Magyar motorok múzeuma

Bizony, itt az egykori Dongó, a Berva, a Tünde, a Panni, a Csepel, a Danuvia és a Pannónia. Mindezek, sok egyéb nmotoroskellékkel együtt, csatasorban állnak a falu egyik kis parasztházában, s a különleges gyűjtemény létrehozása a bodrogkeresztúri Zahuczky család nevéhez fűződik.
Már a motorost megformáló kinti kovácsoltvas cégér is hirdeti, hogy nem akármilyen látnivaló fogadja odabent a látogatót a Tokajjal szomszédos, másfél ezer lakosú településen. A ház falán felirat hirdeti, hol van éppen a múzeum kulcsa, amit bármikor ingyen megtekinthet mindenki. Ellenben a bejárati ajtóra kirakták az eddigi támogatók viszonylag hosszú listáját, az előtérben pedig a belépőnek egy régi motor tankja szolgál perselyként arra, ha netán pár forinttal megtámogatná a magánmúzeumot. Adományozni is lehet egy mezőzombori alapítvány címére, ahol Zahuczky László él, a tősgyökeres bodrog-keresztúri család azon tagja, aki szívügyének tekintette, hogy hosszas gyűjtőmunkájából 1997. május 20-án megnyílhasson az ország első (és eddig egyetlen) olyan múzeuma, ahol csak magyar gyártmányú motorok találhatók. Ezek a különböző típusú járgányok 1945 után készültek, rajtuk közlekedett a fél ország az akkori „dögnehéz” bukósisakokban, jellegzetes bőrkabátokban. A motorok sorában végül a Pannónia volt az utolsó magyar jármű, azóta ugyanis – amiért sok motoros szíve fáj – nem gyártottak magyar motort.
A gyűjtemény állagának megőrzésén, az újabb darabok beszerzésén, ápolásán túl hagyományteremtő szándékkal immáron a múzeumnyitás óta minden év nyarán megrendezik a Magyar Motorok Randevúját is, ezt a sátorozással, bográcsozással, ismerkedéssel, látványos felvonulással egybekötött veterántalálkozót és túrát. A találkozó többek között kiváló alkalom arra is, hogy a ma már hiánycikknek számító alkatrészeket egymástól beszerezhessék, a típusokról elcsevegjenek, s ilyenkor persze – ahogy ez már szokás – ki-ki a maga verdájára esküszik. A népszerű találkozóra egyre többen érkeznek Németországból, Hollandiából és Belgiumból is. Többnyire (bár akad közöttük ilyen) nem muzeális korú motorokkal, hanem vadonatúj, ki tudja hány lóerős, bőgő masinákkal, hogy a résztvevők a hagyományokhoz hűen leróhassák köreiket ezen a szép hegyaljai vidéken a régi motorok és hajdani motorosősök tiszteletére.
Mindezt a most 78 éves Gizi néni mesélte nekem, családnevén özvegy Zahuczky Istvánné, aki a falu főutcáján, a múzeumhoz közeli Kossuth utcában lakik, és ma is olyan kiváló egészségnek örvend, hogy kis Polskit vezet, és tavaly a rendőrség emléklappal jutalmazta annak örömére, hogy 1951-től mostanáig balesetmentesen közlekedett.
– A Mezőzomboron élő karosszérialakatos és autószerelő egyik fiam (a másik sajnos korán meghalt) szenvedélyes műve ez a múzeum – mondja a magas, szívósan vékony testalkatú asszony, aki tavaly még vidáman jött-ment a faluban kis Csepeljén, az idén viszont már nehezen bírja a lába a rendszeres motorozást. – Laci mindig azt emlegette nekünk, hogy az anyatejjel szívta magába a motorok szeretetét. Boldogult férjem szintén nagyon szeretett motorozni, akárcsak a fiaim.
Gizi néni megfogalmazása szerint „egyszerűen imád vezetni”. Az autó volánja mögé 1961-ben ült, amellett persze motorozott is. Motorban a kis Csepelhez, autóban főleg a kis Polskihoz ragaszkodott, és a foglalkozása révén mindkettővel szaladgált eleget életében.
– Évekig kereskedők voltunk a férjemmel, egy kis szatócsboltot vittünk itt a faluban. Aztán a helyi áfésznél ruházati vezető lettem, onnan mentem nyugdíjba. Az a tavalyi emléklap igen nagy megtiszteltetés volt nekem. Viszont magának azért bevallom, balesetet ugyan valóban nem okoztam soha, de a közel ötven év alatt megesett néha, hogy a motorral elcsúsztam a sáron, és repültem, mint a győzelmi zászló.
– Nehéz volt a fiának létrehozni a múzeumot?
– Évekig és darabonként gyűjtötte össze a régi motorokat. Volt, ahonnan ingyen kapta, ahol már csak lomként foglalta otthon a helyet. Olyan is akadt, aki kért érte valamicske pénzt, vagy éppen a fiam ledolgozta az árát azzal, hogy megszerelte az autóját. Úgy tudom, Laci nagyon vágyik még legalább négy régi típust beszerezni, pontosan nem tudom, milyeneket. Csakhogy a mai emberek már vérszemet kapnak, és egy-egy öreg járgányért a csillagos eget is elkérnék. A fiamnak viszont nincs pénze, örül, hogy működtetni tudja a múzeumot, ami inkább csak viszi a pénzt. A fiam megvásárolt és rendbe rakott hozzá egy régi parasztházat, a támogatások azonban csak csurrannak-cseppennek, a fűtés és világítás meg egyre drágább. A hátsó kertjét, ahol nyaranta a veterán találkozó sátrai állnak, én gondozom. Nagyon szeretem a virágokat, a kerti munkát.
– Sok a látogató?
– Nyaranta jönnek szépen, külföldről is egyre többen, néha csoportosan is. Már betelt az egyik vendégkönyvünk. Ahogy láthatta, itt minden a magyar motorosmúltat, egy letűnt életformát idézi A járgányok, a fotók, az alkatrészek, a szerszámosládák, a térképek, a motoroskellékek, a rendszámtáblák. Van már itt minden. De az én szívemhez a kis Csepel áll a legközelebb. A fiatalságom jut róla az eszembe.