Nyírgyulaj, a mindig feltámadó község

A Nyírség régen nem olyan volt, mint most. Igaz, a dombok s egy- két vén tölgy is ugyanaz, de minden más nmegváltozott. Régen sokkal több volt az erdő, a víz. Az erdőben nyírfák, tölgyek, gyöngyvirágok nőttek, a homokbuckák közötti mélyedésben pedig vadvizek csillogtak.
Aztán jött az ember, nekilátott átalakítani a tájat. Nem jókedvéből tette. Csupán enni akart, meg fedelet a család feje fölé. Úgy a XVIII. század második felére tehető a nagy változások kezdete. Mária Terézia uralkodott akkor. Túl voltunk a Rákóczi-szabadságharcon, túl jó néhány kolerán, pestisen, hosszú idők után a nyugodt építkezés kora következett.
Gyarapodott az ország. De nemcsak gyarapodott, szaporodott is. Több tetőre meg kenyérre volt szükség.
Több kenyérhez azonban több búza kell. Az pedig erdőben nem terem. Hozzáláttak hát a nagy, addig jobbára érintetlen erdők kivágásához, a vizek – a híres nyírvizek – lecsapolásához. Nem telt bele pár évtized, a Nyírség erdeinek eltűnt a fele, s a halakban, madarakban gazdag vadvizek is megritkultak. Az erdők pusztítása oly nagy méreteket öltött, hogy 1879-ben Szabolcs vármegye a nyolcadik helyet foglalta el az ország erdőkben legszegényebb megyéi között. (S akkor nem tizenkilenc megyéje volt Magyarországnak.)
De azért ne higgyük azt, hogy a mai Nyírség valami kopár, kietlen vidék!
Dehogy is az. Ezen a vidéken még ma is sokkal több az erdő, mint az Alföld más tájain. Különösen így van ez a táj déli felén, Nyírbátor térségében. Itt vannak olyan falvak, ahol a határnak jó egyharmadát még ma is fák borítják, s ha az asszonnyal összevész az ember, úgy elbújhat, hogy hetek múlva sem találnak rá. A régi tölgyeket, kőriseket azonban felváltotta az akác. Sokan szidják, átkozzák, hogy tájidegen, hogy nem ide való, ám a nyírségi ember szereti. Tudja, hogy ez mentette meg a futóhomoktól, s – nem mellesleg – a fája is kitűnő. Hogy mást ne mondjunk: az egyetlen fafaj, amelyik nyersen is vígan ég.
Ez borítja Nyírgyulaj határának is jelentős részét. Ha a Nyírbátor melletti falut északról, Baktalórántháza felől közelítjük meg, szinte mást sem látunk, csak sárga homokdombokat meg akácosokat. Köztük sápadó zöldű dohánytáblákat, almáskerteket, elvadult szőlőskerteket – s erdőket, erdőket. Aztán egy gyönyörű, igazi nyírségi legelőt. Enyhe őszi szél fúj, lágyan hullámzik a lassan sárgává, szürkévé váltó fűtenger. A távolból, a dombok takarásából birkanyáj kolompja szól, a fűben ürgék kergetőznek, a legmagasabb ponton egy nagy madár ül. Valami ragadozó, alighanem kánya, mert barnább, mint az ölyv, s a röpte is frissebb. Nem várja meg, hogy jobban szemügyre vehessük, elszáll a közeli erdő felé. Ott öreg, avas tölgyek is vannak, azt szereti igazán a vadmadár.
– Szereti az az akácot is – mondja Becsei György Nyírgyulaj polgármestere, amikor beszámolunk neki az út mentén látottakról. – Csak ne háborgassák – teszi még hozzá, s hellyel kínál bennünket a községházán.
Szokatlan módon az irodáján kétfelé is ablak nyílik. Az egyik a községháza kertjére néz, a másik az utcára. Gyulajnak két főutcája is van. Az észak–déli út, a Nyírbátort Baktalórántházával összekötő országút a forgalmasabb, de a kelet–nyugati a régibb. Itt vannak a fontosabb közintézmények is: a községháza, az orvosi rendelő, a református templom. És ez egyben a híres kegyhelyre, Máriapócsra vezető búcsújáró út is, ahol évente kétszer sok száz zarándok vonul át. Jönnek Derzs és a Hintófarok felől, a keresztnél megpihennek, aztán már Pócsig meg sem állnak.
