Mit ér az avantgárd, ha magyar?

Mit ér az avantgárd, ha magyar? Sommásan összefoglalva: Berlinben, különösen a múlt század tízes és húszas éveiben, meglehetősen sokat ért, Angliában akkor és azóta is: szinte semmit. Mint a University College könyvtára művészettörténeti gyűjteményének gondozója, két évtizeden át lankadatlan harcot folytattam a művészeti lexikonok, enciklopédiák kiadóival, hogy becsempészszük az európai avantgárd művészek közé legalább Kassák nevét, nem is beszélve a köréhez tartozó művészekről, akik nem vándoroltak Nyugatra, vagy a hatvanas években színre lépő új avantgárdról, amelynek jeles képviselői ugyancsak megérdemeltek volna egy rövid említést.

Így kétszeres öröm, hogy az angliai Magyar Magic kulturális eseménysorozatban a londoni Ben Uri Galériában megrendezett kiállítás két olyan festőt mutat be – Kádár Bélát és Scheiber Hugót –, akiknek művészete, bár a magyar avantgárdhoz csak periférikusan tartozik, érdekes színfoltja a múlt század első fele magyar festészetének. Angliában pedig – mindeddig – ismeretlenek voltak. A kiállítás a berlini Der Sturm folyóirat és galéria húszas évekbeli működéséhez kapcsolja őket, ahol mint Herwarth Walden „felfedezettjei” többször szerepeltek. A rendezők azonban mintha féltek volna a két festőt egyedül útra bocsátani, így a galéria alagsorának egyik kis termében körítésképpen felvonultatják a magyar avantgárd „igazi” nagy művészeit, Kassákot, Moholy-Nagyot és Péri Lászlót pár, a Nemzeti Galériából Londonba szállított képpel – talán mivel ők is kapcsolatban álltak a Der Sturmmal.

Felesleges erőfeszítés volt, mivel a valóban absztrakt művek még csak köszönő viszonyban sincsenek Kádár és Scheiber festményeivel. Moholy-Nagy Angliában jól ismert, míg a Lászlóból Londonban Péterré vedlett Périben nem ismerik fel a később figurális műveket alkotó öreg forradalmárt. Kádár 24 művel szerepel a kiállításon, Scheiber kevesebb mint felével. Fogadtatásuk kedvező, a The Times elismert kritikusa, John Russell Taylor szerint művészetük nagy meglepetés, és megérdemli, hogy Britanniában is megismerjék, bár megjegyzi, hogy Kádár húszas években festett színes, kedvesen bukolikus festményei a következő évtizedben sikkes, mesterségesen elegáns art deco modernizmussá alakulnak át. Kádár világát Julia Weiner, a Jewish Chronicle kritikusa Chagalléval veti össze, csakúgy, mint Gloria Tessler az Art Journalban.

A Magyar Magic programfüzete szerint Kádár és Scheiber festményei Magyarországon több évtizedes mellőzés után most nagy közkedveltségnek örvendenek. Nincs miért kételkedni ebben; különösen Kádár képei behízelgők, könnyűek a szemnek. Az ismertető azonban azt is állítja, hogy ők ketten „a magyar modern művészet leghatásosabb képviselőivé váltak”. Ezzel az állítással vitatkozni lehet, és remélni, hogy egyszer talán egy elfogadottabb értékrend alapján is be lehetne mutatni Angliában a magyar avantgárd nagyjait…