerek bukása után elméletileg megnyíltak a határok a rockopera erdélyi bemutatása előtt is, ám emberi kicsinyességek miatt nem kerülhetett sor az előadásra. Bár valószínűleg több tízezer erdélyi magyar láthatta Budapesten vagy más anyaországi helyszínen az előadást (a királydombi hat bemutatót összesen százhúszezren, a Népstadionbeli két szuperkoncertet ugyanennyien, a Nemzeti Színház produkciójában előadott 224 előadást pedig közel száznyolcvanezren látták), az igazi élményre idén júliusig várniuk kellett. Májusban aztán felszállt a füst: július ötödikén Csíksomlyón, az Ezer székely leány napján lesz István, a király Erdélyben!
A Zikkurat Színpadi Ügynökség által életre hívott előadás főbb szerepeire az eredeti bemutató művészeit sikerült meghívni: Istvánt Varga Miklós, Koppányt Vikidál Gyula alakította, és az öreg regös szerepében feltűnt Bródy János is. Saroltot Kováts Kriszta alakította, ő már „második generációs” rockopera-szereplő, de fontos szerepet kaptak fiatal erdélyi színészek is. A Rékát játszó székelyudvarhelyi Fazakas Juli például nevetve mesélte, hogy a szekuritáté annak idején még a konyhaszekrényük alatt is megtalálta a kazettákat, de hiába vitték el, anyaországi ismerőseik hamar pótolták a hiányt. Az előadás rendező-koreográfusa Novák Ferenc, akinek kezei alatt a budapesti Honvéd Táncszínház, valamint a csíkszeredai Hargita és a sepsiszentgyörgyi Háromszék táncegyüttesek közel száz táncosa öt napon át próbált a csíki Vákár Lajos műjégpályán. A Hármashalom-oltárnál, fantasztikus környezetben felállított színpadon zajló két főpróbára már több ezren voltak kíváncsiak – a késő éjszakába nyúló próbák után a közönség arra kérte a holtfáradt színészeket, hogy „még énekeljenek egy kicsit”. Az ingyenes szabadtéri előadás harmincötmillió forintba került, a költségvetésre különböző kormányhivatalok ígértek pénzt és jelentős volt a szponzori támogatás is. Az már másik történet, hogy a bemutató után sokan „elfeledtek” fizetni – de hagyjuk most az anyagiakat, foglalkozzunk a csodával.
A szombat délelőtt – az Ezer székely leány napja keretében – a rezesbanda indulójával kezdődött, majd lovas felvonulással folytatódott. A Vár térről elindultak a hagyományőrző csoportok szekerei is, a tarka sereghez a rendezvény fővédnökének, Mádl Dalma aszszonynak a hintója is csatlakozott. Miután a menet felért a Kis- és Nagysomlyó közti nyeregbe, az oltárszínpadon (a Tamás József segédpüspök által celebrált szentmise után) elkezdődött a történelmi székely székekből és Moldvából érkezett együttesek műsora, a szünetekben pedig íjász- és lovasbemutatót és lóversenyt láthatott a népes nézősereg. A maratoni előadás közben jókora eső zúdult az ünneplőkre, de az égi áldás nem riasztotta el az embereket. A székely népviseletben érkező nézők közt a szervezők egy fiatal csikót sorsoltak ki. A szerencsés nyertes, Fülöp Noémi azt a ruhát viselte, melyet dédanyja hordott 1934-ben, az akkori Ezer székely leány napján. Mire a programot záró ezer székely leány táncára sor került, már az eső is elállt, és végeláthatatlan sorokban ömlött a tömeg a hegyre – a fantasztikus táncot a láthatóan megilletődött Szörényi Levente is megörökítette videokamerájával.
A fél kilencre meghirdetett kezdés előtt már soha nem látott tömeg gyűlt össze a nyeregben. Többtucatnyian elhozták a pincék mélyén, padlások zugaiban évtizedek óta rejtegetett magyar zászlót. Fegyelmezett sorokban, egymást segítve jöttek öregek és fiatalok, férfiak és asszonyok – a magyar köztársasági elnök felesége azt kérte az őt fogadó sajtómunkásoktól, hogy ne őt fényképezzék-filmezzék, hanem azt a hatalmas tömeget, mely példás sorokban, több irányból özönlik fel a hegyre.
A koncert előtti percekben a színészek arcán is látszott a megilletődöttség és a csodát megelőző döbbenet. A Tordát játszó Novák Péter szerint „ha akarnánk, ez a tömeg most meg sem állna Bukarestig”, a nyakában Nagy-magyarországot formázó medált viselő Varga Miklós pedig úgy vélte, élete egyik legfontosabb estéjére kerül ma sor.