Két olyan híres város, mint Bátor és Pócs mellett szinte természetes, hogy Gyulajra kevesebb fény jutott, de azért érdemes itt is alaposabban szétnézni. Három templom, szép, tiszta iskola, tanítani való módon kialakított idősek háza, csinosodó közterek és kétezerszáz lélek. Tipikus szabolcsi község, tipikus szabolcsi gondokkal, örömökkel.
– A munkanélküliség meg a mezőgazdasági termékek egyre alacsonyabb ára, ez a mi legnagyobb gondunk – folytatja a polgármester. – Jellemző módon a hivatalunk a legnagyobb foglalkoztatóegység a faluban. A téesz becsukott, a nyírbátori üzemek nagy része bezárt, a földjeink pedig sajnos meglehetősen gyengék. Hiába vannak az öt-tíz hektáros birtokok. Azokból nem nagyon lehet megélni. S az átvételi árak is rendkívül nyomottak. Az alma nem kell, a sertés nem kell, s ahogy hírlik, a dohány helyzete is egyre aggasztóbb. Pedig ez valamikor húzóágazat volt Gyulajon, alig volt család, mely legalább pár száz négyszögölön ne termesztette volna.
– Az önkormányzat tud-e segíteni a vállalkozásoknak?
– Nem nagyon. Sajnos mi már azt sem tudjuk megtenni, hogy mondjuk, egy jobb ingatlannal vagy épülettel idecsalogassuk a vállalkozókat. Itt van például a volt téesz irodája. Jó helyen fekszik, nagy alapterületű, de hiába tervezgetünk, a szemünk láttára fog előbb-utóbb tönkremenni. A kincstár tulajdonában lévő épületben gondozóközpontot szeretnénk berendezni, csak nem tudjuk megvenni. Tömérdek adósság van rajta, de az ára így is majdnem hárommillió forint. Nem a miénk, ennek ellenére mi tartjuk rendben, hiszen a faluban van. Minket szólnának meg az elhanyagolt állapotáért.
Nyírgyulaj történetéről meglehetősen kevés adat áll a rendelkezésünkre, középkori templomának papját, László atyát 1328-ban említik először. Attól kezdve viszont gyakran felbukkan a falu a krónikákban: a Báthori, majd a Bethlen, Rákóczi, Károlyi, Bogdányi család birtokához tartozott. Az utóbbi családnak az 1600-as évek derekán egy sarokbástyákkal megerősített nemesi udvarháza is állott itt, de az, feltehetően a Rákóczi-szabadságharc idején, nyomtalanul elpusztult. Maga a falu is a végső romlás szélére sodródott, egy 1713-as irat szerint „lakói széledezőben, a falu pusztulóban”.
Szűk másfél évszázad alatt azonban Gyulaj ismét jelentékeny településsé válik. A jobbágyfelszabadítás idején már több mint ezerötszáz lakója van, római és görög katolikus anyatemploma pedig szép állapotú. Másfél évtizeddel később azonban újabb tragédia éri: 1863-ban csaknem teljesen leég a falu. Ám felépül újból, a nagy T-t formázó főutcák közötti zegzugos utcahálózat is a nagy tűzvészt követő időkben alakult ki. A vész után épült házakból persze ma már egyetlenegyet sem látni. Földből, sárból, törekből, fűzfából épült házak voltak. A sárral tapasztott, fehérre meszelt földfalak előbb karóvázasak voltak, majd vert és vályogfalúak. A fedéshez szalmát, nádat használtak, nem csoda hát, ha lassan eltünedeztek.
A pusztuláshoz azonban nem feltétlenül szükséges a vert fal.
Van a falu keleti oldalán egy régi tanya, Kerek-halom a neve. Valamikor téesztelep, előtte pedig uradalmi major volt. Nyírfákkal, gesztenyékkel, hatalmas platánokkal. S ölnyi vastag, várfalak biztonságát nyújtó istállókkal, ólakkal, magtárakkal.
Ma már azonban csak a falakat látni. Már ahol nem takarja el őket az embernél is magasabbra nőtt dudva, a paréj, a parlagfű, a vadkender. A pollenekre érzékeny ember jobb, ha messziről elkerüli e telepet. De aki arra kíváncsi, hogyan mehet gallyra pár év alatt egy addig jól megszerkesztett major, az jöjjön el.
Becsukott szemmel, szájjal botorkálunk a dzsungelben, levert cserepek, tégladarabokba ütközünk minduntalan, kis idő múltán alig várjuk, hogy a szabadba érjünk. A kövesút és a mezőre szaladó földutak találkozásánál egy idősebb férfi támaszkodik a biciklijének. El nem tudja képzelni, mit akar itt ez az idegen autó. Hiszen innen már mindent elhordtak! Ebből már nem lesz működő tanya soha.