Az MTV kettes csatornája által is közvetített koncert minden várakozást felülmúlt. A több százezres tömeg együtt énekelte az ismert dallamokat a szereplőkkel – a hatalmas kórus okozta borzongás élményét lehetetlen szavakkal visszaadni. Minden egyes dalt nyíltszíni tapsvihar követett, Koppánynak valószínűleg soha nem volt annyi híve egy helyen, mint ezen az egy estén. Az ideális helyszín (a dombtetőn álló kápolna és a színpad közeli erdő egyaránt díszletként szolgált), a hang- és fénytechnikusok nagyszerű munkája (a hetvenezer wattnak köszönhetően mindenütt jól lehetett hallani a szereplőket), a nagy kedvvel játszó színészek, a produkcióban apró szerepeket kapó csobotfalvi, csomortáni, csíksomlyói gyerekek, a programot záró tűzijáték feledhetetlen élménnyé kovácsolta az előadást.
Az est a világ összmagyarságának egyik legnagyobb ünnepévé alakult (sok ezer anyaországi magyar is jelen volt a koncerten), egy felszabadult, félelmek nélküli boldogsággá. A rockopera utolsó dalaként eljátszott Himnusz még azokat is könnyekre fakasztotta, akik korábban férfiatlannak gondolták a sírást. A román hivatalosságok dicséretére legyen mondva, nem zavarták fölösleges erőfitogtatással az eseményt, és az már a magyarok felelősségtudatát dicséri, hogy az ünnep ünnep maradt, nem lehetett hallani románellenes, nacionalista felhangokat. Ez a dolgok rendje: ha már a sors úgy hozta, hogy több millió honfitársunk szorult a határokon kívülre, attól ők még magyarok maradtak, és joguk van ragaszkodni kultúrájukhoz, történelmükhöz.
Az előadás végén – a szerzőket, előadókat üdvözlő hatalmas ovációk után – nem akart mozdulni a tömeg. A ki nem mondott vágyakra Varga Miklós és Vikidál Gyula érzett rá, belefogva a székely himnuszba. A katarzis erejű élmény után az emberek fegyelmezetten baktattak le a koromsötét úton a hegyről – összekapaszkodva, egymást segítve, így a mentőknek nem akadt dolguk ezen az éjszakán. A főbb szereplőket órákra lefoglalta az autogramkérők hada – a színpad mögötti sátrakban számolatlanul adták az aláírásokat a „székely vagyok, nem piskóta” feliratú pólókra, lemezborítókra, plakátokra. Sokan arra voltak kíváncsiak, mennyit kell még várni a következő előadásra, mások a Veled, Uram és az Attila, Isten kardja című rockoperák erdélyi bemutatójáról érdeklődtek.
A feledhetetlen produkció után Csíkszereda székely ruhába öltözött polgármestere, Csedő Csaba megjegyezte: ezen a napon az emberek szeretettel vették körül egymást, és a hatalmas tömeg azt bizonyította, itt óriási az igény a kultúrára és a történelmi múlt avatott tolmácsolására. A rockopera egyik szerzője, Szörényi Levente annak a reményének adott hangot, hogy „az emberek talán kicsit boldogabban mennek haza, mint ahogyan idejöttek – ezen az estén egy elementáris érzelmi világ tört fel, legalább egy napra helyreállt az a világ, amely több évtizede eltörött…
Késő éjszaka lett, mire sikerült kijutnunk a városból, ahonnan mint az ütőerekben zubogó oxigéndús vér, úgy indultak szerte Székelyföld felé a boldog emberekkel teli végeláthatatlan kocsisorok. Szent István királyunk megáldotta Erdélyt – mondták többen a résztvevők közül. A rockopera a húsz év alatt csöppet sem veszített mondanivalójából, hiszen Erdélyben, a Székelyföldön ma is szükség van Istvánra, de legalább akkora a szükség Koppányokra is, hiszen azoknak az embereknek magyarként kell megmaradniuk egy olyan országban, amely nem mindig viszonyul barátsággal saját kisebbségeihez. És magyarnak kell megmaradnunk az egyesülő és homogenizálódó Európában is. Szent István ma is arra int minket, hogy saját sorsunk leginkább tőlünk függ: nekünk kell vállalni a felelősséget döntéseinkért, ám nem dobhatjuk el magunktól a döntés felelősségét sem.
Július ötödikén csoda történt Csíksomlyón. Lélekben megerősödött egy nép, újraegyesült egy nemzet. Budapesttől hétszáz kilométerre valósággá vált, hogy „oly távol vagy tőlem, és mégis közel”, bebizonyosodott, hogy „István a mi urunk” és egy a hazánk.
Köszönet érte!
origo.hu
Menczer: Zelenszkij elmondta, hogy ő is irányítja a Tisza Pártot