– Ó, látták volna meg a mi időnkben! – nyújtja a kezét idősb. Kecskés Sándor, aki a közeli kukoricásába indult pár csőért, mikor megpillantotta az idegen kocsit.
– Mikor indult romlásnak ez a telep? – kérdezzük tőle, s kiderül, nála jobb válaszadót keresve sem találhattunk volna. A téeszidőkben sokáig ő volt a tanya vezetője.
– Én kilencvenegy májusában hagytam itt, akkor még állt minden épület – legyint.
Hitetlenkedve nézünk szét, hiszen most olyan a tanya, mintha bombatámadást kapott volna. Fél tucatnál is több, valamikor impozáns épület-maradványt számolunk össze hirtelen. Ötven-hatvan méter hosszú istállók, hatalmas magtárak maradványai, de volt itt kastély, szeszgyár is. A szeszgyárnak például harminc méter magas volt a tornya, s az utolsó szeszmester, Szluk Nándor neve fogalom volt errefelé.
Aztán jött a rendszerváltás, a magánosítás, s Kerek-halomból ez maradt.
– Itt éltem le a fél életem – mondja szomorúan beszélgetőtársunk. – Amúgy nem itt születtem, Piricséről keveredtek ide a szüleim. Dohányosok voltak, időről időre más birtokossal álltak szerződésben. De ha nem is gyulaji születésű vagyok, azért nyírgyulajinak mondom magam. Ott, annál a nagy hegynél nőttem fel – mutat messzi keletnek, Nyírderzs felé, ahol egy hatalmas, kopasz domb sárgállik az akácfák mögött. – Hintófarok volt a neve. Tanyának mondták, de egy szabályos kis falu volt az, szerettünk ott élni. De aztán ötvennégyben megnősültem, s rá három évre beköltöztünk a faluba. Ide, a tanya mellé, ami akkor az állami gazdaságé volt. De nekem mindegy volt, kié. Csak munka legyen benne.
A tanyaépületekhez hasonlóan a falu tárgyi emlékei is jórészt megsemmisültek. A szellemi örökség nagy része is eltűnt. De azért, ha rejtve is, sok minden megmaradt. Többek között a görög katolikus egyház levéltárában.
Mint oly sok szabolcsi faluban, Nyírgyulajon is meghatározó a görög katolikus hívek aránya. Ma már nemigen tartják számon, de az ő őseik rutének, mai szóval élve ruszinok voltak.
– Hogyan kerültek a ruténok a Nyírségbe? – kérdezzük a falu görög katolikus papját, Kabály Jánost.
– A háborúk, s a háborúkat követő járványokban kipusztult magyarok helyére érkeztek a tizennyolcadik, tizenkilencedik században – feleli. – Ide is így kerültek a ruténok, akik görög katolikusok voltak. A régi feljegyzéseink szerint a mai templomunkat 1800. szeptember 1-jén kezdték építeni, s hét évvel később fejezték be.
Ugyanilyen pontosan megjegyzett dátum őrzi a templom ikonosztázát is. Tudni kell, a görög katolikus templomokban a hajót a szentélytől egy díszes képállvány, az ikonosztázion választja el, mely a festett képeivel az üdvösség történetét és személyeit is jelenvalóvá teszi. Sokan a mennyország kapujának, a szegények bibliájának is nevezik, amely elmeséli a szentek életét.
A görög hívek mindig is nagy becsben tartották az ikonosztázt. A gyulajiak 1896-ban döntöttek úgy, hogy kicserélik a régit. Felkerekedetek hát, s meg sem álltak Szatmárnémetiig, mert úgy hallották, ott festik a legszebb ikonokat. El is vállalták a szatmáriak a munkát, s annak rendje-módja szerint el is készítették a művet. Ám volt egy kikötésük: fizetség gyanánt kapják meg a régi képfalat.
Ma már nem tudni persze, mi lehetett a különös kívánság mögött. Lehet, hogy csak egyszerűen a még felhasználható faanyagra volt szükségük a mestereknek. A tapasztalt ikonszakértők szerint azonban más állhatott a háttérben. Annyira értékes lehetett a gyulaji ikonosztáz, hogy később egyben továbbadhatták. Nem ismeretlen ez, hiszen például a pár faluval odébb lévő nyírparasznyiak is így tettek szert száz éve a mai Kárpátalján egy ikonosztázra, amelyet ma az egyik legszebb képfalként tartanak számon a környéken.
A templom mellett áll még az öreg parókia is. A hagyomány szerint egyidős a templommal. A borostyánnal, vadszőlővel takarózó ódon falak sok-sok régi iratot őriztek s őriznek ma is. A legtöbb természetesen az egyházközség belső életével foglalkozik, de akadnak egészen különleges emlékek is. Az egyik legérdekesebb talán az, amelyik az egyház malmának működéséről mesél. Felmérhetetlen jelentőségű volt, főleg a szegényebb sorsú gyulaji családok életében, az a malom. Kontóra is adott lisztet, így a szegények nem voltak kiszolgáltatva az uzsorásoknak!
Ám nem csak a parókia őrzi a múlt emlékeit. Néha egészen váratlan módon, s helyeken bukkannak azok elő. Például egy kredencajtón.
A községházával szemben Kaluha János portáján is van egy ilyen régi tálaló. Az egykori neves lótartónak pár éve meghalt a szomszédja, s ő vette meg a portát. Vele az öreg bútorokat is. Volt köztük egy kredenc, amelyet szabályos naplónak használt az egykori gazda, Zombori Péter. Péter bátyánk szép kort élt meg, nyolcvanhét évesen halt meg, s akkurátos gazda volt. Feljegyzett sok mindent a kredencajtók belső oldalára. „Nősültem 1927. évben XI hó 10-én.” „A kis koca bugott XII hó 21-én”. „Hímes fojatott III 13-án”. „1933. év III hó 22-én Reggelre, azaz Benedek napján térdig érő hó Eset”.
Ilyen s hasonló feljegyzések szerepelnek azon a kredencen, amit vittek volna már a régiségkereskedők, de nem eladó.
– Lassan úgyis oda már az a régi világ, legalább ennyi maradjon meg az elődöktől – mondja a házigazdánk, aki tulajdonképpen még fiatalember, ötven év körüli, de szokatlanul erősen vonzódik a múlt emlékeihez.
Talán ezért is vágott bele a lótartásba annak idején. Még Bessenyei Ferenc, a színészkirály meg Dolly, a neves énekesnő is tőle szerezte be a hátaslovát, ám pár éve hirtelen abbahagyta a lovászkodást. Nem kellett a jó ló, én meg nem akartam rosszat tartani, magyarázza a döntését Kaluha János.
Valamikor a gyermekeivel, a barátaival a határban szeretett igazán nyargalászni. De most, hogy lovak már nincsenek, kénytelen az autójára hagyatkozni. Mert a határban ma is szívesen barangol. Főleg az öreg szőlőhegyek környékén.
– Gyulaj határában ma is négy szőlőhegy van, a Nemes-szeri, az Új-szőlő, az Ócska-szőlő meg a Puszta-kert – sorolja, s megáll az autóval egy vén, göcsörtös körtefa mellett. – Ma már sok az elhagyott parcella is, de azért soknak még nem rest a gazdája. Én a Puszta-kertet szeretem a legjobban, ahol apáméknak a barátja, az öreg Velicskei volt a kerülő.
Meredek dombok között gurulunk, aztán elfogynak az utak, és kiszállunk az autóból. Szép, meleg ősz van, lehúzzuk hát a cipőt, s mint egykor, mezítláb megyünk tovább. Mint régen, azokon a fényes augusztusi vasárnap délutánokon. Amikor nagyapánk mellett szaladtunk a porban, hogy megnézzük, érnek-e már a korai fürtök. A Feri, a Delavári, amit még nagyapánk ültetett a sovány homokba.
Lassan, elgondolkodva lépkedünk. Már talán nem is a Puszta-kertet, Velicskei bácsit meg a nagy idők alatt összeroskadt tanyáját keressük, hanem azt a régi szőlőt, amelynek emléke összeköt bennünket a múlttal. Rég nincs már meg ugyan, de mibennünk azért megvan, mi még most is, bármikor odatalálnánk.
Velicskei bácsi tanyájához is odatalálunk. A garád, a két gledícsiafasor között futó pásztorjárás, ahol a kerülő rótta az útját, már eltűnt ugyan, de megvan még a kút, a szilvás, s a birs alatt a rozsdás rocska is az talán, amelyből egy-egy bádog tejjel megkínálták a kerülőházba betérő gyermekeket.
Állunk a képzeletbeli küszöb előtt, aztán nekitámaszkodunk egy zuzmós szilvafának. Csend van, csak a darazsak zümmögnek, És arra gondolunk mindketten talán, néha elég egy rocska, egy birsfa s egy fényes vasárnap délután, hogy felidézzék, megemlegessék az embert.
Ha kilépte, s megjárta tisztességgel az útját.